Édes, ravasz hazugságok

Amikor e sorokat írom, úgy néz ki, hogy most sokáig nem megyek moziba. Elsőre talán baljósnak, szomorúnak tűnhet e gondolat. Másodjára azonban – a Monty Python szellemében – elgondolkodtam, mit is adott nekem a mozi.

Az elsőre – mint a szerelemben – pontosan emlékszem. Gyakorlatilag ekkor, hatévesen debütáltam mint filmkritikus.

Kis óvodás társaimnak számoltam be Fatia Negráról, aki egy fekete álarcos rablóvezér, van lova és kardja, mindenki fél tőle, és valójában egy Benkő Gyula nevű színész bácsi, aki bár a film végén meghal, igaziból utána hazament, és jól megvacsorázott. Utóbbi bennfentes információt édesapámtól kaptam, akit egyébként az óvó nénik felszólítottak, hogy ne vigyen ilyen félelmetes történetekre, mint a Jókai-regényből készült Szegény gazdagok, mert olyan átéléssel beszélek ezekről, hogy mindenkit megrémítek. Valamire eléggé ráérezhettem.

Természetesen továbbra is jártam moziba, és nemcsak recenzorként működtem a továbbiakban, de a filmek hatására a látott történeteket folytattam is.

A Gábor diák című produkció már címével sugallta, hogy személyes közöm van hozzá. A kegyetlen török elnyomás alatt a gaz Ali pasa orra alá borsot törő Zenthe Ferenccel – a későbbi Tenkes kapitányával – könnyen azonosultam, és valahogy az sem tűnt idegennek, hogy beleszeressek a Krencsey Marianne néni játszotta Leilába. Ahogy később oly sokszor, ezúttal sem emlékszem többre, csupán egy jó párbeszédre a filmből, mégpedig arra, hogy a törökök által halálra ítélt magyar fiúk a kivégzés előtti utolsó kívánságként azt kérik, hogy „lehetne inkább megkegyelmezni?”.

Négyes társbérleti konyhánk egyik hokedlitakarója filmmániám áldozata lett. Ebből a zöld filcből hajtogattam, kreáltam ugyanis olyan leffegő kuruc sityakot, amelyben megjelenve bérházunk gangján nyomban Rákóczi hadnagyává váltam, képzeletemben Bitskey Tibor kapitányaként. Persze, kellett hozzá egy játék kard is, de ez gyerekkori alapfelszerelés volt. Az elszántság és a harci kedv a magyar haza védelméért, amelynek szellemében síkra szálltam nyolcadik kerületi csatamezőnkön, nem volt félvállról vehető. Nem szívesen lettem volna egy véletlenül arra járó török helyében, magammal szembetalálkozva!

Szerényi Gábor rajza

Nemcsak „játsztam” a látott szerepeket, de éltem! Személyiségfejlődésemre erősen hatott A kétéltű ember című szovjet filmalkotás, amelynek főszereplője egy titokzatos fiatalember, aki delfinháton lovagol, kagylótülköt fúj, gyémántkésével szétszabdalja a tenger mélyén a halászok hálóját, hogy halakat szabadítson ki. Azt sem lehet tudni biztosan, hogy kopoltyúval lélegzik-e, mindenesetre mesés és magányos hős. Mindezek alapján én, a Népszínház utcai kisiskolás a személyleírásban abszolút magamra ismertem. Ráadásul egy vízi úttörőcsapat tagja voltam, noha a kerületben még egy aprócska patak sem csordogált, de hát ezzel számoljanak el – ha tudnak – annak a korszaknak az ideológiai diktátorai.

Egy napon megtámadta Oroszországot a Grande Armée, Bonaparte hadserege. Ezt a Csokonai moziban kellett megtudnom.

Bevallom, ifjan Napóleon híve voltam, egyszerűen megszédültem a francia kalandfilmektől. Alain Delon A fekete tulipánban, Gérard Philipe mint Tulipános Fanfan, Belmondo mint a hősök hőse Cartouche címszerepében, ki mást választhatott volna egy gyerek példaképnek? Ki áll ellen olyan uniformisoknak, villanó velencei tőröknek, háromszögletű kalapnak? Kutuzov tábornok. Megtanultam én is. Nemcsak ellenállt, de nyert is.

Megnéztem a Szergej Bondarcsuk rendezte Háború és békét. El is ment a kedvem a háborúsditól, mint a filmben Pierre Bezuhovnak,

aki csak ment a moszkvai éjszakában egyik buliból a másikba, mert – állapította meg a később elolvasott monumentális regény írója, Lev Tolsztoj – azt hitte, a fontos dolgok mindig ott történnek, ahol ő nincs, tehát mindig igyekezett oda, ahol éppen nem volt. És nem tudtam megérteni, őrá miért lőnek, haragszanak a vadidegen hadseregek, holott nem is ismerik őt. Egy Švejk archetípusa mocorgott már akkori képzeteimben.

Azt azért mégsem várhatjuk, hogy ez az átlagban cirka másfél órás vetített kitaláció meg is oldja életünk gondjait. Mindenesetre a mozi világa sosem fukarkodott édes és ravasz hazugságokkal.

Chaplin, Max Linder, Stan és Pan után eljutottam a Marx fivérekig. És a csúcsdarabjuk: a Botrány az operában. Egyszerű, felejthető történet, a boldogság hajszolása elég közhelyes, giccses fordulatokkal, de a három markáns vígjátéki karakter mellékszereplőként jobb, mint a főhősök. „Szívesen átadnám a helyem, de éppen rajta ülök. Hozzám jön feleségül? Van pénze? A második kérdésre feleljen először.” Ilyen poénokkal lavíroztunk kamaszkoromban. „Mondja, kisasszony, most, hogy így kettesben maradtunk itt az irodában, nem jött zavarba?” – kérdezi Kabos Gyula, mire a megszólított titkárnő: „Ugyan, menjen már!” Mire a riposzt: „Nahát, ilyen jelentéktelen teremtés, és nem szerelmes belém!” Egy kamasznak főnyeremény ilyen beszólásokat találni.

A gyerekkori mozifoglalkozások után jöttek a személyiségformáló produkciók. Persze, ahhoz a néhány valóban mély hatású filmhez úgy lehetett eljutni, mint az aranyásóknak, rengeteg vizes sarat átszitálni az áradásban.

Ha megpróbálok ebben a szüntelen képzuhatagban felidézni néhány filmet, mindenképpen felvenném a mestermunkák szűk listájára Michelangelo Antonioni Nagyítását. Egy fotós küzd a valóság és a képzelet határán, hogy amit lát, az akkor is van, ha nincs. És fordítva? Hiszen a rádióhullámokat sem látjuk a levegőben, mégis van adás. Mindezen paradoxonok közepette a hatvanas évek megigéző londoni szcénája, olyan aggálytalan, elbűvölő, hogy innen, az akkori szovjet blokkból nézve szinte csak szenvedhettünk, hogy ott milyen jó. Itt meg épp fordítva.

Másként, de szintén felzaklatott a Beatles együttes Egy nehéz nap éjszakája című filmje. Hiába oszlott fel már 1969-ben ez a zenekar, a rajongók mindenképp egekig magasztalják őket már a puszta megjelenésükért. A film kiállja az idők próbáját. Úgy, hogy a soványka sztorit – menekülés a rajongók elől, Ringo kiszökik a fellépés előtt, és elvész, de időben meglesz, körítve vígjátéki üldözéssel, közben mennyi genetikusan barátságos bobby! – sikerült totálisan személyessé, szerethetővé tenni.

A magyar filmek közül ott a közben iskolai tananyaggá lett Huszárik-csoda, a Krúdy világából alkotott Szindbád, amelynek a színészkirály Latinovits Zoltán mágusa volt. Ebből a filmből a mozi sötétjében jegyeztük le a főhős szavait, s tanultuk meg kívülről, hogy „csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, s minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon”.

A hatalmas vetítőkombinátok helyett ugye szinte mindent megnézhetünk előbb-utóbb otthoni képernyőinken. De azok a megmaradt, igazi régi mozik, mint a Puskin, az Uránia, a Corvin, azért hiányoznak. Addig is, míg véget ér a járvány, és újra birtokba vehetjük kincseinket.