Édes, ravasz hazugságok

Az elsőre pontosan emlékszem. Gyakorlatilag ekkor, hatévesen debütáltam mint filmkritikus.

Szerényi Gábor rajza

Bevallom, ifjan Napóleon híve voltam, egyszerűen megszédültem a francia kalandfilmektől. Alain Delon A fekete tulipánban, Gérard Philipe mint Tulipános Fanfan, Belmondo mint a hősök hőse Cartouche címszerepében, ki mást választhatott volna egy gyerek példaképnek? Ki áll ellen olyan uniformisoknak, villanó velencei tőröknek, háromszögletű kalapnak? Kutuzov tábornok. Megtanultam én is. Nemcsak ellenállt, de nyert is.

Megnéztem a Szergej Bondarcsuk rendezte Háború és békét. El is ment a kedvem a háborúsditól, mint a filmben Pierre Bezuhovnak,

aki csak ment a moszkvai éjszakában egyik buliból a másikba, mert – állapította meg a később elolvasott monumentális regény írója, Lev Tolsztoj – azt hitte, a fontos dolgok mindig ott történnek, ahol ő nincs, tehát mindig igyekezett oda, ahol éppen nem volt. És nem tudtam megérteni, őrá miért lőnek, haragszanak a vadidegen hadseregek, holott nem is ismerik őt. Egy Švejk archetípusa mocorgott már akkori képzeteimben.

Azt azért mégsem várhatjuk, hogy ez az átlagban cirka másfél órás vetített kitaláció meg is oldja életünk gondjait. Mindenesetre a mozi világa sosem fukarkodott édes és ravasz hazugságokkal.

Chaplin, Max Linder, Stan és Pan után eljutottam a Marx fivérekig. És a csúcsdarabjuk: a Botrány az operában. Egyszerű, felejthető történet, a boldogság hajszolása elég közhelyes, giccses fordulatokkal, de a három markáns vígjátéki karakter mellékszereplőként jobb, mint a főhősök. „Szívesen átadnám a helyem, de éppen rajta ülök. Hozzám jön feleségül? Van pénze? A második kérdésre feleljen először.” Ilyen poénokkal lavíroztunk kamaszkoromban. „Mondja, kisasszony, most, hogy így kettesben maradtunk itt az irodában, nem jött zavarba?” – kérdezi Kabos Gyula, mire a megszólított titkárnő: „Ugyan, menjen már!” Mire a riposzt: „Nahát, ilyen jelentéktelen teremtés, és nem szerelmes belém!” Egy kamasznak főnyeremény ilyen beszólásokat találni.

A gyerekkori mozifoglalkozások után jöttek a személyiségformáló produkciók. Persze, ahhoz a néhány valóban mély hatású filmhez úgy lehetett eljutni, mint az aranyásóknak, rengeteg vizes sarat átszitálni az áradásban.

Ha megpróbálok ebben a szüntelen képzuhatagban felidézni néhány filmet, mindenképpen felvenném a mestermunkák szűk listájára Michelangelo Antonioni Nagyítását. Egy fotós küzd a valóság és a képzelet határán, hogy amit lát, az akkor is van, ha nincs. És fordítva? Hiszen a rádióhullámokat sem látjuk a levegőben, mégis van adás. Mindezen paradoxonok közepette a hatvanas évek megigéző londoni szcénája, olyan aggálytalan, elbűvölő, hogy innen, az akkori szovjet blokkból nézve szinte csak szenvedhettünk, hogy ott milyen jó. Itt meg épp fordítva.

Másként, de szintén felzaklatott a Beatles együttes Egy nehéz nap éjszakája című filmje. Hiába oszlott fel már 1969-ben ez a zenekar, a rajongók mindenképp egekig magasztalják őket már a puszta megjelenésükért. A film kiállja az idők próbáját. Úgy, hogy a soványka sztorit – menekülés a rajongók elől, Ringo kiszökik a fellépés előtt, és elvész, de időben meglesz, körítve vígjátéki üldözéssel, közben mennyi genetikusan barátságos bobby! – sikerült totálisan személyessé, szerethetővé tenni.

A magyar filmek közül ott a közben iskolai tananyaggá lett Huszárik-csoda, a Krúdy világából alkotott Szindbád, amelynek a színészkirály Latinovits Zoltán mágusa volt. Ebből a filmből a mozi sötétjében jegyeztük le a főhős szavait, s tanultuk meg kívülről, hogy „csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, s minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon”.

A hatalmas vetítőkombinátok helyett ugye szinte mindent megnézhetünk előbb-utóbb otthoni képernyőinken. De azok a megmaradt, igazi régi mozik, mint a Puskin, az Uránia, a Corvin, azért hiányoznak. Addig is, míg véget ér a járvány, és újra birtokba vehetjük kincseinket.