Amikor e sorokat írom, úgy néz ki, hogy most sokáig nem megyek moziba. Elsőre talán baljósnak, szomorúnak tűnhet e gondolat. Másodjára azonban – a Monty Python szellemében – elgondolkodtam, mit is adott nekem a mozi.
Az elsőre – mint a szerelemben – pontosan emlékszem. Gyakorlatilag ekkor, hatévesen debütáltam mint filmkritikus.
Kis óvodás társaimnak számoltam be Fatia Negráról, aki egy fekete álarcos rablóvezér, van lova és kardja, mindenki fél tőle, és valójában egy Benkő Gyula nevű színész bácsi, aki bár a film végén meghal, igaziból utána hazament, és jól megvacsorázott. Utóbbi bennfentes információt édesapámtól kaptam, akit egyébként az óvó nénik felszólítottak, hogy ne vigyen ilyen félelmetes történetekre, mint a Jókai-regényből készült Szegény gazdagok, mert olyan átéléssel beszélek ezekről, hogy mindenkit megrémítek. Valamire eléggé ráérezhettem.
Természetesen továbbra is jártam moziba, és nemcsak recenzorként működtem a továbbiakban, de a filmek hatására a látott történeteket folytattam is.
A Gábor diák című produkció már címével sugallta, hogy személyes közöm van hozzá. A kegyetlen török elnyomás alatt a gaz Ali pasa orra alá borsot törő Zenthe Ferenccel – a későbbi Tenkes kapitányával – könnyen azonosultam, és valahogy az sem tűnt idegennek, hogy beleszeressek a Krencsey Marianne néni játszotta Leilába. Ahogy később oly sokszor, ezúttal sem emlékszem többre, csupán egy jó párbeszédre a filmből, mégpedig arra, hogy a törökök által halálra ítélt magyar fiúk a kivégzés előtti utolsó kívánságként azt kérik, hogy „lehetne inkább megkegyelmezni?”.
Négyes társbérleti konyhánk egyik hokedlitakarója filmmániám áldozata lett. Ebből a zöld filcből hajtogattam, kreáltam ugyanis olyan leffegő kuruc sityakot, amelyben megjelenve bérházunk gangján nyomban Rákóczi hadnagyává váltam, képzeletemben Bitskey Tibor kapitányaként. Persze, kellett hozzá egy játék kard is, de ez gyerekkori alapfelszerelés volt. Az elszántság és a harci kedv a magyar haza védelméért, amelynek szellemében síkra szálltam nyolcadik kerületi csatamezőnkön, nem volt félvállról vehető. Nem szívesen lettem volna egy véletlenül arra járó török helyében, magammal szembetalálkozva!
Nemcsak „játsztam” a látott szerepeket, de éltem! Személyiségfejlődésemre erősen hatott A kétéltű ember című szovjet filmalkotás, amelynek főszereplője egy titokzatos fiatalember, aki delfinháton lovagol, kagylótülköt fúj, gyémántkésével szétszabdalja a tenger mélyén a halászok hálóját, hogy halakat szabadítson ki. Azt sem lehet tudni biztosan, hogy kopoltyúval lélegzik-e, mindenesetre mesés és magányos hős. Mindezek alapján én, a Népszínház utcai kisiskolás a személyleírásban abszolút magamra ismertem. Ráadásul egy vízi úttörőcsapat tagja voltam, noha a kerületben még egy aprócska patak sem csordogált, de hát ezzel számoljanak el – ha tudnak – annak a korszaknak az ideológiai diktátorai.
Egy napon megtámadta Oroszországot a Grande Armée, Bonaparte hadserege. Ezt a Csokonai moziban kellett megtudnom.
