Hátsó ajtó

Óföldeák régebben „fokhagymás” falu volt, most a vallási turizmus egyik célpontja. Árpád-kori temploma kunhalmon áll, vizesárok és védfal veszi körül, kriptájában 36 földbirtokos nyugszik, szárnyas oltára páratlan. Amikor a gótikus épületegyüttest esténként kivilágítják, az autópályáról is sokan behajtanak a településre. A dél-alföldi községnek három kastélya is van, ebből­ kettő kúria, egy szociális otthon.

A fából ácsolt huszártornyot hol lebontották, hol felépítették Fotó: Szabó Imre Forrás: Havran Zoltán

– A kilencvenes évek elején Béres Mária régész vezetésével kezdték meg itt az ásatásokat. Sok mindent találtak akkor: XIV. Lajos korabeli pénzeket, sírokat, rengeteg használati és dísztárgyat, meg az erőd alapjait – mondja Zoltán, majd leül a szószék alatti harmóniumhoz, hogy hozzáadjon egy kis Bach-muzsikát az összképhez. Mindeközben Éva és Gábor rendezgetni kezd, hogy esztétikai hátteret biztosítson a fotózáshoz.

– Na és a torony! – folytatja Zoltán. – A fából ácsolt huszártorony most középen áll, mintája az egyik brassói torony, de a kilencvenes évek előtt, amikor még gyerek voltam, úgy nyolc-kilenc éves, a templom bal oldalán állt. Hol lebontották, hol újraépítették. Miután 1847-ben Új-Földeákon is felépült a templom, az óföldeákit magtárként, majd dohánylerakatként kezdték használni. Az 1840-es években árvíz pusztított a faluban, a templom újjáépítése Návay László kezdeményezésére valósult meg, aki az első világháborúban, hétéves szibériai fogságának éveiben tett erre fogadalmat. Jó kis történet ez, bizony – jegyzi meg Zoltán, és abbahagyja a zenélést. Nem ő a kántor, de nem hagyja hidegen az orgonaszó. Ministránsként ragadt rá egy-két oktáv az énekeskönyvből.

Felmegyünk a karzatra, hogy megnézzük, milyen egy valódi orgona. Ám le van takarva, bizonyára a hideg miatt. Körülötte halomnyi légy- és szúnyogtetem. Az alacsony hőmérséklet túlélésének egyetlen módja van a templomban: néhány éve fűtött padokat kaptak. Azóta minden jobb, a plébánosuk, aki egyébként három települést fog össze, Óföldeák mellett Földváron és Maroslelén is szolgál, szívesebben jár ide.

Évával, aki önkormányzati ügyintéző, és Gáborral, aki gyermekfelügyelő, azt is megtárgyaljuk, de ezt már a napfénynél, hogy amikor felkapcsolják az esti díszkivilágítást, amelyet tavaly ősszel adtak át a restaurált templommal együtt, annyira csodálatos az épületegyüttes látványa, hogy a környező településekről is sokszor átjönnek megnézni. De az autópályán haladók is le-letérnek a gyorsforgalmi útról, hogy kiderítsék, mik ezek a fények.

A Návay család többi helyi hagyatéka azonban már nem ennyire fényes. Volt nagy kastélyukban egészségügyi intézmény működik, amely nyomaiban sem tartalmazza az eredeti épületszerkezeti elosztást, de valószínűleg az önkormányzati hivatal épülete sem kivétel ilyen tekintetben. Utóbbi az intézőé lehetett, állapítja meg Gábor. A kiskastély pedig, a kúria, moziként, büféként, kultúrházként funkcio­nált a szocializmusban. Mivel karbantartására sosem volt pénz, állaga jelentősen leromlott. Az államosítás előtt építtetői, a Návay család tagjai laktak benne. Éppúgy, mint a gencshátiban, a falu végén, amely jelenleg magántulajdonban van. Aki mégis meglátogatná, annak Makóról kell kihívnia a kulcsos embert. Jön is, csak időbe telik. Amíg megérkezik, az érdeklődőnek fel kell találnia magát: bejárhatja a köz­séget, és ha épp nincs világjárvány, megihat egy kávét vagy üdítőt.

Óföldeák egyelőre nem hegyezte ki mindennapjait a turizmusra. Az ezzel kapcsolatos konkrét elképzelései a jövőben körvonalazódnak. Mostanáig a viszonylagos talpra állás volt a legfontosabb cél. Hiszen miután a földbirtokos família elmenekült, a falu népének önértékelése érezhetően meggyengült. A rendszerváltás első évtizedében pedig a teljes káosz uralkodott el. Ennek tulajdonítható, hogy a következőket hallom Gábortól, aki már elmúlt harminc, de még nem töltötte be a negyvenet.

– A mi generációnk nem lett annyira eleresztve, talán csak tízfős. De a húszas éveikben járók sincsenek sokan. A 14 év alattiak viszont már 54-en vannak. Az állam által nyújtott lehetőségek Óföldeákon is megemelték a születések számát – hangsúlyozza, és feljebb tolja arcán a védőmaszkot.

A fából ácsolt huszártornyot hol lebontották, hol felépítették
Fotó: Havran Zoltán

Elkelt házak

A felnőtt lakosság nagy része Hódmezővásárhelyre, Makóra jár dolgozni, de van, aki Szegedig megy. Van már közvetlen buszjárat is, és van közeli autópálya, amely perspektívát ad a településnek. Újabb frissítést a falusi csok hozhat. Ezt már Évától halljuk, aki azt is elárulja, hogy csak azok a házak nem keltek el, amelyek már régóta lakatlanok, vagy amelynek volt tulajdonosa hatalmas tartozást halmozott fel.

Besétálunk a parkba, és betekintünk a kiskastélynak nevezett lepusztult ingatlan ablakain. Már amelyiken lehet. A belső tér nem sokat ígér, az egyik helyiségben áll még egy hatalmas kályha, amellyel akár ki is lehetne fűteni a teret. Az épület hasznosítására megvannak már a tervek. Önkormányzati határozatnak megfelelően rendezvényház lesz, amelyet házasságkötések vagy más közösségi események alkalmával akár bérbe is adhatnak, tudjuk meg a polgármestertől, Simonné Sinkó Erikától. Az elöljáróval telefonon értekezünk. Épp a szociális szférában kötelező védőoltások beadását szervezi.

Zoltánhoz csatlakozunk, hogy felkeressük édesanyját, Domján Józsefné Ica nénit, a templomgondnokot, aki 1966 óta lakik a faluban. Több családtagjával került ide, építkeztek, gazdálkodtak. A szülei is templomba járók voltak, őt is ebben a szellemben nevelték. Tizenhét éve, amikor megszűnt az állása Makón, és már nem volt elég fiatal ahhoz, hogy el tudjon máshol helyezkedni, ráadásul még egy kis betegsége is lett, elvállalta a templomgondnokságot. Katona atya volt itt akkor a plébános, ő külön is megkérte, vállalja el. Most már a nyolcadik plébános keze alatt dolgozik.

Gyarapodó gyülekezet

– Úgy vigyázok arra a templomra, mint a két szememre. Öt éve Lázár János miniszter úr itt volt egy fórumon. Én is fölmentem a megbeszélésre. A templom nagyon rossz állapotban volt akkoriban, beázott. Jeleztem neki, hogy volna egy kérésem: nem lehetne felújítani? Három éve átutaltak 83,5 millió forintot a szegedi püspökségnek. Ebből újították föl.

Azt hallom tőle, hogy valamikor barátságosabb volt itt a lakosság, ment a szomszédolás, ma már nem tölti senki ezzel az idejét. Amikor a kastélyban még kultúrház működött, volt ott egy kis presszó is. Bálokat is tartottak, most semmi nincs, teszi hozzá, majd mint aki enyhíteni akar korábbi kijelentésén, megjegyzi: Óföldeákon mindenki ismer mindenkit, és bármennyire is erős az elidegenedés, azért figyelnek egymásra. Templomba viszont már akkoriban sem jártak sokan. Előfordult, hogy csak öten-hatan jelentek meg a szentmisén. Aztán egyre többen lettek, és ezt picikét saját munkája eredményének tulajdonítja.

A statisztikát illetően azt is pontosan tudja, hogy a községnek jelenleg 497 lakosa van, ebből százharminc szociális gondozott, több mint száz nyugdíjas. Utóbbiak azok, akik „békeidőben” látogatják az istenházát. Az aktív dolgozóknak kevés a szabadidejük, pedig nagy mezőgazdasága nincs már a településnek, csak egy kis tésztaüzeme van, ahonnan még Pestre is szállítanak.

– Biztosan tetszett hallani – részletezi –, hogy a kis oltár alatt van egy tábla. A Návayak még az 1700-as években lettek eltemetve a templom alatti kriptába, 36-an nyugszanak ott, de nem bolygathatók. 1989-ben, amikor folytak a feltárások, csatokat meg mindenféle mást is elvittek innen a régészek, a halottakhoz azonban nem nyúltak. Három generáció alussza itt örök álmát.

Bár csak hallomásból tudja, mégis megosztja velem, hogy a templom hátsó bejáratánál, a kis fellépőnél volt egy lejárat a kriptába. Azon lehetne lemenni a halottakhoz. De nem lehet…

Ica néni szerint a Návayak jólelkű népek voltak. Erdészük, kocsisuk élt a faluban, és amikor elköltöztek innen, házat hagytak mindegyikükre. A helyi szociális otthont is a jótékonykodó Arankáról nevezték el, hogy ezzel is ápolják emlékét. Egyik leszármazottjuk, Zoltán Kismaroson élt, vele sokáig tartotta a kapcsolatot, de három-négy éve sajnos meghalt.

Amint besüt a nap az ablakon, a falakon hódmezővásárhelyi mázas tányérok csillognak, mellettük egy polcon réztárgyak sorakoznak: mozsarak, ostyatartók, serlegek. Merthogy riportalanyunk nemcsak templomgondnok és idegenvezető, hanem régiséggyűjtő is. Van vagy hetven cserépkancsója, jó néhány szenes vasalója, hímzett terítője. Tárgyaiból faluházat szeretne berendezni. Mivel középkori templomukat rengetegen látogatják, szerinte lenne igény egy ilyen kiállítóhelyre a közvetlen szomszédságában.

– A templomdíszítést is mindig én csináltam, szereztem virágokat a faluból, megoldottam. Ezt az elképzelésemet is megvalósítom – mondja búcsúzásul Ica néni, s megnézi az ingaórán, mennyire fiatal még az idő.

Halálvonat

Nyolc fegyveres vöröskatona verte fel álmából 1919. április 27-re virradó éjjel óföldeáki kastélyában Návay Lajost és unokatestvérét, Návay Ivánt. Durván siettették őket az öltözködéssel, azt sem engedve meg nekik, hogy hozzátartozóiktól elbúcsúzzanak. Az áldozatokat a földeáki állomásra kísérték, ahol átadták őket a Makóról befutó vonattal érkező terroristáknak. A „halálvonat” 29-én reggel ért be a kiskunfélegyházi állomásra. A két unokatestvért gyorsan összecsomagoltatták, leszállították a kocsiból, majd Kiss Béla szentesi főjegyző társaságában mindkettőjüket a vörös vésztörvényszék elé kísérték. A törvényszék egyik tagja, Varga János intett, tanítsák meg a három embert a kommunizmusra. Közülük öten, akik fekete bőrkabátot viseltek, közrefogták Návayékat, hogy a vasúti pályakert mellé vezessék őket, ahol már várt rájuk a gödör, amelyet vöröskatonák ástak, míg tartott a kihallgatás. Kis Péter, Kiss Géza, Janovics János, Lázár Andor és Engi Lajos Sándor itt lőtt rá revolverével az áldozatokra. Ivánba kétszer kellett golyót ereszteni, hogy meghaljon. A Návay unokatestvérek és a főjegyző tragédiája mára feledésbe merült.