Igazán nem hosszú időt töltöttem a Rábca-parton, talán csak egy imányit, mert sötét felhőt láttam közeledni a város felől. Visszafelé intettem a bokornak az elágazásnál, és egyre inkább igyekeztem, vihartól tartva, mezők között a nyílt színen. Kisvártatva zöld dzsip fékezett mellettem. Civil ruhás, idősebb férfi szállt ki belőle az igazolványomat kérve. Mosolygós dühöt színlelve mondtam, hogy „két órán belül maga a harmadik, aki kéri”, erre eltekintett az igazolástól. Megkérdeztem, elvinnének-e Győrig, hiszen útközben eleredhet az eső. „Nem tehetjük. Ez szolgálati kocsi” – szabadkozott. Elköszönt, beült az autóba. Elindultak a város felé.
Szemerkélő esőben már nem találtam első igazoltatómat a Rába-hídon. Talán behúzódhatott a híd alá. Így történt az én honvédelmi sétám 1975-ben. Indokolt a jelző, bár nehéz eldönteni, hogy a hon védett-e engem, netán tőlem védték a hont, vagy inkább attól óvtak, nehogy megsértsem a határt. Mindenesetre az abdai templom harangjának mezőre hallatszó kondulása valóban megóvott ‒ a határőrök és a vihar haragjától egyaránt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!