A hercegnő csontváza

Száztizenöt éve, 1906. március 1-jén hunyt el Zichy Mihály festő, grafikus.

A Zichy Mihály erotikus rajzai igazán csak éppen hogy erotikusak. Szerelem éppoly kevéssé van bennük, mint vadság, humor éppoly kevéssé, mint tragikum, s a kéj bánatos dühe, melytől, ha igazán rá tudnák rajzolni, a papírnak is görcsbe kellene gyűrődnie, úgy lehűl cenzúrája alatt, mint a tüzes istennyila a villamos csengő berregésében. Egyik rajzán a kentaur-csődör veti magát a kentaur-kancára. Teremtő isten: a Balzac Contes drôlatiquesójában meg van írva, ahogy a kancán lovagló lovas vágtatva menekül az utánuk gerjedt csődör elől, de az az istálló előtt még utoléri őket, s a lovas érzi a nyakán a düh fúvását s már azon percben minden csontjában lepénnyé törik a rázuhanó vadállat alatt… Ez, mondom Balzactól van, nem pedig, de mennyire nem, Zichy Mihálytól. Vagy én becsülöm túl az erotikumot, vagy nem tudom megérteni, hogy jutott Zichy Mihály az erotikumhoz másképp, mint úri gazdáinak vagy barátjainak mulattatására. Zichy Mihály nem erotikus rajzoló – ez szól ki az elegáns, egy kicsit üres morbidezzából, melyért viszont és természetesen érdemes ezeket a rajzokat is megnézni.

[…] Mint a test minden porcikája, úgy igazán minden porcikája lehet – amennyiben a szép fogalmát az értékelésbe belevisszük – érthetetlenül gyönyörű és kétségbeejtően pocsék, csakúgy, mint ahogy egész test és egész test között elmondhatatlan külömbségei lehetnek nemcsak a formák szépségének, de a testi anyag finomságának is. Van finomabb hús és csont, mint ahogy van finomabb gyapjú – mondom: nemcsak szebb vagy egészségesebb, de előkelőbb anyagú. A British Múzeumból emlékszem egy üvegszekrényben álló sárgásfehér csontvázra, – egyiptomi női csontváz, egy akkori hercegnőé volt. Őszi ebéd után álldogáltam előtte, fáradtan, hazátlanul, s még azzal az érzéssel is, mintha a nyeldeklőm a szívembe esett volna le: a gyerekkoromból megmaradt félelemmel a csontváztól. Mégsem tudtam megválni tőle – feltűnt karcsúsága s vékonycsontúsága, s bár kevés csontvázat láttam életemben, tehát szemem nem tanult bele, mégis valahogy úgy voltam, mint mikor az ember nyolc-tíz kilátástalan úszóóra után hirtelen rájön az úszás titkára, s kezének-lábának mintegy megnyílik a szeme az úszás iránt: itt is leesett szememről a hályog a csontváz iránt, hirtelen megtanultam látni mivoltát, s megláttam, hogy mily szívdagasztóan gyönyörű, mily asszonyian, mily hercegnőien imádnivaló ez a csontváz. Drága, keskeny koponyájától finom bokájáig, csuklójával egy párhuzamban folytatódó kezefejével, hosszú lábaszárával s hosszú, keskeny lábával úgy állt ott, gyengén domború homloka alól úgy nézett – nem is nézett: tekintett ki az üveg mögül, mint a kifinomult halál, mint az a halál, amit érdemes halni a szépségért, az édes lélekzetért, melyet valaha e bordák mögött lehetett föl és szembehunyva, magunkba színi, a csókért, amiben e fogak fölött lehetett elalélni, a nyugvásért, amit a búgó férfifej e medencének rugalmas bársonyboltozata fölött találhatott. S maga a csontja is még annyi száz, sőt ezer év óta mintha még nem is volna meszes, mintha eleven volna, igen: eleven, hiszen minden eleven, ami van…

Emlékszem, tán egy óra hosszat álltam ott, álmélkodva, megrendülve, fájdalmasan és szerelmesen – a végén aztán elnevettem magamat. Mert az jutott eszembe, hogyha én most betörném az üveget s e finom koponyát két tenyerembe fogva képemhez szorítanám: az perverzitás volna. S ha ezt valaki megírná, az meg pornográfia volna.

(Ignotus: Szerelmes rajzok. Világ, 1913. december 14.)

Száztizenöt éve, 1906. március 1-jén hunyt el Zichy Mihály festő, grafikus.