A lázadó sziget

A Fehér Ház új lakójával a két szuperhatalom – az Egyesült Államok és Kína – közt nemhogy enyhülne a viszony, hanem még inkább durvul a helyzet. Tajvan és a Dél-kínai-tenger környékén bármikor kirobbanhat ­konfliktus. Ha ez megtörténne, vagy sikerül lehűteni a forrófejűeket, vagy száguldanánk a világháborúba.

A Nimitz anyahajó gyakorlaton a Tajvani-szorosban. Az Egyesült Államok évtizedek óta Tajvan mögött áll Fotó: MARIO TAMA Forrás: Getty Images

Kína sajátságos módon üdvözölte az amerikai elnököt, Joe Bident ja­nuári beiktatása alkalmából. Tizenhárom kínai vadászgép lépte át a Tajvani-szorosban a Tajpej és Peking közt lévő képzelt elválasztó vonalat, azonnal riadóztatták a sziget légelhárító erőit. De csakúgy, mint az elmúlt évben majd négyszázszor, a kínai gépek csupán eljátszották, hogy megkezdik a „a szeparatista Tajvan erőszakos visszacsatolását” az anyaországhoz. A légelhárítók állandó készültségben vannak, a szigetnek csupán ez évi 1,2 milliárd dollárjába kerül.

Hányadik próba?

A nagyobb baj akkor van, amikor Kína felől feltűnnek a 180 kilométer széles szoroson a szürke Hszian H–6 típusú nehézbombázók. Ezek még a hidegháborúban készültek szovjet mintára, Tupoljev Tu–162-esek, de az utóbbi években a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg teljesen modernizálta az elektromos vezérlésüket. A gépet atomfegyverek célba juttatására is felkészítették. Honnan tudja a tajvani katona, hogy ez már a lerohanás kezdete vagy éppen csak ki tudja hányadik próba? Ha nem kellően kiképzett, megremeghet a keze, és egy gombnyomással elenged egy légelhárító rakétát a közeledő bombázóra. Ez olyan láncolatot indíthat el, amelybe jobb, ha nem gondolunk bele.

Az amerikaiak vették az új elnöknek szánt üdvözletet. Peking egyértelműen közölte: továbbra is az 1972-ben Nixon elnök kínai látogatásán létrejött megállapodáshoz tartja magát, mégpedig „csak egy Kína létezik”. Peking ebből az elvéből sohasem engedett, mindmáig kérlelhetetlen az álláspontja, ebben nem ismer tréfát.

A népköztársaság minden tevékenységével gátolta a második Kína, a független Tajvan létrejöttét. Hogy alakult ki a jelenlegi helyzet? A ma 23 millió lakosú szigetre még 1949-ben Csang Kaj-sek tábornok erői menekültek, amelyek a harcok alatt előbb szövetségesei voltak a kommunistáknak, majd összekülönböztek velük. Mao Ce-tung kommunista hadserege a hatalmas szárazföldön diadalt aratott. A hosszú felszabadító harcok után a „nagy kormányos” befejezetlenül hagyta művét, nem indított inváziót a sziget visszacsatolására. Kínában jelenleg is „lázadó tartománynak” nevezik Tajvant, amely a függetlenségét nem kiáltotta ki. Az eltelt évtizedek alatt Tajvan valóságos gazdasági csodát produkált, hipermodern iparral, amely számos területen meghatározó a világban. Ám csupán néhány kisebb ország létesített diplomáciai kapcsolatokat vele, a világ java elfogadta, hogy a sziget Kína része, de a remények szerinti békés újraegyesülésre még várni kell.

Voltak olyan időszakok, amikor ebbe az irányba haladtak a folyamatok. A gazdasági kapcsolatokat rendezték, a szétszakadt családok újból láthatták egymást, sőt még valamiféle, természetesen ellenőrzött turizmus is kialakult, a feszültség határozottan enyhült az óriás és a törpe között. De a gyanakvás nem tűnt el. A 2016-os tajvani elnökválasztások után, amelyen a Haladó Demokrata Párt színeiben Caj Ing-ven győzelmeskedett, a kapcsolatok az anyaországgal látványosan romlani kezdtek. Ennek is megvolt az oka. Az elnöknő egyre többet beszélt Tajvan függetlenedéséről, ami egyáltalán nem volt rokonszenves a pekingi vezetésnek. Így visszatért az erőszakos visszacsatolás gondolata.

A Nimitz anyahajó gyakorlaton a Tajvani-szorosban. Az Egyesült Államok évtizedek óta Tajvan mögött áll
Fotó: Getty Images

Minden bizonytalan

De mi történne akkor, ha megindulna a kínai invázió a sziget ellen? „Huszonnégy óráig tudnánk ellenállni” – ezt maga Caj Ing-ven elnöknő jelentette be. Ha ez a szomorú helyzet, akkor keresni kell egy nagy, lehetőleg a legnagyobb szövetségest. Az Egyesült Államok évtizedek óta Tajvan mögött áll, ha erőszakkal akarnák visszavenni a szigetet. Az amerikai elkötelezettség egyik próbája is volt a januári kínai berepülés. A demokrata párti vezetés azonnal két amerikai anyahajót vezényelt a térségbe, a Theo­dore Rooseveltet és a Nimitzet. Az elmúlt hónapban gyakorlatoztak a Tajvani-szorosban, ezzel is meggondolásra késztetve azokat, akik Pekingben partra szállást sürgetnek.

A katonai beavatkozásnak soha nem volt ekkora veszélye, mint manapság. Az amerikai szakértők némelyike a tavalyi év utolsó két hónapjára várta, hogy esetleg, amikor az elnökválasztások után jó ideig minden bizonytalan Washingtonban, a kínaiak akcióba lépnek. Ebből nem lett semmi, csak a félelemkeltés. John Pomfret, a The Washington Post nyugalmazott pekingi tudósítója más dátumot vár: „Az idén ünnepli a Kínai Kommunista Párt a megalakulásának századik évfordulóját. A Nyugat attól tart, hogy ez kiváló alkalom arra, hogy Kína befejezze Mao Ce-tung tervét, és megejtse Peking és Tajpej újraegyesítését.”

A felek egyre nagyobb kanállal kóstolgatják egymást. A szakértők ellenben arról is beszámolnak, hogy a háttérben, rejtve a nyilvánosság elől sohasem látott erővel folynak az amerikai–kínai egyeztetések. Az értesülések szerint Peking, amint csak lehet, el akarja tüntetni a kétoldalú kapcsolatokból Donald Trump örökségét. Kína nem naiv módon áll hozzá a kérdéshez, jól tudja, ehhez a nagy tisztításhoz idő kell. Ám úgy tűnik, hogy ebben az ügyben a Biden-csapat követi azt a kemény politikát, amelyet Trump Pekinggel szemben alkalmazott. Ha ez igaz, akkor egy egyszerű konfliktustól szinte napok alatt eljuthatunk a fegyveres összetűzésig.

„Sziklaszilárd kapcsolatok”

De mennyire eltökélt az Egyesült Államok új vezetése abban, hogy Tajvant mindenáron megvédi? Trump az elkötelezettségének számos jelét adta: tajvani képviseleti iroda nyílt Washingtonban, a gazdasági párbeszéd során felvetette a szabadkereskedelmi megállapodást is, ez vörös posztó Peking szemében. És az idősebb Bush által megkötött 1992-es alku után 66 darab ­F–16-os vadászgépet adott el Tajpejnek. A mostani amerikai adminisztráció is „sziklaszilárdnak” nevezte a tajvani kapcsolatokat. De meddig mennének el Washingtonban a sziget megvédése érdekében? Megéri-e nekik, hogy világháborút kockáztassanak? Igen nehéz lenne megmagyarázni az amerikai lakosság többségének, hogy miért bonyolódtak háborúba. A stratégiai biztonsági garancia ugyancsak kétségeket vet fel, ráadásul írásos megállapodás ezt nem rögzíti.

Jól ismerik ezeket az amerikai gondokat a kínaiak. Ezért a fenyegetést folyamatosan fenntartják. Kína a közelmúltban a Tajvanra irányított rakétáit a legkorszerűbbekre cserélte, amelyek nagyobb hatótávolságúak és pontosabbak. A borúlátó nyugati elemzők szerint csak arra vár Peking, hogy elegendő tűzereje legyen, és minimális emberveszteséggel megoldják a visszacsatolást. Örményország közelmúltbeli esete, amikor török drónok segítették győzelemre Azerbajdzsánt, ugyancsak elrémítette a tajvaniakat. A másik a nyugati közömbösség, amely lehetővé tette Pekingnek Hongkong bedarálását. „Ami most zajlik a Tajvani-szorosban, az a jövőben meghatározhatja egész Ázsia sorsát – állapította meg a Foreign Affairs külpolitikai folyóiratban két amerikai kutató, Richard Haass és David Sacks. – Ha Amerika Tajpej megsegítésében meghátrál, akkor feladja az egész térséget. Szövetségesei – Japán és Dél-Korea – szemé­ben a hitelessége elszáll, és autópályát biztosít Kínának tervei megvalósításához.”