Eltáncolt Mundruc

A kollektív hagyománykészlet ugyan közösségi érvényű, de ugyanakkor személyes mondandókat is képes közvetíteni.

A Pesterzsébeti Közgazdasági Technikum Gyöngyvirág Tánckara az ITM állami kitüntetéseket átadó ünnepségén a Pesti Vigadóban 2020. október 29-én. Az alaposság a népzenénk hajtóereje Fotó: Bruzák Noémi Forrás: MTI/Bruzák Noémi

A tradicionális népzene világában mozogva tapasztalhattuk, hogy

a kollektív hagyománykészlet ugyan közösségi érvényű, de ugyanakkor személyes mondandókat is képes közvetíteni.

Egy-egy muzsikus személyét – kellő ismerettel – zenélésének néhány üteméből is azonosítani lehet. Ugyanígy van ez a táncosoknál is. A tánckutató Martin Györggyel történt, hogy amikor először ment falura, hogy a filmről már jól ismert táncossal megismerkedjék, nagy bajban volt, mert nem tudta a falusiak körében kizárólagosan használt ragadványnevet. Mátyás Istvánból egy seregnyi élt Visában, de Mátyás István Mundruc csak egy volt. Minthogy sehogy sem tudta megmondani, hogy kit keres, végső megoldásként nekifogott eltáncolni a filmről letanult legényes néhány figuráját.

A helybeliek abban a pillanatban felismerték: – Ja, a Mundruc! – mondták. És útbaigazították.

A kreatív szabadság elérése persze csak akkor lehetséges, ha valaki rendesen megtanulta ezt a nyelvet. Megemésztetlen, netán félreértett szótörmelékekből vagy akár egy-egy memoriter felhasználásával nehéz szónoklatokat kivágni. Martin mindig azt kérte a kortárs alkotóktól, hogy ne azért alakítsák át a hagyományos anyagot, mert nem képesek elsajátítani. „Ha már nem tudja valaki megtanulni, legalább ne rontsa el!” – hangoztatta gyakran.

A mi magyarországi hangszeres népzenei mozgalmunknak éppen az alaposság volt a hajtóereje. Ezt tette magáévá az utánunk következő nemzedék meg az őutánuk következők is, akik már nálunk is sokkal jobban megközelítették a népzene eredeti játékmódját, könnyed improvizációs technikáját. Éppen az szabadította fel őket, hogy még nálunk is fundamentalistább módon álltak a dologhoz.

A Pesterzsébeti Közgazdasági Technikum Gyöngyvirág Tánckara az ITM állami kitüntetéseket átadó ünnepségén a Pesti Vigadóban 2020. október 29-én. Az alaposság a népzenénk hajtóereje
Fotó: MTI/Bruzák Noémi

A népzenével kapcsolatosan a magyar közvélemény drámaian keveset tud az improvizálásról, többnyire csak a jazz kiváltságának tekinti, amelyet épp emiatt becsül sokra. Szeretném közhírré tenni, hogy a magyar népzene lényegét is a kreatív rögtönzés alkotja, csak éppen nyolc évszázadra visszatekintő európai hagyomány szerint.

Az elismertetéshez, a bevett irányzatokhoz való törleszkedéshez természetesen sokkal könnyebb utat kínál a jazz jól kidolgozott gyakorlata. Ez volt a néptánc történeti útjának nagy kísértése is. A tudós módon kidolgozott udvari műtánc, a balett minősült az egyedüli „művelt” táncnak, ezért mindenáron össze akarták gyúrni a néptáncokkal, hogy „felemeljék”, megnemesítsék azt. Pedig a balett és az európai társastánchagyomány, a „néptánc” két homlokegyenest eltérő rendszer. Ebből jött létre a „két szék közt a pad alá” esete. Balettnak bárdolatlan, néptáncnak meg pipiskedő. Sokszor van ellenérzésem, amikor jazzmuzsikusok (az általuk nem eléggé ismert) magyar népzenéhez nyúlnak, és a más struktúrájú zenére kidolgozott sablonrendszert aggatnak rá, amitől a népzenei téma saját karaktere teljesen eltűnik, a jazz pedig nem nyer vele semmit. Szent Pál evangéliumbeli mondása ide is illik: „Mindent szabad nekem, de nem minden használ!”

Tehát úgy látszik, mindent szabad nekünk, de csak akkor „használ”, ha az összekeverendő nyelveket alaposan ismerjük. Akkor nem lehet nagy baj. Senki esetében sem zavarnak a jazzből, illetve más műfajokból átvett tanulságok, ha a zenei elemek szervesen, szerkezeti rokonságuk alapján épülnek össze. Ha nem ütik, hanem segítik egymást.

Azok a zárt, többnyire falusi közösségek, ahol még tetten érhető volt az egykori globális magyar kultúra, sorra megszűntek. A kezükből kihulló értékeket azonban akkor is érdemes felkarolni, ha a popkultúra jelenleg már iparosított formában működik, mert ennek mégiscsak „köze van mindnyájunk mai életéhez”.

A mai eszközeink elmossák a falu és a város közötti különbséget. Ha a kis közösségek népzenét termelő automatizmusa nem működik is már, mégsem városi „népzenéről” kellene ábrándoznunk, hanem – belátom, némi erőfeszítés árán – örökségünk értékes és használható részét a mai hétköznapi életünk részéve tenni.

Egyszer megkérdeztem Karsai Zsiga bácsit, a kitűnő lőrincrévi táncost, ki vette rá gyerekkorában, hogy ennyi mindent megtanuljon: százhúsznál több pontozó figurát, vagy azt a nyolcszáz éneket, amelyet gyűjtöttek tőle. Rám nézett, és azt mondta:

„Ferikém! Különben nem fértünk volna hozzá a lányokhoz!”

Ennél egyszerűbben már nem is lehetne kifejezni, hogy a tánc, a zene a kommunikáció része, és ez akkor is igaz, hogyha lassan olyan bénák, olyan hátrányos helyzetűek kezdünk lenni (a csodálatos helyettünk beszélő és muzsikáló eszközeinktől), hogy hovatovább már az ételt sem tudjuk egyedül a szánkba tenni.