A hetvenes évek közepén a Népművelési Intézet – új igazgatójának, Vitányi Ivánnak köszönhetően – a táncházmozgalommal összekapcsolódva új irányt szabott a hagyományápolás értelmezésének. A pusztán magamutogató, személyes önmegvalósítás ideája helyett kialakult a népzene és a néptánc közérdekre tekintő felhasználása, aminek az igényét a nagy elődök már a harmincas években megfogalmaztak.
És ez volt az a nagy pillanat, amelyre Martin György oly régóta várt. A táncanyag alapos ismeretében ő ugyanis pontosan tudta, hogy ez az anyag használható lenne a mai életben is.
Csak hát zene nélkül nincs tánc. A zene eredeti formában megszólaltatása pedig az eddigiek fényében szinte megoldhatatlannak tűnt.
1981-ben Szász Jánosnak Martin azt nyilatkozta, hogy már maga is lemondott arról, hogy ezt a zenét egy az egyben meg lehessen tanulni.
De, amint mondja,
„mindig sajnáltam, hogy a hiteles népzene megszólalásának hiánya miatt mi minden szépségtől kell örökre elbúcsúzni”.
Nem lehet egy nyelvet, egy kommunikációs rendszert csak úgy „elrakni” valahova. Lapulhat a könyvtárak mélyén akármennyi okos gondolat, ha nem olvassa, nem használja senki. Ha nem értjük, nem beszéljük, akkor elvész mindazon érték is, amelyet hordoz, és nem lesz egyszerű majd előhalászni akkor sem, ha ne adj’ isten épp szükségünk volna rá.
Lehet azon vitatkozni, hogy Kodály konkrétan hogyan gondolta azt a híres mondatát, hogy a népzenének „köze van még mindnyájunk mai életéhez”, de az vitathatatlan, hogy vannak olyan mai, népzenével, tánccal foglalkozó fiatalok, akik mindenféle ideologizálás nélkül, pusztán a szívükre hallgatva váltják valóra ezt az elképzelést.
A legújabb kori tapasztalat azt mutatja, hogy aki a hagyomány nyelvezetéből merít, az nemcsak erőt nyerhet belőle, hanem a kreativitás mesterévé is válhat. A „népzene” ugyanis régizene, azaz historikus popzene, a mindenkori popzenék múltja. Legfontosabb eleme az a kreativitás, amely a mindenkori népszerű irányzatokat a maga képére képes gyúrni. A népzenei örökség oly nagyra becsült régiségei csak azért maradhattak ránk, kései utódokra, mert a meglévő hagyományt a közösség mindig egyeztetni tudta a kívülről érkező kortárs hatásokkal. Erről kevesebb szó esik, pedig azt gondolom, hogy a hagyománnyal való foglalkozás egyik legfőbb értelme ennek a kreativitásnak a továbbvitele, amely mindig is a népzene lényegéhez tartozott.