Ha megtagadsz, megmenekülhetsz

„Féljen a magyar! Viszik rabszolgának. Akik még maradtok, tagadjatok meg. Azért visznek, mert magyar vagyok.”

[…] Az átkos 1946 januárjának utolsó napján nagy hatkerekű katonai teherautók dübörögtek be a mi kicsiny falunkba. Az egyik jött egyenesen az én házam elé. Megállt a kapu előtt. Én nem nyitottam ki. Zárva volt, nehogy azt higgyék, hogy várom őket. Egy katona leugrott a platóról. Kitárta a nagykapu két szárnyát, aztán a sofőr farral betolatott az udvarra. Azután a többi katona is leugrott az autóról, nekiestek a ládáknak, bútoroknak, poggyászoknak, és sietve pakolták a ponyva alá.

Álltunk az udvaron. Néztük a szomorú jelenetet. Cudar hideg volt, csak úgy ropogott a hó. Édesanyám jajolt, a feleségem meg a gyerekek is sírdogáltak. Édesanyám 75 éves, a lányom 16 éves, a fiam 6 éves volt.

Én magamban azt mondtam: Uram, Istenem, legyen meg a te akaratod.

Utoljára még bementem az istállóba. Megsimogattam a két hűséges lovamat, a teheneimet és a két szép üszőtinót.

Bobi kutyámat rábíztam atyusra, Jani bátyám apósára. Amikor atyus megtudta, hogy elvisznek bennünket, eljött, hogy mit segíthetne. Nem voltunk valami jóban, bocsánatot kért, aztán elvitte Bobit, hogy vigyáz rá és ad neki enni.

Egy macskánk is volt. Azt a kislányom fogta az ölébe. Vittük a szegény állatot az ismeretlen útra.

A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk.

Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább.

Amikor ez is megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekű teherautó.

A nagykapu nyitva maradt utánunk.

Megadtuk magunkat a sorsnak.

A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat.

Nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

Féljen a magyar! Viszik rabszolgának. Akik még maradtok, tagadjatok meg. Azért visznek, mert magyar vagyok. De ha te megtagadsz, szomszédom, barátom, testvérem, aki itthon maradtál, megmenekülhetsz. Megtarthatod a házadat, földedet és az állataidat.

A mi portáinkat már ellepték a hegyi jövevények.

Mi vállaljuk értetek a kálváriát. Menjetek haza! Őrködjetek a jószágaitokon!

Az Isten megsegít bennünket és visszavezérel hozzátok.

A hó olyan tömötten esett, hogy szinte alig láttuk egymást. A pakkjainkat a katonák berakták a vagonokba. Mi egy kupéba felkapaszkodtunk. Tömve voltak a kocsik sánkfalusi, harkácsi, lőkösházi, rási, otrokocsi népekkel.

Egy zsidó szerelvényt láttam így a háború alatt. Igaz, ahhoz nem kapcsoltak személykocsikat. A zsidókat is munkára vitték. Először még ők is bizakodóak voltak.

A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: „Önkéntes mezőgazdasági munkások”. A szöveg szlovák nyelven volt. Megtévesztésül azok számára, akik majd látják vonatunkat az állomásokon. Ezt hitetik el a külföldi kormányokkal is. Önként megyünk.

(Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba, 1991)

Hetvenöt éve, 1946. március­ 28-án a csehszlovák nemzetgyűlés visszamenőleges hatállyal ­törvényerőre emelte a Beneš-dekrétumokat.