Ha megtagadsz, megmenekülhetsz

„Féljen a magyar! Viszik rabszolgának. Akik még maradtok, tagadjatok meg. Azért visznek, mert magyar vagyok.”

Novemberben egy pénteki napon fát árultam a tornaljai piacon. Mellettem úgyszintén fát árult Pali komám a lévárti tanyáról, meg Tóth Lajos keresztapám is. Mindhárman vevőre vártunk. Egyszer csak megjelenik Blaskó Károly, a jegyző. Odaszól nekem, hogy menjek vele. Nem mondta, hogy hova, én meg nem kérdeztem.

A városháza nagytermébe vezetett. Leültetett a fal mellé, hogy csak várjak nyugodtan. Odament az asztalhoz, ahol katonák meg civilek, a kitelepítési bizottság tagjai ültek. Hogy miről beszélgettek, nem hallottam, de nem is értettem volna, mert szlovákul folyt a tárgyalás. Csak azt láttam, hogy a mi jegyzőnk egy katonatiszttel beszél, aki élénken hadonászik a kezével.

Kis idő múlva jön Blaskó. Mondja, hogy elmehetek, ne kérdezzek tőle semmit.

– Hát akkor minek hívott ide, Blaskó úr?

Faggatózásomra végül megmondta: Lévárt neve ezután szlovák lesz.

Meg van pecsételve a falu sorsa.

Magyarok ki, szlovákok be.

Az elhurcolásra ítélt első csoportot a falunkban hamarosan kijelölték. Ebben Lévárton a következő családok voltak: Szögedi László feleségével és két gyermekével, Radnóti János feleségével és két gyermekével, Galo Györgyné két fiával és egy leányával, Galo Gergely István feleségével. A falut katonaság szállta meg. Az összes ki- és bevezető utakat katonai járőrök lepték el. A kiírt családokat fölpakolták a teherautókra. Bevitték Tornaljára a vasútállomásra. Ott aztán átrakták őket tehervagonokba. Éppen úgy, mint háború alatt a zsidókat.

Egymás után több csoportban vitték a családokat a Turóc-völgyi falvakból. Úgy gondolták, hogy az első transzportok után megadják magukat a magyarok, aláírják a szlováknak valló papírt. De hiába próbálkoztak, a magyar embereket nem tudták megtörni. Inkább vállalták az elhurcolást, még a halált is, de senki nem mondta ki a száján, hogy ő nem magyar.

Így kezdődött a szlovákiai magyarok kálváriája, elűzetése a szülőföldről.

Sokan szélhámosok áldozatai lettek. Szlovák emberek jelentek meg az elhurcolásra kijelöltek házánál. Befolyásos hivatalos személyeknek adták ki magukat. Azt ígérték, ha kapnak húszezer koronát, elintézik, hogy ne kelljen a családnak elmenni. A hiszékenyek csapdába estek. Leszámolták a pénzt, azután soha többé nem látták az illetőket.

[…] Az átkos 1946 januárjának utolsó napján nagy hatkerekű katonai teherautók dübörögtek be a mi kicsiny falunkba. Az egyik jött egyenesen az én házam elé. Megállt a kapu előtt. Én nem nyitottam ki. Zárva volt, nehogy azt higgyék, hogy várom őket. Egy katona leugrott a platóról. Kitárta a nagykapu két szárnyát, aztán a sofőr farral betolatott az udvarra. Azután a többi katona is leugrott az autóról, nekiestek a ládáknak, bútoroknak, poggyászoknak, és sietve pakolták a ponyva alá.

Álltunk az udvaron. Néztük a szomorú jelenetet. Cudar hideg volt, csak úgy ropogott a hó. Édesanyám jajolt, a feleségem meg a gyerekek is sírdogáltak. Édesanyám 75 éves, a lányom 16 éves, a fiam 6 éves volt.

Én magamban azt mondtam: Uram, Istenem, legyen meg a te akaratod.

Utoljára még bementem az istállóba. Megsimogattam a két hűséges lovamat, a teheneimet és a két szép üszőtinót.

Bobi kutyámat rábíztam atyusra, Jani bátyám apósára. Amikor atyus megtudta, hogy elvisznek bennünket, eljött, hogy mit segíthetne. Nem voltunk valami jóban, bocsánatot kért, aztán elvitte Bobit, hogy vigyáz rá és ad neki enni.

Egy macskánk is volt. Azt a kislányom fogta az ölébe. Vittük a szegény állatot az ismeretlen útra.

A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk.

Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább.

Amikor ez is megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekű teherautó.

A nagykapu nyitva maradt utánunk.

Megadtuk magunkat a sorsnak.

A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat.

Nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

Féljen a magyar! Viszik rabszolgának. Akik még maradtok, tagadjatok meg. Azért visznek, mert magyar vagyok. De ha te megtagadsz, szomszédom, barátom, testvérem, aki itthon maradtál, megmenekülhetsz. Megtarthatod a házadat, földedet és az állataidat.

A mi portáinkat már ellepték a hegyi jövevények.

Mi vállaljuk értetek a kálváriát. Menjetek haza! Őrködjetek a jószágaitokon!

Az Isten megsegít bennünket és visszavezérel hozzátok.

A hó olyan tömötten esett, hogy szinte alig láttuk egymást. A pakkjainkat a katonák berakták a vagonokba. Mi egy kupéba felkapaszkodtunk. Tömve voltak a kocsik sánkfalusi, harkácsi, lőkösházi, rási, otrokocsi népekkel.

Egy zsidó szerelvényt láttam így a háború alatt. Igaz, ahhoz nem kapcsoltak személykocsikat. A zsidókat is munkára vitték. Először még ők is bizakodóak voltak.

A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: „Önkéntes mezőgazdasági munkások”. A szöveg szlovák nyelven volt. Megtévesztésül azok számára, akik majd látják vonatunkat az állomásokon. Ezt hitetik el a külföldi kormányokkal is. Önként megyünk.

(Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba, 1991)

Hetvenöt éve, 1946. március­ 28-án a csehszlovák nemzetgyűlés visszamenőleges hatállyal ­törvényerőre emelte a Beneš-dekrétumokat.