A legnagyobb baj az volt, hogy Editkét nem találtam. Megfosztva igazoló okmányomtól rohangáltam összevissza. Minden történelmileg hiteles hely szóba jöhetett. És láttam közben oszlatást, brutális rendőri fellépést. Egy darabig mintha láthatatlanná váltam volna. Aztán csak belefutottam egy sarkon befordulva egy járőrbe. Addig azt képzeltem, hogy valahogy kidumálom magam egy ilyen helyzetből. „Leveszi a kokárdáját, vagy letépjem?” Nem mondtam, hogy ezt az édesanyám varrta nekem. Ha meg akartam volna veretni magam, megkérdeztem volna, hogy „biztos úr, magyar ember maga? És nem sül ki a szeme a szégyentől, hogy így beszél? Hallott maga Petőfi Sándorról? Olvasta A helység kalapácsát, amelyben azt mondja a széles tenyerű Fejenagy Haranglábnak, hogy én kendet utálom, mert magának macskapofája van!” Nem mondtam semmit. A nyilas-ávósok privilégiuma, hogy ők tematizálnak egy dialógust. Levettem. Megbilincseltek, és beültettek egy autóba. Egy tányérsapkás, idősebb férfi megkérdezte, hogy mit kerestem az utcán. A barátaimat. Akiket elvesztettem a tömegben. „És miről beszélgettek?” Mindig legjobb az egyenes út, bevallottam, hogy március tizenötödikéről. „És mi a véleménye?” „Vitatkoztunk, és még nem jutottunk egyezségre.” Igyekeztem fokozottan választékosan fogalmazni, azt képzelve, hogy ezt a láthatóan ostoba erőszakit stilárisan befolyásolom. „Jól szét kellett volna magukat verni!” Éreztem, hogy szeretné, övé legyen az utolsó szó.
