Nem vagyok gyáva. A rendőrség csak végezze a dolgát. Így biztattam magamat. „Ne csacsiskodjatok, gyerekek” – mondta az ősz hajú M. mérnök úr, aki mégiscsak a tapasztaltabb kollégák közé tartozott. „A hivatalos ünnepség után törvény tiltja a csoportosulást!” De én Editkének akartam imponálni. Ott, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben, ahol dolgoztunk 1973-ban.
„Mindenképpen megyek a Belvárosba – vetettem oda hetykén –, mi történhet? Ott lakom például. Nem mehetek haza? Ki tiltja meg?” Szét is tártam karom színpadiasan. Szabadidőmben a 25. Színház stúdiójába jártam színészetet tanulni. M. mérnök úr csóválta a fejét, nagyot fújtatott. Ő megpróbált lebeszélni, de úgy látszik, hiába. A szeme mégis élénken villant, mintha mást is gondolt volna. (Vagy csak a napfény csillant szemüvegén a hetedik emeleti, Krisztina körúti építésziroda ablakánál állva.)
Március tizenötödike volt. Csütörtök. Munkanap. Az én akkori feladatom a bős–nagymarosi vízlépcső terveihez készülő műszaki rajzok szerkesztése volt. Grafikusművésznek készültem, de két felvételi között és anatómiai stúdiumok mellett elszegődtem a VÁTI-ba. Fiatal voltam, kellett a pénz. Ráadásul olyan remek hangulatú munkahely volt, hogy már rég lejárt a munkaidő, de még mindig ott maradtam. Többekkel együtt jártunk a Kassák Művelődési Házba, ahol a Sebő–Halmos vezette táncházban roptuk fehér ingben, lelkesen. „Úgy búsulok, majd meghalok, mégis jókedvet mutatok!” Ámultam, Csíkrákosból ilyen bölcs nóták jönnek Pestre! Mentem én a Dési rajzkörbe, a Vasutasba, a Népszínház utcába, mindenhová, csak Editke ott legyen. Egy szép lány kedvéért mi mindenre képes a férfiember, pláne 19 évesen.
Valaki visszaért a múzeumkerti hivatalos ünnepségről. „Ha ezt a dumát beadják egy kutyának, megdöglik tőle” – számolt be egy elfáradt ifjú építész, hozzátéve, hogy „de az ember bírja”. Sokat nem kockáztatott a kritikával, az építésziroda gyűjtőhelye volt a formabontóknak, a hatalom által megszelídíthetetlen alkotóknak. Ha a nagy tanácsteremben Makovecz Imre, a már akkor legendás építész tartott előadást a svájci Goetheanumról vagy Kós Károly szellemiségéről, tolongtak a munkatársak. „Édesapám, sose higgy a komcsiknak!” – hallottam a háttérben jellegzetes szigorú hangját.