Magánkokárda

Az ártásokon túl arra szeretek gondolni, hogy milyen személyesnek érzem mindig március tizenötödikét.

Szerényi Gábor rajza Forrás: Magyar Nemzet

Nem vagyok gyáva. A rendőrség csak végezze a dolgát. Így biztattam magamat. „Ne csacsiskodjatok, gyerekek” – mondta az ősz hajú M. mérnök úr, aki mégiscsak a tapasztaltabb kollégák közé tartozott. „A hivatalos ünnepség után törvény tiltja a csoportosulást!” De én Editkének akartam imponálni. Ott, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben, ahol dolgoztunk 1973-ban.

„Mindenképpen megyek a Belvárosba – vetettem oda hetykén –, mi történhet? Ott lakom például. Nem mehetek haza? Ki tiltja meg?” Szét is tártam karom színpadiasan. Szabadidőmben a 25. Színház stúdiójába jártam színészetet tanulni. M. mérnök úr csóválta a fejét, nagyot fújtatott. Ő megpróbált lebeszélni, de úgy látszik, hiá­ba. A szeme mégis élénken villant, mintha mást is gondolt volna. (Vagy csak a napfény csillant szemüvegén a hetedik emeleti, Krisztina körúti építésziroda ablakánál állva.)

Március tizenötödike volt. Csütörtök. Munkanap. Az én akkori feladatom a bős–nagymarosi vízlépcső terveihez készülő műszaki rajzok szerkesztése volt. Grafikusművésznek készültem, de két felvételi között és anatómiai stúdiumok mellett elszegődtem a VÁTI-ba. Fiatal voltam, kellett a pénz. Ráadásul olyan remek hangulatú munkahely volt, hogy már rég lejárt a munkaidő, de még mindig ott maradtam. Többekkel együtt jártunk a Kassák Művelődési Házba, ahol a Sebő–Halmos vezette táncházban roptuk fehér ingben, lelkesen. „Úgy búsulok, majd meghalok, mégis jókedvet mutatok!” Ámultam, Csíkrákosból ilyen bölcs nóták jönnek Pestre! Mentem én a Dési rajzkörbe, a Vasutasba, a Népszínház utcába, mindenhová, csak Editke ott legyen. Egy szép lány kedvéért mi mindenre képes a férfiember, pláne 19 évesen.

Valaki visszaért a múzeumkerti hivatalos ünnepségről. „Ha ezt a dumát beadják egy kutyának, megdöglik tőle” – számolt be egy elfáradt ifjú építész, hozzátéve, hogy „de az ember bírja”. Sokat nem kockáztatott a kritikával, az építésziroda gyűjtőhelye volt a formabontóknak, a hatalom által megszelídíthetetlen alkotóknak. Ha a nagy tanácsteremben Makovecz Imre, a már akkor legendás építész tartott előadást a svájci Goetheanumról vagy Kós Károly szellemiségéről, tolongtak a munkatársak. „Édesapám, sose higgy a komcsiknak!” – hallottam a háttérben jellegzetes szigorú hangját.

Azt nem gondoltam volna, hogy mielőtt elindulunk a Petőfi-szoborhoz, még én védem a rendőröket. „Hidd el – mondtam a számadó­juhász-bajszú Kiss Pistinek –, a rendőröknek nem érdekük, hogy balhé legyen.” Amíg át nem értünk a Belvárosba, még el is hittem magamnak ezt a megnyugtató szöveget. Pedig akkorra már jöttek hírhozók. Egy srác elkezdte a nemzetiszínű kis zászlók mellől kihúzkodni a pirosakat. Még nem végzett önkéntes munkájával, amikor elkapták. Állítólag meg is ütötték. Ezt nem akartam elhinni. Editke elindult a tömegben. A szeme igéző volt. Mi mozdulhatott lelke mélyén? Két héttel születése előtt jöhetett vissza édesanyja a kitelepítésből, Poroszlóról. Felmenői között osztrák katonatisztek voltak, a Széchényi-könyvtárban tiltólistán, de megtaláltuk század eleji hadművészeti munkáikat.

Szerényi Gábor rajza
Fotó: Magyar Nemzet

De csak nem lesz itt harc? Hová menjünk, mit tegyünk? Egy ismerős srác odaszólt, hogyha nem a hivatalos jelvényünk van, hanem „magánkokárdánk”, akkor nem számíthatunk semmi jóra. Tessék? Már a Pilvax köznél jártunk. Annak idején Vasváriék majdnem elaludták a forradalmat, mert előző este kicsit sokáig tanácskoztak a kávéházban. Hoppá, majdnem orra estem. Valaki elgáncsolt. „Mi van, öcsi, nem tudsz járni a lábadon?” Civil ruhás férfiak nevettek gúnyosan. Ez az apró gonoszság hirtelen felébresztett. Pesti vagyok, ismertem ezt a sunyi, aljas tempót. Nem dőltem be a provokáció­nak, Editkét kézen fogva félrehúzódtam. Szikrázott a szeme a felháborodástól. Egy kirakatnál megállva próbáltam ismerősöket észrevenni az egyre sűrűbb tömegben. Hogy védjük így meg magunkat?

Ekkor a Petőfi Sándor utcánál, a Kossuth Lajos utca felől két sor egyenruhás sorfalat alkotva megindult. Sikoltozás hallatszott, durva káromkodás erős férfihangokon. Döbbenten néztem, hogy ezeknek a rendőröknek a szokásosnál vagy kétszer hosszabb gumibot volt a kezükben, amivel teljes erőből ütötték, aki csak ott volt.

A tömeg rémülten próbált elszaladni. Editke sírva fakadt. Megrántottam a kezét, „gyere, fussunk!”. Csak azon cikáztam a tekintetemmel, hogy lehet ebből az iszonyatból meglógni. Az egymást taposó menekülők közötti zűrzavarban elvesztettük egymást. Egy ismerős srác berántott egy kapu alá. Megálltunk a levélládáknál, s ledermedve bámultuk a kiírt neveket.

A csel nem jött be. Utánunk jöttek. Elvették az igazolványainkat. Utóbb az egyik büntetés volt, hogy személyi okmányainkat „szakadt, gyűrött” állapotban találták, ezért pénzbírságot róttak ki. Persze olyan állapotban „találták”, amilyenben akarták. Pechjükre én a munkaadói igazolványomat adtam oda, így fellebbeztem, hogy a személyimet nem találhatták semmilyen méltatlan állapotban, mert ott se volt.

A legnagyobb baj az volt, hogy Editkét nem találtam. Megfosztva igazoló okmányomtól rohangáltam összevissza. Minden történelmileg hiteles hely szóba jöhetett. És láttam közben oszlatást, brutális rendőri fellépést. Egy darabig mintha láthatatlanná váltam volna. Aztán csak belefutottam egy sarkon befordulva egy járőrbe. Addig azt képzeltem, hogy valahogy kidumálom magam egy ilyen helyzetből. „Leveszi a kokárdáját, vagy letépjem?” Nem mondtam, hogy ezt az édesanyám varrta nekem. Ha meg akartam volna veretni magam, megkérdeztem volna, hogy „biztos úr, magyar ember maga? És nem sül ki a szeme a szégyentől, hogy így ­beszél? Hallott maga Petőfi Sándorról? Olvasta A helység kalapácsát, amelyben azt mondja a széles tenyerű Fejenagy Haranglábnak, hogy én kendet utálom, mert magának macskapofája van!” Nem mondtam semmit. A nyilas-ávósok privilégiuma, hogy ők tematizálnak egy dialógust. Levettem. Megbilincseltek, és beültettek egy autóba. Egy tányérsapkás, idősebb férfi megkérdezte, hogy mit kerestem az utcán. A barátaimat. Akiket elvesztettem a tömegben. „És miről beszélgettek?” Mindig legjobb az egyenes út, bevallottam, hogy március tizenötödikéről. „És mi a véleménye?” „Vitatkoztunk, és még nem jutottunk egyezségre.” Igyekeztem fokozottan választékosan fogalmazni, azt képzelve, hogy ezt a láthatóan ostoba erőszakit stilárisan befolyásolom. „Jól szét kellett volna magukat verni!” Éreztem, hogy szeretné, övé legyen az utolsó szó.

A számos retorzió közül most csak a legenyhébbet idézem fel a VÁTI-ból. Nyilvános fegyelmi tárgyalást tartottak, ahol elhatárolódtak „nacionalista felforgató tevékenységemtől”, ahogy részvételemmel bátorítottam a „garázda csoportokat”. Mélyen elítélték méltatlan magatartásom, amellyel saját magam és az intézmény jó hírét is rongáltam. Érdekes módon ez növelte népszerűségemet. Többen megkerestek, és négyszemközt biztosítottak nagyrabecsülésükről, „tudod, a párt miatt meg kellett tennem”. Maga az intézmény igazgatója is behívatott magához, hogy megértéséről biztosítson, majd utána aláírta fegyelmi döntését, és nem támogatta továbbtanulási szándékomat. Mindez régen volt. Az ártásokon túl arra szeretek gondolni, hogy milyen személyesnek érzem mindig március tizenötödikét, a régi kokárdám is megvan.