Szent Antal kenyere

Gyoma és Endrőd két külön világ, mégis együtt erős. Az egyik a nyomdájáról híres, a másik a cipőjéről. A város mindennapjait mégsem a renomé, inkább a Hármas-Körös határozza meg. A gyomaendrődiek hálókkal védekeznek a hódok ellen, kenyeret sütnek a szegényeknek, és horgászparadicsommá alakítják a holtágakat. Mert a vízen élő szereti a természetet, az embereket és az életet.

20210119 gyoma knerr nyomda es muzeum havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

Ám nemcsak Rózsahegyi Kálmán, a későbbi Kossuth-díjas művész, Kállai Ferenc is sokszor átbiciklizett Gyomáról Endrődre, hogy fellépjen a népház színpadán. Nagyszülei is közkedveltnek számítottak a településen. A gyomaendrődi hírességek sora vég nélküli. Ezt már a protestáns Gyomán hallom, ahol megszólítok két hölgyet, segítsenek abban, hogy megtaláljam Kállai Ferenc szülőházának helyét. A két hölgy azonban nem tud segíteni. Mások sem, mivel a Nemzet Színésze tizenkét éves volt, amikor édesanyjával Budapestre költözött.

– Ha azt mondjuk, Kner, a világ kulturáltabb részein azonnal tudják, Gyomáról van szó. Hiszen a Kner család olyan jelentőségű nyomdaipart hozott itt létre közel száznegyven éve, amelynek dicsfénye ma is él – mutat rá Enyedi Mária tárlatvezető az alapítók egykori villaszerű lakóházában, amely ma múzeum. Az ingatlant Kozma Lajos tervezte a kor kedvelt stílusában, ablakaiból rálátni a gyárépületre. A mennyezetről szecessziós csillárok vetnek fényt az ipartörténeti emlékekre. Annak idején, amikor Kner Sámuel Galíciából megérkezett mint vándoriparos, Gyoma jó befogadóképességűnek mutatkozott. Izidor, a fia azzal futott be, hogy meglátta a jövőt a közigazgatási nyomtatványokban, mintaalbumokat készített, majd elkezdte ezeket reklámozni a közhivatalokban. Hatalmas mennyiségben rendelték tőle a termékeket. A Knerek műveltségüket nézve is kitűntek. Felkarolták a kor legkiválóbb alkotóit, műveiket olyan tipográfiával és kötészeti megoldásokkal adták ki, amelyek világszínvonalat képviseltek. Jelenleg százötvenen dolgoznak a gyárban, éppúgy, mint a nyomda fénykorában.

Encinek annyi

A termelési részleg csípős illata az Enci cipőgyár emlékét idézi fel bennünk. Annak idején, amikor még működött a régi felállásban, ragasztós városnak is nevezték Endrődöt. Végigmérem az alkalmazottak egyikét-másikát, főként az idősebbeket, hogy kiderítsem, Enci cipő van-e a lábukon. Szomorúan hallom, hogy nem. Pedig az 1970–80-as években szinte minden magyar nő endrődi cipőben szeretett volna járni. Nemcsak a keleti piacokra, hanem Nyugat-Európába is szállítottak.

A rendszerváltás azonban az Encinek is betett. Jött a „géemkázás”, sokan hazavitték a munkát, ami odáig fajult, hogy az ügyesebbek rátették a kezüket a lábbelikereslet bizonyos szeleteire.

– Igazából a suszterek varrták szét a cipőgyárat – fogalmaz Szonda István, miután visszatérünk Endrődre Gyomáról. Privatizáláskor megszámlálhatatlan műhely alakult, ezeknek egy ideig futott is a szekerük, de tíz év alatt kifulladt a kísérlet. Csak azok maradtak talpon, akik megfelelő szaktudással rendelkeztek, és össze tudtak állítani egy teljes cipőt, nem csak a felsőrészét vagy a talpát. Ez az az időszak – a kilencvenes évek –, amikor minden endrődi garázsban kopogtatták a lábbelit, és ragasztószag terjengett a városban.

Miközben a népházból átsétálunk a Szent Antal Sütőházba, amely jellegét nézve egyedüli a Kárpát-medencében, sok mindent megbeszélünk. A legnagyobb változás 2015-ben történt, amikor elnyert a város egy igen jelentős vallásturisztikai pályázatot. Az ekkor megvalósított fejlesztések nagy lökést adtak a turizmusnak. A magyarok felfedezték, mennyi Gyomaendrődön a szabad víz és a hal, mennyire jól el lehet itt lenni.

– A Hármas-Körös nálunk lelassul, kacskaringóssá válik. Ha jól számolom, tizenhat holtágunk, patkó alakú tavacskánk van. Ha itt továbbmennénk két-háromszáz métert, biztosan beleakadnánk a vízbe – mondja István, és az utca vége felé mutat.

Utoljára 1970-ben volt komolyabb árvízveszély Gyomaendrődön. Dévaványát ekkor ki is telepítették. Úgy volt, ott robbantják ki a gátat. A XIX. század elején ugyan ki-kiáradt a Körös, és elöntötte a települést, 1882-ben pedig akkora volt a veszély, hogy egyetlen nap alatt építették fel a nyúlgátat a település köré. Ma már nem félnek.

Fotók: Havran Zoltán

Óvott hódok

Láthatóan a hódok és a vidrák sem, hiszen a holtágakba is visszatértek. Valójában ez a kiszállásom legfőbb oka. Elsőként Juhász Erika biológus hívta fel az érintett városiak figyelmét arra, hogy a hódkárokat meg kell előzni, különösképpen, mert védett állatról van szó, amelyet hirtelen felindulásból sem szabad lepuffantani.

A védekezésbe az önkormányzat is besegített, tájékoztat Nagy Erika, a városüzemeltetési osztály munkatársa: begyűjtötték a lakossági panaszokat, és ahol szükségét látták, oda védőhálókat telepítettek. Idén még nem kaptak pusztításokról szóló jelentést.

Mindezek után Istvánnal azt is megtárgyaljuk, hogy amennyiben a helyi ételeket nézzük, nem lehet különbséget tenni Endrőd és Gyoma között. Mindkét településrészen körösi halételeket főznek, amelyek hasonlítanak a szegedihez. Itt azonban nem zsírral pirítják a hagymát, hanem csak felteszik a tűzre az apró halakkal együtt, megfűszerezik, megfőzik, majd leszűrik, ízesítik, végül belefőzik a halszeleteket. Elsősorban pontyot, harcsát fogyasztanak. Harcsából száz kiló felettit is fogtak már néhány hete.

Aztán megfordul a kulcs a Szent Antal sütöde ajtajában. 1903-tól az 1953-as államosításig működött. Addig itt gyűltek össze az endrődi asszonyok, hozták az alapanyagokat, megsütötték a kenyeret a szegényeknek, akik az udvari lakásokban laktak. Mai szemmel nézve már az is csoda, hogy a kommunizmusban nem bontották le az ingatlant, csupán Szent Antal szobrocskáját hajították ki a ház oromzatában lévő fülkéből. Rendbetételével az volt a cél, hogy olyan közösségi teret hozzanak létre, amely továbbviszi az eredeti rendeltetést, azt a tudást, amely a kemencéhez kapcsolódik. Június 13-án liliomszentelést szoktak tartani az udvaron, így vallási helyszín is.

A konyhában illatos levendulacsokrok emlékeztetnek a forró nyári napokra. Bekukkantunk a kemencébe, amely István munkája. Mint mondja, a gyakorlati néprajz híve, több mázsa lisztet elsütöttek már benne.

– Amikor a helyiek látják, hogy füstöl a kémény, és érzik a kelt tészta illatát, jönnek maguktól – jegyzi meg az üres kemence és az üres ház látványa miatt kissé szomorkásan, majd annak reményében, hogy a pandémia után lesz itt még hagyományos közösségi disznóvágás, és mi részt fogunk venni rajta, megbékélve a jelennel, „betesszük” magunk mögött a kaput.

Pólusok

Gyomaendrőd Észak-Békésben, a Hármas-Körös partján terül el. Gyoma és Endrőd egyesüléséből 1980-ban alakult meg, 1982 óta város. Eredetileg különálló község volt a kettő. Gyoma gyorsabban urbanizálódott, 1830-ban mezővárosi rangot szerzett, az 1850-es évek végén vasúti gócpont lett, ezáltal a környező kisebb települések kisipari és szolgáltatóközpontja, 1966-ig közigazgatási járásközpontja. Arculatát a becsvágyó polgári réteg és a Mezőberényből betelepített sváb lakosság formálta, alakította. Akkori jellegzetességeit máig megőrizte. Endrőd viszont ma is egy nagy kiterjedésű agrárfalu képét mutatja, településszerkezete a mezőgazdasági tevékenységhez kapcsolódik. Aki ideutazik, és szétnéz mindkét városrészben, azonnal felfedezi ezt a kettősséget, és nem érti, miként lehetséges, hogy a két ellenpólus évszázadok óta él egymás tőszomszédságában, sőt újfent összenőve. Endrőd és Gyoma a vallási hovatartozás tekintetében is különböző. Endrőd szinte a kezdetektől római katolikus, magas születésszámmal, bár kevésbé tehetős, főként a két világháború között, amikor annyian lakták, mint napjainkban a teljes várost – 13 ezer a lélekszám –, de talán még ennél is többen. Éppen emiatt innen az elvándorlás is mindig jelentős volt Budapest, Nyugat-Magyarország és Nyugat-Európába irányába.