Az Ürgevárpuszta táblánál letérünk a 65-ösről egy kátyúkkal teli mellékútra. Orrfacsaró sertéstelep mellett haladunk el, felhúzzuk a résnyire nyitott ablakot. Jó kétszáz méteren tankcsapdákat kerülgetünk, aztán egyszer csak az út és a ráncaink is kisimulnak. Jobbról-balról aranyra és zöldre festik a tájat a mezők, a távolban a Tolnai-hegyhát magasodik. Egyszerre nyugtat meg a természet szépsége és bizonytalanít el, hogy az isten háta mögött vagyunk. Mintha a semmibe vezetne a keskeny út, de nyolc kilométerrel később megérkezünk a többségében cigányok lakta Gyulajra, Magyarország háromszáz legszegényebb településének egyikére.

„Nekünk az erdőből csak a madárfütty jutott.” Balipap Ferenc, a gyulaji születésű szociológus jellemezte ekképpen saját faluját.
A szomszédos erdőben él Európa legnagyobb dámvadállománya, amely mindig is vonzotta az úri vadászokat. Az erdő mélyén meghúzódó vadászházat a mai napig úgy emlegetik, mint a „Rákosi-kastély”. Nem ez volt a falu egyetlen kapcsolata Rákosi Mátyással: Gyulaj a kulákperek középpontjába került, az első vádlottat is innen hurcolták el. A kommunista diktatúra elűzte a parasztokat a hivatalosan szerepkör nélküli faluvá silányított, lényegében halálra ítélt Gyulajról. Hiába van ma is négyezer hektár jó minőségű termőföld a határban, az érkezésünkkor látott mezőket nem helybeliek művelik. A világtól elzárt Gyulajnak nem maradt más, csak a szakképzetlen munkaerő. No meg a madárfütty.
Maszk a cigányok miatt
A fejlesztések évtizedekig elmaradtak, s úgy nőttek a problémák, ahogy a hóban görgetett golyó labdává hízik. Egyik baj rakódott a másikra, a munkanélküliségből következett a szegénység, az elszigeteltségből a tanulatlanság. Ennek megfelelő az utcakép is. Végiggurulunk a 960 lelkes zsákfalu főútján, amelyet romos házak szegélyeznek. Némelyiknek annyira omladozik a fala, hogy félő, egy erősebb rúgástól összedőlne. Ugyanakkor meglepő, hogy a kertek fel vannak ásva, az utcákon nincsen szemét.
Feltűnik egy palánkkal kerített műfüves futballpálya. Sehogy sem illik a képbe. Leparkolunk a modern létesítmény mellett, kiszállunk a kocsiból, és igyekszünk rácsapni az ajtót a velünk utazó sztereotípiákra.
Gyulajt hetven százalékban cigányok lakják, a gyerekeknél még magasabb az arány, tízből kilenc diák roma. Itt nincsen cigánysor, az egész falu szegregátumnak minősül. Tagadhatatlanul voltak előítéleteink. Mint azoknak az ötödik kerületi gimnazistáknak, akik Gyulajon töltötték a kötelező közösségi szolgálatot nyári táborozással, s maszkkal, gumikesztyűvel készültek, pedig akkor még híre sem volt a Covidnak – csak a cigányok mítoszának.