Százötven évvel ezelőtt alapozta meg Jankovich Miklós a benepusztai lelet mintaszerű közzétételével honfoglalás kori régészetünk tudományos kutatását. […] Wadassi Jankovich Miklós (1773–1846) fiatal korában a bécsi magyar udvari kamarának volt titoknoka, azonban csakhamar visszavonult birtokára és műgyűjtői szenvedélyének élt. Kifinomult ízléssel, megalapozott hozzáértéssel csodás gyűjteményt hozott létre, ez ma a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum kincse.
[…] Jankovich szövegében azonban sokkal több van, mint a sírleírás és a lelethez tűzött sok becses megjegyzés. Íme: „diadalmas hódításáról és köntöseik’ mívbeli ékességeiről nyilván emlékeznek: holott ellenben a’ későbbi történetíróknak balvélekedései (szerénységből-e, vagy inkább irigységből? megkülönböztetni nem kívánom) ezeket tagadják, ’s Európába költözött eleinket természeti vadságokban maradott, műveletlen, s ’embertársaikat dúló vad csoportoknak, sőt, illetlenül még állati hordáknak is vétkesen állítják”.
[…] Még egy igen fontos megállapítást tesz, amelynek úgyszólván napjainkban Vayay Szabolcs adott ismét hangot. Nevezetesen azt írja, hogy a „gúnyolódó balvélekedések rágalmai”-val szemben „Arnulf és Berengár császároktól segítségül hívott és jutalmazott segédseregek” voltak azok, akiket utóbb – s néha a mai napig is – „kalandozóknak és rabló hadaknak” nevezett történetírásunk. Újból és újból visszatér krónikáinkra, amelyek „őseinket az önkényes dúlás és rablás vétkével igazságtalanul gyalázni merészelték”. Bonfinival és Heltaival szemben Székely István világkrónikájára hivatkozik mint ellenérvre.
Fotó: Pesky József – Magyar Elektronikus Könyvtár, Közkincs/wikimedia.org/w/index.php?curid=6317098
[…] Emlékezésünk közben olyan rémkép is felmerült bennem, mintha a nemzeti érzés teljesen kiveszett volna régészeinkből, mintha megmosolyognivaló, tudományhoz nem illő, ósdi hagyomány lenne. Mintha régészeti munkánk csak azért folyna, mert máshol is csinálják, ám csináljuk mi is személytelenül, pusztán a tárgyak viselkedésére figyelve és az önmagáért való tudományoskodás jegyében ki-ki annál nagyobb tudós, minél több külföldi „hatást” mutat ki emlékanyagunkban. Isten ments, hogy valami nacionalista öntudat felduzzasztását kérném számon régészeinktől, csak annyit, hogy tudják, a magyar föld és a magyar nép múltját kutatják, becsületét kérik számon, de nem idegenként, hanem mint sajátjukét! Ellenpélda: Jól emlékszem például, hogy az egyik vidéki egyetemünk professzora milyen diadalmas gúnnyal mutatott rá faluásatásaink putrijaira: íme, a magyar kultúrfölény! Nem tudván azt, hogy a földházak – putrik – elterjedése nem fedi a magyarság vándorlásának és letelepedésének területét!
