Terepgyakorlatok

Vajon mivel jár, ha valaki nem egy, hanem huszonnyolc településen lát el lelkipásztori szolgálatot? És milyen, amikor egy pap baltát ragad? Hogy néz ki egy „nem sírós” temetés? Portrénk Attila atyáról, az elsősorban önmagát számonkérő görcsönyi plébánosról.

Munkája során összesen száz embert ér el, de Attila atya újabb és újabb programokat talál ki Fotó: Kurucz Árpád

– említ néhány számot.

Alapprogramja általában a következőképpen néz ki: kedden szentségimádás, szerdán öt – jelen körülmények között online megtartott – hittanóra. Szombaton egy, vasárnap három szentmise – az első reggel nyolckor, az utolsó délelőtt tizenegykor kezdődik. Ez a kötelező minimum, az aktuális tennivalók függvényében rendszerint egyéb programok is bekerülnek a naptárába. Márciusban például öt embert temetett el (a halálesetek nem a vírusjárvány miatt következtek be, teszi hozzá), de nem kizárólag a földi életből távozottakkal kellett foglalkoznia: a környéken bíznak benne, hogy nyáron már lehet esküvőt tartani, így több pár jelentkezett be hozzá jegyesoktatásra.

Interneten a keresztelők résztvevőit készíti fel a tennivalóikra, és vannak, akiknek lelki támogatást nyújt. Az idáig vezető utat firtató kérdésre válaszolja: – Balatonfüreden nőttem fel, szüleim mindketten postai alkalmazottak voltak. Hároméves koromban édesapám elvált édesanyámtól, és külön költözött tőlünk. Azután ritkán láttam, azt is csak a temetésén tudtam meg róla, hogy evangélikusnak keresztelték. Így leginkább édesanyám hatott a vallásos nevelésemre, bár aki a templomba kísért minket, az a dédim, vagyis anyukám nagyanyja volt. Azért mondom, hogy „minket”, mert nagycsaládban nőttem fel: három öcsém és egy bátyám van.

Munkája során összesen száz embert ér el, de Attila atya újabb és újabb programokat talál ki
Fotó: Kurucz Árpád

Mivel odahaza szívesen foglalkozott a testvéreivel, kiskamasz korában – amikor előkerült a pályaválasztás kérdése – úgy gondolta, óvodapedagógus vagy tanító lesz. Végül Veszprémben diplomázott szociális munkásként. Ezt követően Németországban, a bajor tartományban dolgozott egy évet gyerekfelügyelőként. Itt hallotta meg a hívást.

– A kedd a vasalás napja volt, úgyhogy éppen egy gyerekruhát igyekeztem kisimítani, amikor rádöbbentem, hogy egy hang egy ideje már azt firtatja: „Attila, nem akarsz pap lenni?” Megvoltak a magam elképzelései: kitörök a szegénységből – merthogy szűkös anyagi viszonyok között nőttünk fel –, hivatást választok magamnak, és én irányítom majd a sorsomat. Mert a férfi már csak ilyen: irányítani akar. A papság ugyanakkor alkalmazkodást jelent. De a kérdés komoly volt, komolyan kellett hát venni – eleveníti fel elhívatása körülményeit.

– A Veszprémi Egyházmegyéhez adtam be a jelentkezésemet, ott azonban két egymást követő évben is elutasítottak. Akkoriban hosszú hajat viseltem, és görkorcsolyával jártam. Lazaságomat vélhetően szemtelenségnek, viselkedésemet pedig túlságosan magabiztosnak, kevéssé ájtatosnak ítélhették, és berzenkedhettek ellene.

Harmadik alkalommal a Pécsi Egyházmegyéhez jelentkezett, és huszonöt éves fejjel be is jutott a szemináriumba. Harmincegy esztendős korában szentelték pappá, ezt követően Mohácson és Szekszárdon szolgált káplánként – vagyis a plébános mellett tevékenykedő segítőként –, hogy aztán maga is plébánosként folytassa.

Hatodik éve dolgozik Görcsönyben és Vajszlón, és világosan látja, hogy a jelenleg gondjaira bízott települések miben különböznek a leginkább az eddigiektől.

Kifejezetlen érzelmek

– Előző szolgálati helyeimen húsz-huszonöt gyerek jött ministrálni egy-egy szentmisére, itt általában asszisztencia nélkül mutatom be a szentáldozatot, vagy ha mégsem, hát Pécsről érkeznek egy négygyermekes család fiai, hogy közreműködjenek. Vagy: beszereztem egy használt csocsóasztalt. Többen mondták, hogy remek, jönnek játszani. Nem jöttek. A közösségi teremben az egyik falat szabadon hagytam, hogy lehessen rá vetíteni. Projektor is akad, semmi akadálya nem volna hát egy-egy filmklub megtartásának, de az iránt sincs érdeklődés. Azaz infrastruktúra van, de a szó hagyományos értelmében vett közösség tulajdonképpen nincsen. A munkám során összesen száz embert sikerül elérnem, nem többet! – tárja fel kissé keserűen.

De persze nem törődik bele:

– A papi szolgálat lényege a szolgáló szeretet és a szeretetben megélt közösség kiépítése. Naponta meg kell hát vizsgálnom a gyakorlatban, mennyire merek, tudok, akarok még átalakulni, mennyire tudom lecsupaszítani önmagamat, és másokéhoz csatlakoztatni a lelkemet, hogy célt érhessek.

Akkor is ilyesmin tűnődik, amikor újabb és újabb – mégoly csekély számú résztvevőt vonzó – programokat talál ki, és akkor is, mert erre is volt már példa, amikor baltát ragad, és segít felhasogatni egy rászoruló télire vásárolt tűzifáját. Tisztában van vele, hogy – különösen a tizenévesek körében – gyorsan változik az ízlés, a stílus, s e kettővel párhuzamosan az elvárások is. Jóllehet mókásnak érzi, hogy olykor a gimnazisták is úgy beszélnek az utánuk következő nemzedékekről, hogy „Ezek a fiatalok…”, ez is rávilágít arra, hogy már nyolc-kilencévnyi életkorkülönbség is elválasztó tényező lehet, hát még ha nem egy, de több évtizedről van szó!

1980-as „kiadású” emberként tehát komoly erőfeszítéseket tesz, hogy megtanulja az ifjabbak gondolkodásmódját és elsajátítsa a nyelvezetüket, hogy egyáltalán megszólíthassa őket. Ami az érettebb korosztályt illeti, általános tapasztalata, hogy az emberek, legyen szó udvarlásról vagy akár az ünnepek megéléséről, mind kevésbé képesek kifejezni az érzelmeiket: nem tudnak vagy mernek fenntartások nélkül örülni, bocsánatot kérni vagy éppen méltó módon elbúcsúzni.

A görcsönyi temetőt is felkeresik a hittanosok, ahol a gyász megéléséről beszélgetnek
Fotó: Kurucz Árpád

– Nemegyszer mondták már nekem, hogy ne legyen sírós a temetés, mert nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy meg kellene élniük és ki kellene mutatniuk a gyászukat. Holott a könnyek ez esetben csak annyit jelentenének, hogy az ember szerette az elhunytat, a lélek visszatükrözése pedig spirituális tevékenység! Úgyhogy ezen ne múljon, van nálam zsebkendő, adom! – említi Attila atya, hozzátéve: amikor halottak napján kilátogatott velük a helyi temetőbe, hittanosai a sírok között járva egykettőre megértették, miről beszél.

Isten jelenléte

Egyéb területen is akadnak pozitív példák: rendszeresen jár Baksára focizni, és amióta együtt rúgja velük a bőrt, a misére nem járó játékostársai stílusa finomodott és szelídült: kevesebbet káromkodnak, és olykor még az ellenfél egy-egy beadását, cselét vagy szerelését is képesek megdicsérni. Nem állíthatja hát, hogy jelenlétének, tevékenykedésének semmi eredménye, épp csak azt nem tudja, pontosan mivel és hogyan érhet el hatást, ahogy azt sem, mivel és hogyan lehetne még hitelesebb, még elfogadhatóbb a helyiek számára.

– E dilemma és e vívódás, úgy tűnik, örök. De ez a hely kikényszeríti az emberből a megoldást, és én azon vagyok, hogy megtaláljam. Számomra ez a küzdés terepe!

Ezzel az atya kinyitja a hűtőt, előveszi az apró flaskában tárolt misebort, és elindulunk a templomba, a szerda délután négy órára hirdetett misére.

Éppen megjegyezném, hogy felfelé jövet úgy láttam, az épület előtt álló kőkereszten az 1877-es évszám szerepel, ám megelőz: – A templom történetében nem igazán vagyok otthon, és a művészettörténet sem az én terepem. Gyerekkoromban nem szépirodalmat és komoly könyveket olvastam, hanem képregényeket – Leonardo­ és Michelangelo nevét hallva a Tini Nindzsa Teknőcök valamelyik kalandja ugrik be elsőként.

Ezzel el is érjük a templomot. Az előtérben a fiókáit a saját vérével tápláló pelikánt ábrázoló dombormű, odabent barokkos gazdagsággal díszített belső tér. Az atya felvillanyozódik, eddigi kritikus, önmagát számonkérő hangulatának immár nyoma sincs: már-már szenvedélyesen beszél a húsvét jelentőségéről és arról, hogyan vehetjük észre Isten jelenlétét a mindennapjainkban. Szavai az arcát takaró maszk ellenére is tisztán és világosan szólnak, a megjelent hívek – kilenc asszony és egyetlen férfi, kivétel nélkül javakorabeli, idős emberek – odaadással hallgatják. A szertartás végeztével megtudjuk, a legtöbbjük helybéli, de Margit és Vali például a szomszéd faluból, az öt kilométerre lévő Ócsárdról érkezett. Tisztelettel és szeretettel szólnak az atyáról, majd miután elbúcsúztak tőlünk, egyikük hirtelen visszafordul:

– Csak attól félünk, hogy elhelyezik innen!

– Ő ugyanis többre hivatott – teszi hozzá a másik, majd egymást támogatva megindulnak a kijárat felé.

Búcsújáró hely

A Kisboldogasszonyról, vagyis Szűz Mária születésének ünnepéről elnevezett római katolikus templomot Mihalovics József Mátyás görcsönyi földbirtokos – Baranya vármegye alispánja – emeltette késő barokk stílusban, 1805 és 1812 között, a korábban megsemmisült Árpád-kori templom helyett. A szentély angyalos freskóját és a dia­dalív freskóját Gebauer Ernő pécsi templomfestő készítette. Amikor Rogács Ferenc akkori pécsi segédpüspök 1956-ban itt járt, fölfigyelt a plébánia kapuja fölé függesztett Mária-képre. Ajánlására Molnár József plébános és káplánja, Kele Pál megvizsgálták az alkotást, és a kép alján keresztülfutó szalagon olasz szövegre figyeltek fel. Felirata azt tudatta az olvasóval, hogy ez a Re településbeli csodálatos Madonna-kép 1700-as évekbeli másolata. Némi izgatott levélváltást követően kiderült számukra, hogy a Piemont közelében fekvő Re bazilikájában az 1400-as évek vége óta a Vérző Madonna (Madonna del Sangue) kegyképét őrzik. Eme híres festmény egyik magyarországi másolatára bukkantak hát Görcsönyben! A replika feltehetőleg a pécsi jezsuiták révén került Olaszországból a baranyai faluba. A képet restauráltatták, és 1959-ben oltárra helyezték a templomhajóban. Ettől kezdve a falu – amely már a török időkben Mária-kegyhely volt – ismét búcsújáró hellyé vált. A Kisboldogasszony-templom bejáratánál Zsolnay-feszület fogadja az érkezőket, az előtérben pedig Görcsöny mezőváros hajdani címere, a pelikán, vagyis az emberszerető Jézus jelképe látható.