A bosszú üzlete

A 2011-ben megjelent gyöngyszem után két évvel került a boltokba Jonasson második regénye.

Könyvmolyok körében végzett házi közvélemény-kutatásomra támaszkodva jelentem ki, hogy alig van, aki ne ismerné Jonas Jonasson

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című könyvét. De még a digitális bennszülött kölykök arcára is széles mosoly telepszik e cím felemlegetésére, hála a nem kevésbé jól sikerült filmváltozatnak.

A 2011-ben megjelent gyöngyszem után két évvel került a boltokba Jonasson második regénye: Az analfabéta, aki tudott számolni. Miután az első mű tömve volt történelmi szereplők köré szőtt humorral, alaposan kidolgozott karakterekkel, fordulatos cselekménnyel, a másodikat nagy várakozással vettem kézbe. Némileg csalódtam. Ha az első regény nálam csillagos ötöst érdemelt, akkor ez már csak erős négyest. Az alapötlet, a történelmi szál megvolt, a karakterek is kidolgozva – sok szerző ilyet sem tud –, viszont az első regény gyenge másolatának kellett éreznem, amolyan írói B tervnek, amely arra az esetre való, ha a kiadó erősen követel új kéziratot, de nincs ötletem.

Aztán ugyanezt éreztem a menetrend szerint 2015-ben megjelenő Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok) című kötetnél, amelyet már végig sem tudtam olvasni, annyira untam, úgyhogy a 2019-ben megjelent A százegy éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik címűt már meg sem vettem. Gondoltam, szegény Jonasson biztosan csak próbál sikerei eredőjéhez visszanyúlni, kár a drága időért. Aztán ajándékba kaptam az Édes a Bosszú Részvénytársaságot, és úgy döntöttem, adok még egy esélyt a derék svéd kollégának (eredetileg ő is újságíró).

Az alapsztori az, hogy egy reklámszakember úgy érzi, ­piaci rést talált azok körében, akik halálosan utálják például a szomszédjukat idegesítő szokásaik, arcátlankodásaik, rosszindulatú kutyájuk miatt, de tehetetlenek ellene.

A főhős a bosszúigények gyors, hatékony, ugyanakkor törvényileg kockázatmentes kielégítésére vállalkozik. Az idegesítő kutyát például el lehet intézni egy lámával, amely háziállatközi konfliktussá legalizálja a gazdák viszályát. Lássuk be, egy humoros mű megírása szempontjából ez a bérgyilkosságnál szolidabb megoldással kecsegtető szolgáltatás sokat ígérő ötlet, amennyiben kreatívan kibontják, a regényen végigviszik és kifuttatják valahová.

Csakhogy nem így lett. A kötet harmadáig megy minden a maga útján, az ember vigyorogva olvas, noha alapvetően kiszámítható a cselekmény. Amely aztán kifullad, mintha Jonasson kifogyott volna az ötletekből. Ekkor belépnek új szereplők, aránylag érdekes karakterek, de ettől kezdve mintha másik regényt olvasnánk, és többé szóba sem jön az Édes a Bosszú Részvénytársaság a maga sajátos üzleti modelljével. Bejön az ellenszenves képkereskedő (neonáci, mi más!), aki nem érti a modernizmust, viszont jól tud házasodni, bejön a gügye feleség, aki amúgy okos, és szerelembe esik a fekete zabigyerekkel, akit prostituált anyja rásóz az ellenszenves képkereskedőre, bejön a fekete-afrikai maszáj javasember, aki valahogy Svédországba kerül szandálban, és vannak bonyodalmak, lekvárosüveggel véletlenül elkövetett gyilkosság, megcsömörlött nyomozó s a többi. Egy sor különös figura, nyomokban megmosolyogtató helyzet, de a történet nem áll össze semmivé. Szinte érződik, ahogy kínlódik a szerző, hogyan is zárhatná le az egészet úgy, hogy valami értelme is legyen. Nem jön az a fránya ötlet, és a végén már humor sem. Az egész izzadságszagúan záródik, mint amikor zihálva kapaszkodunk fel a hegygerincre, ahol nincs is semmi látnivaló, viszont örülünk, hogy legalább vége. A kiadó szerint ez „Már megint az év legviccesebb könyve!”.

(Jonas Jonasson: Édes a Bosszú Részvénytársaság. Fordította: Kúnos László. Athenae­um Kiadó, Budapest, 2020, 374 oldal. Ára: 4299 forint)