Aranykor

Erdélyi fejedelmek sorának volt egyik leghőbb vágya, hogy a lengyel királyi­ trónra üljön. Ez azonban egyedül Báthori (Báthory) Istvánnak sikerült, aki 1576 és 1586 között a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uniójának az uralkodója volt. Alkalmasabb, ügyesebb vagy csupán szerencsésebb volt, mint Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György, vagy mint II. Rákóczi Ferenc?

Ez azonban egyedül Báthori (Báthory) Istvánnak sikerült, aki 1576 és 1586 között a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uniójának az uralkodója volt.

Az agresszív oszmán-török terjeszkedés következtében 1526-ban két, majd 1541-ben három részre szakadt Magyar Királyság keleti részén fokozatosan kialakuló – az isztambuli portától nagymértékben függő – Erdélyi Fejedelemség kiemelkedő vezetői időről időre megkísérelték vagy legalábbis tervbe vették a keleti és a Habsburg-kézen levő nyugati országrész egyesítését, hogy aztán egyesült erővel kiűzzék a török megszállókat a középső régióból. E törekvésben a Reményik Sándor által találóan „álorcás magyarnak” nevezett, Kelet és Nyugat között „véres bujócska-játékot” folytató Bethlen Gábor jutott a legmesszebb, akit az 1620-as besztercebányai rendi országgyűlés magyar királlyá választott. Ám hamarosan csalódottan szembesült azzal a ténnyel, hogy a nyugati országrész magyar főurai és vármegyéi mégis inkább a Habsburg-házhoz húznak, mert nem bíznak meg a törökbarátnak látszó erdélyi fejedelemben.

Bethlen egyébként – éppúgy, mint később a Rákócziak – a lengyel királyi cím megszerzésétől és az általa mozgósítható reménybeli erőforrásoktól is a török katonai potenciállal szembeni „kritikus tömeg” létrehozását remélte. Ebben bátoríthatta őket Báthori István példája, akit erdélyi fejedelemként hívtak és választottak meg a lengyel trónra. Sőt még a távolabbi múltban gyökerező magyar–lengyel szövetség példái is a szemük előtt lebeghettek. Az Árpád-ház és a Piastok dinasztikus kapcsolatait itt nem említve elég, ha csak Anjou Károly Róbert magyar király lengyel házasságára s az általa a lengyel (és a cseh) uralkodóval 1335-től kialakított visegrádi együttműködésre utalunk – ezek vezettek az 1370–1382 közötti első magyar–lengyel perszonálunióhoz Nagy Lajos király alatt. A halálát követően fiatalabbik leánya, Hedvig (lengyelül Jadwiga) örökölte a lengyel trónt, akit összeházasítottak Jagelló litván nagyfejedelemmel, így jött létre a lengyel–litván államközösség, amely a XVIII. század második feléig Európa egyik legnagyobb kiterjedésű és lakosságú országa volt. (Magába foglalta a mai Fehéroroszország és Ukrajna nagy részét is.)

Ez azonban egyedül Báthori (Báthory) Istvánnak sikerült, aki 1576 és 1586 között a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uniójának az uralkodója volt.

A XV. századi közép-európai Habsburg–Hunyadi–Jagelló geopolitikai vetélkedésből – előbb Mátyás király (1490), majd II. Lajos (1526) halála következtében – a Habsburgok kerültek ki győztesen, akik megszerezték a fél magyar és az egész cseh királyságot, s a lengyel trónt is célba vették. Ekkor a Szapolyaiak és a Jagellók között még erősebb magyar–lengyel szövetség jött létre, mint az Anjouk alatt. Az 1526-ban megválasztott és a Szent Koronával megkoronázott Szapolyai János magyar király édesanyja a Piast-házból származó lengyel hercegnő volt, húga révén pedig Jagelló („Öreg”) Zsigmond lengyel király sógora, majd a veje is, miután feleségül vette Zsigmond lányát, Izabellát. Ebből a házasságból született 1540-ben János Zsigmond választott magyar király, tényleges erdélyi fejedelem, akire sokan úgy tekintettek Lengyelországban (főként a protestánsok), sőt az európai diplomáciában is, mint Zsigmond Ágost király természetes örökösére. János Zsigmond azonban egy évvel lengyel nagybátyja halála előtt, 1571. március 14-én, alig harmincévesen meghalt. Utódjának – éppen 450 éve, 1571. május 25-én – egyik legbizalmasabb hívét, a váradi főkapitányt, a kor kiemelkedő főúri politikusát és hadvezérét, somlyói Báthori (Báthory) Istvánt választotta meg – a szultán jóváhagyásával – az erdélyi ország­gyűlés. Ha a lengyel vérrokonságot nem is, de északi szomszédaink rokonszenvét örökölte az utolsó Jagelló király unokaöccsétől.

Ez persze nem jelentette azt, hogy az egyik legrégebbi, legtekintélyesebb és leggazdagabb magyar főúri családból származó Báthori előtt egyenes út nyílt a lengyel–litván trón felé. Először is bizonyítania kellett alkalmasságát erdélyi vajdaként, illetve fejedelemként, s megteremtenie az Erdélyt egyaránt a maga tartományának tartó Habsburg- és Oszmán Birodalom harapófogójába szorult, kül- és hadügyeit tekintve a török portától függő, de belügyeiben, gazdaságilag és kulturálisan önálló, stabil, békés és virágzó fejedelemséget, amely a történeti Erdélyből és a kelet-magyarországi Részekből, azaz a Partiumból állt. Ezt a nehéz feladatot alig négy év alatt teljesítette, mégpedig olyan sikeresen, hogy Báthori nemcsak a legelső, de az egyik legnagyobb is az erdélyi fejedelmek Apafi Mihállyal záruló sorában.

Miután a Zsigmond Ágost 1572. évi halálát követően elsőként a lengyel–litván Rzeczpospolita – Európában egyedülálló nemesi köztársaság, de facto „királyi köztársaság”! – királyává választott Valois-házi Henrik (a francia király testvére) néhány hónap után hazatért, fél Európára kiterjedő verseny indult a lengyel trónért, s mindenkinek el kellett fogadnia a lengyel fő- és köznemesség politikai és gazdasági feltételeit, kiváltságait. Ezt Báthori is megtette, de meg kellett előznie a nála hatalmasabb riválisokat, királyjelölteket, köztük Habsburg II. Miksa német-római császárt (egyúttal magyar és cseh királyt), Vasa III. János svéd királyt és IV. („Rettegett”) Iván orosz cárt. Bár szinte semmi esélye nem volt a Piastok, Jagellók trónjára, végül mégis az ő javára dőlt el a több mint egy éven át tartó, bonyolult és fordulatos királyválasztási játszma. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a több évszázados lengyel–magyar barátság s az, hogy a „fél-Jagelló” János Zsigmond jó embere és utóda volt, de az is, hogy mivel a jelöltek közül egyedül Báthori nem volt házas, feleségül vehette az utolsó Jagelló király még mindig hajadon testvérét, a nála tíz évvel idősebb Anna hercegnőt. Nem mellesleg az is mellette szólt, hogy ekkor már kipróbált, sikeres hadvezér volt, aki adott esetben számíthatott a Habsburg-házzal és az oroszokkal ellenséges isztambuli porta támogatására, ami az egyre inkább német- és oroszellenes lengyelek számára szintén jó pontnak számított.

Miután a varsói országgyűlés két háza – a köznemesség nyomására – végül Báthori Istvánt választotta meg lengyel királynak, 1576. május 1-jén a krakkói várban egyszerre tartották meg a királyi esküvő és koronázás ünnepét. Uralkodását a harmadik magyar–lengyel perszonálunióként tartják számon, mivel élete végéig megtartotta erdélyi fejedelmi címét, de soha nem tért haza, s Erdélyt az ő nevében ténylegesen Kristóf bátyja kormányozta. Rex Stephanus 1576–1586 közötti uralkodását – a két utolsó Jagelló királyéval együtt – a lengyel történetírók történelmük aranykorának nevezik, mert a köztársaságot a hatalom és boldogság többé el nem ért magaslatára emelte, s békés reformjaival és háborús győzelmeivel dicsőséget szerzett a lengyel és a magyar névnek egyaránt.

Báthori nagy terveiben a lengyel–magyar szövetség volt az alapja a Magyarországot a török uralom alól majdan felszabadító, széles európai összefogásnak, ami később inspiráló és vonzó példa volt Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György számára is. Nekik viszont már nem adta meg a „sors bona”, hogy lengyel királyok lehessenek.