Látjuk, amint kiépül a bizalom, bekapcsol a kíváncsiság mindkét fél részéről, és megszületik a fizikai kontaktus. A víz alatti hínárerdőben az ember a területsértő idegen, ám a film végére körvonalazódik a felismerés, hogy itt bizony sokkal több az összefüggés és egymásra utaltság, mint azt elsőre gondoltuk volna. Megszállottság kell ahhoz, hogy az ember az év háromszázhatvanöt napján lemerüljön a jéghideg vízbe, Foster pedig hagyja, hogy az óceán leckéket adjon neki. Ebben a tanulási folyamatban a polip valóban egyfajta mesterként jelenik meg, pedig nem csinál mást, mint a saját, cirka két évig tartó kis polipéletét éli – a dokumentumfilmes meg is jegyzi a film egy adott pontján, hogy az együtt eltöltött pillanatok azért is voltak olyan különlegesek, mert az élet olyan rövid. Meg persze azért, mert úgy általában is olyan törékeny.
Fotó: Netflix Magyarország
Egy kicsit messzebbről nézve a rendező kimerültsége, fásultsága és társadalomból való elvágyódása nem egyedülálló jelenség. Egyre többen költöznek ki a zsúfolt nagyvárosokból, és valamiféle elveszett harmóniát keresve a természet felé fordulnak. A dokumentumfilmes ugyanúgy megpróbálja meggyógyítani magát, mint ahogyan a polip visszanöveszti a cápa által leharapott karját. Végtére is az élőlények, tartozzanak bármilyen rendszertani törzsbe, nem sokban különböznek: képesek a gyógyulásra. A Tanítóm, a polip meglepően humanista, léleksimogató filmélmény, amely betekintést ad a természettől elidegenedett ember önmagára találásának folyamatába. Attenborough tavalyi, drámai tanúvallomása (Egy élet a bolygónkon) után Craig Foster dokumentumfilmje lehet a következő fontos figyelmeztetés arra, hogy bármilyen arrogánsan is gondolkodjunk saját dominanciánkról, bármilyen messzire is kerüljünk a természettől, a részei vagyunk. Vele pusztulunk, ha elpusztítjuk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!