Csápok között

A Brit Filmakadémia után az Oscar ítészei is az év dokumentumfilmjének választották a Tanítóm, a polip című alkotást, mely

egy természetfilmes és egy lábasfejű egymásra találását meséli el.

A dél-afrikai Craig Foster forgatott már egy, a botswanai Okavango-deltában élő nílusi krokodilról, a Kalahári sivatagban élő busmanok életét bemutató dokumentumfilmje pedig hazájában aratott nagy sikert. A kétezres években igencsak aktív filmes életében aztán eljött a pillanat, amikor a kiégés ellenszerét és úgy általában a lét értelmét keresve visszatért gyerekkori boldogságának helyszínére, a Fokváros melletti viharos óceánpartra, hogy aztán nap nap után lemerüljön a víz alatti hínárerdőbe. Bolygónk egyik legcsodálatosabb ökoszisztémája terápiás hatást gyakorolt Fosterre, a természethez és saját gyökereihez való kapcsolódás lépésről lépésre visszaadta az életenergiáját, miközben valószínűtlen barátságot kötött egy békés vízi lénnyel.

A polipok az őket tanulmányozó kutatók szerint a legintelligensebb állatok közé tartoznak, sőt még azt sem túlzás kijelenteni, hogy személyiségük van. A Tanítóm, a polip nem a klasszikus értelemben vett természetfilm, a címválasztás pedig közel sem véletlen: Foster ugyanis nem csupán a tenger élővilágáról, de saját magáról is olyan felfedezéseket tesz, amelyek pél­dául közelebb viszik kamasz fiához és segítik jobban megérteni környezetének mélyebb összefüggéseit. A film cselekménye lineárisan mutatja be az ember-állat kapcsolat kibontakozását – nagyszerűen adagolva, és kicsit emlékeztetve a nézőt az olyan űrlényes kapcsolatteremtési sci-fikre, mint például a Harmadik típusú találkozások vagy az Érkezés. A párhuzam megállja a helyét a polip fantasztikusan bonyolult, lebegő-tekeredő mozgásával és testfelépítésével is: kicsit valóban olyan, mintha egy idegen bolygóról szalasztották volna. A cápáktól hemzsegő vízben címszereplőnk egyszerre zsákmány és vadász, amely évmilliók alatt fejlesztette ki túlélési képességeit. Természetes, hogy elsőre, mint minden vadon élő állat, bizalmatlan az emberrel szemben, ám miután megszokja Foster közelségét, zavartalanul folytatja tovább mindennapi tevékenységeit, amiből persze vizuálisan is csodálatos felvételek születnek Roger Horrocks operatőr által, aki többek között David Attenborough-val dolgozott együtt A kék bolygó második szériáján. A filmes eközben aztán szembesül az örök morális kérdéssel: beavatkozhat-e a természet rendjébe, hogy nyolccsápú barátja életben maradjon?

Craig Foster nem a tudományos ismeretterjesztés szándékával közelíti meg a polipot, és bár végig fennáll annak a veszélye, hogy a polipot antropomorfizálja, azaz felruházza emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel, ez mégiscsak egy valódi kapcsolódás története is.

Látjuk, amint kiépül a bizalom, bekapcsol a kíváncsiság mindkét fél részéről, és megszületik a fizikai kontaktus. A víz alatti hínárerdőben az ember a területsértő idegen, ám a film végére körvonalazódik a felismerés, hogy itt bizony sokkal több az összefüggés és egymásra utaltság, mint azt elsőre gondoltuk volna. Megszállottság kell ahhoz, hogy az ember az év háromszázhatvanöt napján lemerüljön a jéghideg vízbe, Foster pedig hagyja, hogy az óceán leckéket adjon neki. Ebben a tanulási folyamatban a polip valóban egyfajta mesterként jelenik meg, pedig nem csinál mást, mint a saját, cirka két évig tartó kis polip­életét éli – a dokumentumfilmes meg is jegyzi a film egy adott pontján, hogy az együtt eltöltött pillanatok azért is voltak olyan különlegesek, mert az élet olyan rövid. Meg persze azért, mert úgy általában is olyan törékeny.

Nem csupán a tenger élővilágának, de önmagunknak a felfedezése is
Fotó: Netflix Magyarország

Egy kicsit messzebbről nézve a rendező kimerültsége, fásultsága és társadalomból való elvágyódása nem egyedülálló jelenség. Egyre többen költöznek ki a zsúfolt nagyvárosokból, és valamiféle elveszett harmóniát keresve a természet felé fordulnak. A dokumentumfilmes ugyanúgy megpróbálja meggyógyítani magát, mint ahogyan a polip visszanöveszti a cápa által leharapott karját. Végtére is az élőlények, tartozzanak bármilyen rendszertani törzsbe, nem sokban különböznek: képesek a gyógyulásra. A Tanítóm, a polip meglepően humanista, léleksimogató film­élmény, amely betekintést ad a természettől elidegenedett ember önmagára találásának folyamatába. Attenborough tavalyi, drámai tanúvallomása (Egy élet a bolygónkon) után Craig Foster dokumentumfilmje lehet a következő fontos figyelmeztetés arra, hogy bármilyen arrogánsan is gondolkodjunk saját dominanciánkról, bármilyen messzire is kerüljünk a természettől, a részei vagyunk. Vele pusztulunk, ha elpusztítjuk.

(Tanítóm, a polip – dél-afrikai dokumentumfilm, 85 perc. Rendező: Pippa Ehrlich, James Reed. Forgalmazó: Netflix)