Évezredeken át úgy élt az ember, hogy egy emberöltő alatt nem nagyon érzékelte a változásokat. Betörhetett egy-egy új eszme, technológia, volt ideje hozzászokni. Ennek vége. Folyamatosak a technológiai változások, esetünkben megszaporodtak a rendszerváltozások, s ezek a nyelvben is tükröződnek.
A XX. század végi ember fordulóponthoz érkezett a (nyelvi) hagyományhoz való viszonyában. Odo Marquard német szkeptikus filozófus szerint a modern kor jellemzője az, amikor közömbössé válunk történeteink nyelvi, vallási, kulturális beágyazottsága iránt.
Az eltávolodást Hamvas Béla jóval korábbról, már a Krisztus előtti, történetinek nevezett ember színre lépésétől számítja. A XX. századi kultúraváltásról is ír Illyés Gyula a Puszták népében: „Az a vidék például, amelyről én beszélek, nem is rég a népművészetet oly sűrű, gazdag forrásokban ontotta, akár Izland a maga gejzírjeit […] Bartók […] korszakalkotó gyűjteménye, a Magyar Népdal anyagának csaknem egyharmadát nálunk, Ozora mellől szedte össze, Iregen. A cselédek most kuplét énekelnek […]. Énekelnek még népdalt is, de aki ad a műveltségre, aki fejlődni akar, az a székesfőváros románcaival fertőzi a levegőt. Ez a fejlődés útja, mondják. […] Mi jót várunk attól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek csak távoli leheletére is elsorvad és összeomlik minden, ami igaz lelki érték? […] A pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat közvetíti.”
Illyés sorai kapcsán még csak annyit mondhattunk: a népi kultúrát felváltja a félnépi, városi vagy tömegkultúra. Ez a világ rendje. Azóta azonban több politikai és gazdasági rendszerváltás, mediális és informatikai fordulat következett be, s kérdés, hogy állunk a társadalmi-kulturális-nyelvi rendszerváltással.
A felvidéki író, Gál Sándor erre figyelt föl: „Ha leírom azt a mondatot, hogy: »Bal lábán sarka vett, jobb lábán szélső talpa hasított«, akkor a mai harminc-negyven éves korúak aligha tudják értelmezni ezt az egyébként színmagyar mondatot. […] Mégpedig azért, mert az a társadalmi, gazdasági, történelmi és közösségi, de főleg anyanyelvi időzóna, amelyben az iménti (magyar) mondat mindenki számára világos és érthető volt, a huszadik század második felében lezárult… Hozzávetőleg a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek fordulóját jelölhetném annak a mítoszi küszöbnek, amely ezt az évszázadok alatt kialakult és működő társadalmi és gazdasági rendet és rendszert múlt idejűvé tette.”
