Időzóna

Évezredeken át úgy élt az ember, hogy egy emberöltő alatt nem nagyon érzékelte a változásokat. Betörhetett egy-egy új eszme, technológia, volt ideje hozzászokni. Ennek vége.

Évezredeken át úgy élt az ember, hogy egy emberöltő alatt nem nagyon érzékelte a változásokat. Betörhetett egy-egy új eszme, technológia, volt ideje hozzászokni. Ennek vége. Folyamatosak a technológiai változások, esetünkben megszaporodtak a rendszerváltozások, s ezek a nyelvben is tükröződnek.

A XX. század végi ember fordulóponthoz érkezett a (nyelvi) hagyományhoz való viszonyában. Odo Marquard német szkeptikus filozófus szerint a modern kor jellemzője az, amikor közömbössé válunk történeteink nyelvi, vallási, kulturális beágyazottsága iránt.

Az eltávolodást Hamvas Béla jóval korábbról, már a Krisztus előtti, történetinek nevezett ember színre lépésétől számítja. A XX. századi kultúraváltásról is ír Illyés Gyula a Puszták népében: „Az a vidék például, amelyről én beszélek, nem is rég a népművészetet oly sűrű, gazdag forrásokban ontotta, akár Izland a maga gejzírjeit […] Bartók […] korszakalkotó gyűjteménye, a Magyar Népdal anyagának csaknem egyharmadát nálunk, Ozora mellől szedte össze, Iregen. A cselédek most kuplét énekelnek […]. Énekelnek még népdalt is, de aki ad a műveltségre, aki fejlődni akar, az a székesfőváros románcaival fertőzi a levegőt. Ez a fejlődés útja, mondják. […] Mi jót várunk attól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek csak távoli leheletére is elsorvad és összeomlik minden, ami igaz lelki érték? […] A pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat közvetíti.”

Illyés sorai kapcsán még csak annyit mondhattunk: a népi kultúrát felváltja a félnépi, városi vagy tömegkultúra. Ez a világ rendje. Azóta azonban több politikai és gazdasági rendszerváltás, mediális és informatikai fordulat következett be, s kérdés, hogy állunk a társadalmi-kulturális-nyelvi rendszerváltással.

A felvidéki író, Gál Sándor erre figyelt föl: „Ha leírom azt a mondatot, hogy: »Bal lábán sarka vett, jobb lábán szélső talpa hasított«, akkor a mai harminc-negyven éves korúak aligha tudják értelmezni ezt az egyébként színmagyar mondatot. […] Mégpedig azért, mert az a társadalmi, gazdasági, történelmi és közösségi, de főleg anyanyelvi időzóna, amelyben az iménti (magyar) mondat mindenki számára világos és érthető volt, a huszadik század második felében lezárult… Hozzávetőleg a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek fordulóját jelölhetném annak a mítoszi küszöbnek, amely ezt az évszázadok alatt kialakult és működő társadalmi és gazdasági rendet és rendszert múlt idejűvé tette.”

A rejtélyes mondat egyébként a kislibák szertartásos megjelölésére, az ősi tulajdonjelre vonatkozott. Ahogy ez a jelenség megszűnik, egyúttal visszaszorul nyelvi kifejezése is. S bár anyanyelven szólnak hozzánk ezek a szavak, mégsem értjük őket. Kilépünk az adott kor anyanyelvi időzónájából. Ugyanígy porladnak, tűnnek el történetek, mondókák, játékok, ritmusok, dallamok, mozgásformák is, voltaképpen az egész hagyomány. Ugyanerre utal Mórocz Zsolt irodalmár is: „lányom dédanyja megismerkedésünk idején még abban a csodálatos falusi mitológiában élt, ami aztán szemem láttára foszlott semmivé két évtized alatt”. A hagyomány persze mindig változott, mindig porladt és mindig újult. Azonban, ha gyorsul a változás, egy nemzedéken belül tűnik el valami, akkor megszűnik a nemzedékek közötti párbeszéd, megértés és hagyományátadás.

Manapság folyamatos kultúraváltásban vagyunk. Ennek a váltásnak jellemzőit és szellemi következményeit minden területen tapasztalni. A felszínen úgy találkozunk vele, mint a hagyományos, falusi, vidéki életmód átalakulása, a népköltészet, a népi tudás megszűnése, a nyelvjárások visszaszorulása, gyorsuló nyelvi változások, urbanizáció, globalizáció, sőt egyre több területen valamiféle hibridizáció.

Átestünk a mítoszi küszöbön, átléptük az anyanyelvi időzónát. Mi következik ezután?