Megyeri István kiköltözött a falu szélére. Kivitte magával nagymamája hokedlijét, óvatosan ráült, fejére zsebkendőt kötött. Ez volt az ismertetőjele. Lábát belelógatta egy üres vájdlingba, amelyet útközben vásárolt a boltban. Mobiltelefonját maga mellé helyezte, és beállította rajta a Kossuth Rádiót. A napfény tavasziasan szikrázott körülötte. Így várt engem Geszt határában, hogy bevigyen a Tisza-kastélyba, ahová egy munkamegbízás alapján bejárása volt.
Nem messze ettől a helytől fordultunk rá arra az útra, amely kivezet a Tisza-kriptához. A református ótemetőnél, a grófi család kriptájától nem messze tértünk rá arra az útra, amelynek mindkét oldalán egykor lakóházak sorakoztak. Az ország perifériájára került Geszt azonban elszegényedett, az iparosítás idején elnéptelenedett, marginális utcasorai megsemmisültek.
Évekkel ezelőtt mértük fel itt először a terepet, amikor Megyeri Istvánnak – egyik ismerőse megbízásából – ki kellett nyomoznia, hol ázik be a kastélyépület. Ehhez fel kellett mennünk a padlásra. Kaptam zseblámpát, azzal világítottam, de még így is félhomály volt, csak a réseken beszűrődő fényben szikrázott a por. Kíváncsiskodásom nem bizonyult eredménytelennek. A félhomály ellenére is megláttam, hogy a lomok között bekeretezett régi kép is hever a földön. Egy adta víz volt, ezért úgy tűnt, mintha a rajta látható asszony szeme nedves volna. Mutattam Istvánnak, ám ő csak annyit jegyzett meg, hogy az illető tekintete grófnői, szomorkás, a nagyanyjára emlékezteti, akinek apja Tiszáék parádés kocsisa volt. Az idős úrnak közvetlen emlékei voltak arról, hogy az ifjú Tisza István spanyolnáthában halt meg a kastélyban, egy héttel édesapja halála után. Legidősebb fia, József – aki ugyanabban a zűrös évben, 1918-ban született – húszévesen hunyt el autószerencsétlenségben. Akkor vésődött be a kollektív emlékezetbe, hogy bizony a főuraknak is kijut a rosszból. Aztán jött Trianon, majd a második világháború, és a szavak hosszú időre elhalkultak.
A békési zsákfalu – amely Trianon előtt a történelmi Bihar vármegye része volt – ma is csendes, kiterjedésében is szinte határtalan. Mezőgyán előtt vesz az idevezető út nagyobb kanyart, onnantól kezdve az az érzése az embernek, mintha legyalogolna a térképről. Két éve jártam itt utoljára, amikor még régészek ástak a kastély udvarán, falrestaurátorok dolgoztak a belső terekben. Nagy volt a mozgás, a házőrző kutyák sokasága miatt mégsem volt egyszerű megközelíteni a bejáratot. Ez azóta sem változott.