Kétely nélkül

Gróf Apponyi Albert a magyar történeti emlékezet és politikai élet ­ikonikus alakja, aki évtizedekig volt a Magyar Országgyűlés tagja, két kormányban is kultuszminiszter – s akit a legtöbben a trianoni békediktátumot megelőző párizsi békekonferencián elmondott legendás beszéde miatt ismernek és tartanak nagyra.

Gróf Apponyi Albert a Magyar Királyi Operaháznál, 1930 Fotó: Fortepan/Kiss Gábor Zoltán

Gróf Apponyi Albert a Magyar Királyi Operaháznál, 1930 Fotó: Fortepan/Kiss Gábor Zoltán

Apponyi kultuszminiszterként az egyházpolitikát is fontosnak tartotta, s ugyan hívő katolikusként a római egyház álláspontját vallotta magáénak, XIX. századi klasszikus liberális alapokon állva támogatta a katolikus autonómiát és a felekezetek közötti egyenlőség elvét. Emlékirataiban katolikus vallási meggyőződését a következő szavakkal fogalmazta meg. „Az igazságban sohasem szabad kételkedni, még akkor sem, ha ennek az igazságnak hirdetői olykor emberi gyengeséget árulnak el. Sőt – éppen ellenkezőleg: a legmagasabb egyházi körökben megnyilvánuló súlyos erkölcsi süllyedés időszakai szolgáltatják a leghathatósabb érveket ezeknek a tekintélyeknek természetfeletti volta mellett, s éppen nem bizonyítják ennek ellenkezőjét, mert hiszen dogmatikus döntéseiben az egyház ezekben az időkben is, amikor emberileg leggyengébben állott, mindig megtalálta a helyes utat.”

A korabeli sajtóban megjelent anekdota szerint Apponyi Albert első kultuszminisztersége idején a szegedi születésű Németh József címzetes püspököt, a Temesvár székhelyű csanádi egyházmegye püspöki helynökét szerette volna kineveztetni az uralkodóval megyés püspökké. Ferenc József császár és király azonban ezt nem támogatta, arra hivatkozva, hogy Németh­ ­tizennyolc éves korában magyar honvédként harcolt ellene fegyverrel az 1848–49-es szabadságharc idején. Apponyi pedig azt mondta róla: „Ha csak egy napra is, de kineveztetem püspöknek.” Erre végül nem került sor, s Németh élete nyolcvanhat éve alatt négy főpap mellett szolgált – negyvenkét évig fölszentelt püspökként – mint segédpüspök.

Apponyi Albert a magyar delegáció vezetőjeként 1920 januárjában nagy hatású beszédet mondott a párizsi béketárgyalásokon, amely ugyan erkölcsileg, történetileg és geopolitikai­lag egy­aránt megalapozott, jelentős retorikai teljesítmény volt, de sajnos – ma már tudjuk, a korabeli reálpolitikai viszonyok miatt – teljesen hatástalan. Trianon után a Habsburg-dinasztia trón­igényét támogató magyar legitimisták egyik vezéralakja lett, a katolikus Szent István Akadémia elnöke s a Nemzetek Szövetségében hazánk főtárgyalója.

Apponyi 1933. február 7-én Genfben bekövetkezett halála után Habsburg Ottó, az utolsó magyar trónörökös, Boldog IV. Károly király fia atyai barátjaként emlékezett meg róla: „Az egész magyar nemzettel együtt fájlalom annak halálát, aki szerencsében, balsorsban, megaláztatásban egy félszázadon túl hazájának szentelte erejének javát. Gyászolom azt, aki a legszerencsétlenebb időkben volt a jogfolytonosság zászlóvivője. Nagy szomorúságomban imádkozom ifjúságom pótolhatatlan atyai barátjáért.” Ugyanekkor az államfő, Horthy Miklós kormányzó a magyar nemzet szolgálatában végzett diplomáciai tevékenységét méltatta: úgy vélte, Apponyi „kivételes tehetsége és tudása, amelyet több mint két emberöltőn át önzetlen áldozatkészséggel és lelkes odaadással állított hazája szolgálatába, dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek az egész világ előtt”.

Apponyi Albert hosszú élete során parlamenti képviselőként, kormánytagként, diplomataként szolgálta hazánkat, s vált az etikai megalapozottságú, felelős közéleti magatartás példájává.

Kiemelt kép: Fortepan/Kiss Gábor Zoltán