Mészárlás a Brenta partján

Száznyolcvan éve, 1841. május 11-én született Pauler Gyula történész, jogász, levéltáros.

Pauler Gyula történész, jogász, levéltáros Fotó: Erdélyi Mór felvétele az 1890-es évekből Forrás: Wikipedia Commons

Kelet-Európa és Közép-Ázsia nyilazó, lovas népei, akár skythának, akár hunnak, akár töröknek vagy bármi másnak nevezte a míveltebb világ, mind: fegyverzetre, taktikára nézve nagyon hasonlítottak egymásra. A dolog természetéből folyt ez s a lovas harcz mindig és mindenütt több fegyelmet, rendet, gyakorlottságot igényelt, mint a gyalogság támadása. De a magyarok, mint régebben az avarok és most a rokon bolgárok, a többinél még nagyobb gondot fordítottak hadviselésükre, csatarendjükre. Taktikai egységeik székek, nemek szerint alakultak; úgy tanyáztak a csata napjáig. Lovuk, béklyóba verve, mindig sátruk mellett legelt, hogy azonnal rápattanhassanak. Ha tudták, hogy csata lesz, már a megelőző éjjel megkezdék a csatarend felállítását.

A poggyászt, a sok lovat, melyeket részint élelem – hús, tej – részint a végett vittek magukkal, hogy többnek lássanak, a sereg jobb- vagy balszárnya mögé állíták. Mikor az apró, barna, nyírt hajú, majdnem tar legények kiálltak, vállukon volt a dsida, kezükben az íj s felváltva használták, a mint a szükség kivánta.

Az ellenséget körülrajongva, legelőször arra törekedtek, hogy – a mint most ágyúval, puskával – nyílzáporral megrendítsék s ha már megzavarodott, dsidával, borzasztó „haj! haj!” kiáltással rárohantak, hogy megbontsák, szétverjék és elgázolják. Csapataikat tehát nem valami állandó, szokott taktikai formátió-ban, hanem a szükséghez képest állították fel, egyes osztályokban akkép, hogy mindig voltak csapatok, melyek felváltva előre nyargaltak, ha nyilaikat kilőtték, helyt engedtek a következőknek s igy az ellenséget szakadatlanéi lődözték, ha nekik iramodott, kitértek, de futásközben is hátrafelé nyílaztak és voltak csapatok, melyek tartalékban, vagy lesben, tömött sorokban, készen álltak s a megrendült vagy támadásra, üldözésre előre törtető, megbomlott ellenségre vetették magukat. Ha aztán az ellenség megfordult, futott, nem poggyászát keresték fel, hogy raboljanak, hanem űzték, verték, foglyokat sem ejtve, szakadatlanéi, a mig csak bírták, vagy az ellenség teljesen meg nem semmisült.

[…] Az olasz sereg, a mennyire bírta, mindig nyomukban volt. Előcsapatja Verona táján utolérte a magyarok hátulsó csapatját. Megütköztek s a magyarok győztek, de nem igen verhették az olaszt, mert közeledett a derékhad, s nekik tovább kellett nyargalni.

El is érték szerencsésen a Brentát; átkeltek rajta és megállották. Ki voltak merülve a hosszú úttól, a Ticinotól idáig. Szemben már az olaszok érkeztek. Mindenesetre időt kellett nyerniük s újra békealkudozásra fogták a dolgot. Átüzentek, hogy minden podgyászukat, foglyukat, felesleges fegyverüket, lovukat, csak egyet tartva meg, hogy hazamehessenek, átadják; soha többé Olaszországot nem bántják s erre gyermekeiket adják kezesül. De az olaszok még erről sem akartak hallani. „Mit szerződjenek, mit egyezkedjenek arról, mi már úgyis az övék; dögkutyától már nem kell ajándék” – és letelepedtek a Brenta jobb partjára pihenni. A nyugoti népek, a frankok: francziák, németek, lombárdok, akkor szerte-széjjel táboroztak. Taktikai egységeik a szerint alakultak, a mint valamely tartomány, vidék vagy úr, nemzetség, család emberei, jó barátok, szövetkezve – összeállottak, a hadjáratban, csatában összetartottak, egymás mellé sorakoztak. A csatában vitézül neki mentek az ellenségnek, jól verekedtek; de abból, a mi a hadviselésben sereget sereggé tesz: nagyon keveset tudtak. Különösen őrökre, vigyázásra, táborozáskor keveset gondoltak. Ez a hanyagság most nagy hasznára vált a magyaroknak. Látták, hogy ha akarnának, se tudnának az olaszokkal megegyezni. „Nekikmegyünk tehát bátran, mondák haditanácsukban; ha már vesznünk kell, vesszünk el vitéz módra, s azt a becsületet, a mely ránk maradt apáinkról, csorba nélkül „hagyjuk utódainkra”, s ezzel rögtön lóra pattantak, rendezkedtek és átkeltek a sekély Brentán. Elől a nyilazók vágtattak, lőttek, mögöttük a döntő támadásra készen három derékcsapat, tartalék, „les”, mint az olaszok nevezték. Támadásuk teljesen készületlenül találta az olaszokat. Ép ebédeltek, s a magyar nyíl „soknak torkára forrasztotta a betevő-falatot”. Soknak a lova még ki volt kötve; rá sem ülhetett, nem is futhatott, mikor a magyarok már ott termettek. Az egyes osztályok nem segíthették, némelyek, személyes vetélkedésből, nem is akarták segíteni egymást. Nem is volt az ütközet, hanem mészárlás. Ezeren és ezeren, köztük sok püspök, gróf, hullottak el. Úgyszólván az egész olasz sereg odaveszett, s a hír túlozva! húszezer halottat emlegetett. Berengár megmenekült, de országa újra tárva volt a magyar pusztításnak.

(Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig, 1900)

Száznyolcvan éve, 1841. május 11-én született Pauler Gyula történész, jogász, levéltáros.