Nyerétő és Iramó

A lóneveket a személynevekhez hasonlóan erősen befolyásolták a kulturális és divathatások.

A tulajdonnevek kutatása izgalmas területe a nyelvtudománynak, de jóval kisebb figyelmet kapott az állatnévadás vizsgálata, mint a személy- és helyneveké. Részben azért, mert az állatok neve leggyakrabban csak szűkebb közösség vagy akár csak egyetlen ember számára ismert. Írott forrásokban ritkán fordulnak elő a régiségből, történetükről így keveset tudunk. Funkciójuk miatt kevesebb művelődéstörténeti, nyelvi információt hordoznak, mint a hely- és személynevek. Viszont felfejtésük közben lehetőség nyílik a nyelvi kreativitás és a névadás pszichológiai mozzanatainak vizsgálatára, ami a hely- és személynevek esetében jóval nehezebb feladat.

A lónévadás változatos motivációi közül a legjellemzőbb a külső tulajdonság alapján történő elnevezés. Az első feljegyzett magyar lónév, a Szög (Szent László király lovának Bonfini által említett neve) valószínűleg az állat szőrének sárga színére vonatkozott. A XVII. századi erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György és Rákóczi László­ lovainak felsorolásában is sok efféle név fordul elő: Fakó, Piros, Szürke. A XIX–XX. században gyűjtött népi lónevek között is szép számmal akadnak külső tulajdonságra, színre vagy jellemző jegyre vonatkozó, olykor metaforikus elnevezések: Hajas, Holdas, Kesely, Sárga, Csillag, Hóka, Szerecsen, Szárcsa (fehér jegyet viselő ló), Gesztenye, Dió, Fecske (világos hasú ló).

A lovak nevében gyakran belső tulajdonságaik, jellemük, szokásaik fejeződtek ki, hiszen a népi gyakorlatban sokszor nem az állat születésekor, hanem – az ősi személynévadáshoz hasonlóan – később: viselkedésének, sajátosságainak megismerése után nevezték el a jószágot. A jellemnevek lehettek „kívánságnevek” is, és gyakran metaforikusan fejeztek ki valamely (pozitív) tulajdonságot: Csintalan, Nyerétő, Kedves, Iramó (’gyorsan futó’), Szellő, Bátor, Büszke, Csinos, Kecses, Szöcske, Pillangó.

A lóneveket a személynevekhez hasonlóan erősen befolyásolták a kulturális és divathatások.

A XVII. századi erdélyi adatok között több török (Dervis, Basa, Jefterdár) és román közszói eredetű (Ficsor ’menyasszony’) nevet találunk. A XVIII–XIX. század fordulójától a lónemesítés és a lovassportok népszerűsödése új névadási kultúrát honosított meg a lónevek világában. A versenylónevek nagy része ettől kezdve idegen szó vagy tulajdonnév: Hannibál, Caesar, Sweet Girl. A magyar közszói jelentéssel bíró sportlónevek pedig a legváltozatosabb fogalmi körökből származhatnak, mintegy a név szokatlanságával is kifejezve a ló értékét, különlegességét: Ajándék, Jeles, Honos.

A lótenyésztők szívesen választottak és választanak ma is nevet a növénynevek (Sárgarózsa, Narancs), irodalmi, zenei fogalmak (Ballada, Szoprán), italnevek, márkanevek (Tequila, Alfa Romeo), népnevek (Tatár) világából. Az előkelő származással bíró, értékes lovak családfái többféle rendszerteremtő törekvésről árulkodnak a XX. századtól: néhol az egy évben született csikók kaptak azonos kezdőbetűjű nevet, máshol az apa- vagy az anyaállat nevének kezdőbetűjét vitte tovább a csikó neve (Intim, Imperial, Írnok, Illeték).

Már a legrégebbi lajstromokban találhatóak tulajdonnévi, személynévi eredetű lónevek: Ali, Konsztandin, és a jeles kuruc kori dal is minden bizonnyal Palkó és Jankó nevezetű csikókat emleget: „Csinom Palkó, csinom Jankó”. Ez a névadási típus, amely a leginkább kifejezi az állat „humanizáltságát”, embernek tekintését, a népi névalkotásban és a versenylovak elnevezésében is igen jellemző. Egy-egy faluban gyakori lónévnek számított a Bandi, Vilma, Laci, Ferkó és így tovább. Az állatnévként is használatos keresztnevek sokszor a szokatlan, újszerű, emberek által még kevésbé viselt nevek közül kerültek ki. Előfordult, hogy a gazdák haragosuk, kevéssé szívelt elöljárójuk nevét adták gúnyolódva háziállatuknak.