A sport egy nagyon modern háború, ahol nincsenek halottak, legalábbis fizikai valójában, erkölcsi értelemben viszont nagyon is. Mert nem az a fontos, hogy valakit fizikailag megsemmisített-e az ellenség, hanem az, hogy legyőzte.
A legjobbnál is van jobb, ez derülhet ki minden összecsapáson. Ezeket a csatákat pedig pontosan ugyanúgy fogja fel mindenki, a szurkolók tömege, mint egykoron a háborúkat. Igen, tisztességes, becsületes küzdelem. De ha veszítünk, akkor mindenkiben eltörik valami. Ha győzünk, akkor pedig felmagasztosul minden, lám, mi voltunk a jobbak. Jobbak, mint ti. Egyenruhát húzunk, hogy mutassuk, mi egy közösséget alkotunk, csatakiáltásaink vannak, a részsikerek idején pedig összeölelkezünk, függetlenül attól, ki az a másik ember, hiszen egyazon közösség részei vagyunk, büszkék a múltra, a jelenre, és reményteljesek a jövőt illetően. Erre a jelenségre szokás azt mondani, hogy a foci csak játék. Pedig nem az. Az élet maga.
De a roppant civilizált XXI. században élünk, amikor senki se mondja ki a lényegest és a valóságost, hanem megtagadja a megfoghatatlant, s földre rángatja a misztikust. Ezért aztán a futball a játékok közé került. Szabályokat állítottunk fel, hogy azokat a „háborúkat” egyenlő feltételek mellett tudjuk lejátszani, és mindenki számára elfogadható legyen az eredmény. Az azonban nem meglepő, hogy dacára a pénzközpontú világnak, ma is a legnagyobb érzelmeket a nemzetek közötti összecsapások jelentik, amelyek sportszakmailag egyáltalán nem biztos, hogy a legmagasabb színvonalúak a közös edzések hiánya, a hozott anyagból való főzés eredményeképp. De mégis, a szív felett viselt címer többet jelent, mint a klubcsapat emblémája.
A futball bonyolultságát jól mutatja az angol–skót mérkőzés az Európa-bajnokságon. Skócia létezik és nem létezik, hiszen ilyen független állam nincs, az Egyesült Királyság van, azon belül élvez részleges autonómiát az Edinburgh-központú állam. De az európai labdarúgást igazgató gigásznak, az UEFA-nak nem országok a tagjai, hanem futballszövetségek, így amikor azt mondjuk, valaki angol vagy skót játékos, az valójában azt jelenti, hogy az angol, illetve a skót futballszövetség által irányított hálózatban játszó focistáról van szó. Egy magyar állampolgárságú, a glasgow-i Celticben játszó fiatalember nem lehetne skót válogatott, ott van a zsebében az útlevél, tehát az állampolgárság igenis szükséges ahhoz, hogy valaki skót válogatott legyen. Márpedig egy angol–skót összecsapás esetén a pályán huszonkettő brit alattvaló játszik, akik csak önmagukról tudják kijelenteni, hogy angolnak vagy skótnak érzik magukat. Vagy éppenséggel így esett, mert egy angol fiú leszerződött egy skót csapathoz még fiatalon, majd szóltak a skót szövetségtől, hogy válogatott is lehet, így kapva kapott az ajánlaton, arra gondolva, az angol nemzeti tizenegybe bekerülni lehetetlen. De ehhez nem kell dokumentumokat előkészíteni, nincs olyan papír, amely a srác skótságát igazolhatná. Mert ez egy velünk maradt romantikus részlet a futball világában, amely ügyesen megkerüli a világpolitikát és a mindent behálózó bürokráciát.
