A foci csak játék?

A futball bonyolultságát jól mutatja az angol–skót mérkőzés az Európa-bajnokságon.

Térdelő játékosok a labdarúgó-Európa-bajnokságon az angol–skót meccs előtt a Wembley-ben, 2021. június 18. A politika hálójában Fotó: AFP/Pool

Térdelő játékosok a labdarúgó-Európa-bajnokságon az angol–skót meccs előtt a Wembley-ben,
2021. június 18. A politika hálójában
Fotó: AFP/Pool

Majd a skót fiúk elutaznak Londonba, amely nekik ugye külföld, de mégsem annyira. A gyepen felsorakozik kétszer tizenegy brit fiatal, egyik felük három fekvő oroszlánt varr a mezére, a másikuk egyet, de az áll. A közönség feláll a himnuszokra. Először a vendégek éneklik el a Skócia virágát, dudaszóval kísérve, amely arról szól, hogy I. Eduárd király – angol király, az, aki léptet fakó lován – seregét jól megverték a skótok, s az a büszke sereg hazatért, hogy jól átgondolja újra, mit kéne tenni. A himnusz szerint ezek az idők elmúltak, de egy nap újra felkelhet a nemzet, hogy szembeszálljon Eduárd seregével, s hazaküldje őket gondolkodni. Ez után a cseppet sem angolpárti és békülékeny himnusz után jönnek az angolok, hogy elénekeljék saját nemzeti indulójukat-imájukat. Ez pedig az Isten, óvd a királynőt, mindenki ismeri, egyszerűen azt szeretnék, ha az uralkodójuk még sokáig irányítaná a birodalmat.

A God save the Queen az év 365 napjában a skótok himnusza is, s júliusban, a tokiói olimpián ez a dallam fog felcsendülni, ha egy skót sportoló győz majd, melegítőjén a Great Britain­ felirattal, s ő áhítattal fogja énekelni a dobogón. De ezen a napon ez egy angol dal, Eduárd király nagyon késői örökösét dicsőíti. Feltehetően skótnak és angolnak kell lenni, hogy ezt valaki megértse és átérezze. A két nemzet közti barátságot mutatja, hogy előzetesen minden fórumon kérték az illetékesek a szurkolókat, ne fütyüljék ki az ellenfél himnuszát, tartsák tiszteletben a sportszerűség szellemét. Ezek a felhívások legtöbbször harsány röhögést váltanak ki a nézőkből, és természetesen most is kifütyülték a „régi ellenség” nemzeti dalát, ahogy az elmúlt százharminc év során mindig.

Érdemes megemlíteni a mérkőzés kétségkívül legviccesebb és legüresebb pillanatát is, amikor a játékosok fél térdre ereszkednek, így fejezve ki szolidaritásukat a rasz­szizmus ellen. A térdeplés gesztusát a szövetségek maguk intézik, az angolok előre jelezték, ők térdelnek, a skótok pedig azt, hogy nem, de egyetértenek a térdeléssel, mert a rasszizmus ellen küzdenek ők is. Majd közölték, az angolok elleni meccsen mégis követik a gesztust, hiszen ugye fontos ügy ez, és micsoda egységet képez majd az a huszonkét fiatal a pályán. A kezdő sípszó előtt a csapatok felállnak, majd a védők letérdelnek, nagyjából olyan mozdulattal, mint mikor a sprinterek beállnak a rajtgépbe. Mire a felezővonalhoz legközelebb álló csatárok is észbe kapnak, a védők már legalább két másodperce térdelnek, s kelnének már fel, így egyes játékosok szinte csak egy pillanatra érintik a térdükkel a gyepet, ugranak is álló helyzetbe, s árgus szemekkel figyelik a másik társaságot, vajon ők mit csinálnak. A rasszizmus elleni harc feltehetően ott munkál bennük, de ez kívülről nem látszik, nincs se átélés, se közös akarat. Kétszer tizenegy harcra kész sportoló teszi azt, amit Londonban, illetve Edinburghban eldöntöttek, egyértelmű politikai okokból, imázsépítés céljából.