A foci csak játék?

A futball bonyolultságát jól mutatja az angol–skót mérkőzés az Európa-bajnokságon.

Térdelő játékosok a labdarúgó-Európa-bajnokságon az angol–skót meccs előtt a Wembley-ben, 2021. június 18. A politika hálójában Fotó: AFP/Pool

A sport egy nagyon modern háború, ahol nincsenek halottak, legalábbis fizikai valójában, erkölcsi értelemben viszont nagyon is. Mert nem az a fontos, hogy valakit fizikailag megsemmisített-e az ellenség, hanem az, hogy legyőzte.

A legjobbnál is van jobb, ez derülhet ki minden összecsapáson. Ezeket a csatákat pedig pontosan ugyanúgy fogja fel mindenki, a szurkolók tömege, mint egykoron a háborúkat. Igen, tisztességes, becsületes küzdelem. De ha veszítünk, akkor mindenkiben eltörik valami. Ha győzünk, akkor pedig felmagasztosul minden, lám, mi voltunk a jobbak. Jobbak, mint ti. Egyenruhát húzunk, hogy mutassuk, mi egy közösséget alkotunk, csatakiáltásaink vannak, a részsikerek idején pedig összeölelkezünk, függetlenül attól, ki az a másik ember, hiszen egyazon közösség részei vagyunk, büszkék a múltra, a jelenre, és reményteljesek a jövőt illetően. Erre a jelenségre szokás azt mondani, hogy a foci csak játék. Pedig nem az. Az élet maga.

De a roppant civilizált XXI. században élünk, amikor senki se mondja ki a lényegest és a valóságost, hanem megtagadja a megfoghatatlant, s földre rángatja a misztikust. Ezért aztán a futball a játékok közé került. Szabályokat állítottunk fel, hogy azokat a „háborúkat” egyenlő feltételek mellett tudjuk lejátszani, és mindenki számára elfogadható legyen az eredmény. Az azonban nem meglepő, hogy dacára a pénzközpontú világnak, ma is a legnagyobb érzelmeket a nemzetek közötti összecsapások jelentik, amelyek sportszakmailag egyáltalán nem biztos, hogy a legmagasabb színvonalúak a közös edzések hiánya, a hozott anyagból való főzés eredményeképp. De mégis, a szív felett viselt címer többet jelent, mint a klubcsapat emblémája.

A futball bonyolultságát jól mutatja az angol–skót mérkőzés az Európa-bajnokságon. Skócia létezik és nem létezik, hiszen ilyen független állam nincs, az Egyesült Királyság van, azon belül élvez részleges autonómiát az Edinburgh-központú állam. De az európai labdarúgást igazgató gigásznak, az UEFA-nak nem országok a tagjai, hanem futballszövetségek, így amikor azt mondjuk, valaki angol vagy skót játékos, az valójában azt jelenti, hogy az angol, illetve a skót futballszövetség által irányított hálózatban játszó focistáról van szó. Egy magyar állampolgárságú, a glasgow-i Celticben játszó fiatalember nem lehetne skót válogatott, ott van a zsebében az útlevél, tehát az állampolgárság igenis szükséges ahhoz, hogy valaki skót válogatott legyen. Márpedig egy angol–skót összecsapás esetén a pályán huszonkettő brit alattvaló játszik, akik csak önmagukról tudják kijelenteni, hogy angolnak vagy skótnak érzik magukat. Vagy éppenséggel így esett, mert egy angol fiú leszerződött egy skót csapathoz még fiatalon, majd szóltak a skót szövetségtől, hogy válogatott is lehet, így kapva kapott az ajánlaton, arra gondolva, az angol nemzeti tizenegybe bekerülni lehetetlen. De ehhez nem kell dokumentumokat előkészíteni, nincs olyan papír, amely a srác skótságát igazolhatná. Mert ez egy velünk maradt romantikus részlet a futball világában, amely ügyesen megkerüli a világpolitikát és a mindent behálózó bürokráciát.

Térdelő játékosok a labdarúgó-Európa-bajnokságon az angol–skót meccs előtt a Wembley-ben,
2021. június 18. A politika hálójában
Fotó: AFP/Pool

Majd a skót fiúk elutaznak Londonba, amely nekik ugye külföld, de mégsem annyira. A gyepen felsorakozik kétszer tizenegy brit fiatal, egyik felük három fekvő oroszlánt varr a mezére, a másikuk egyet, de az áll. A közönség feláll a himnuszokra. Először a vendégek éneklik el a Skócia virágát, dudaszóval kísérve, amely arról szól, hogy I. Eduárd király – angol király, az, aki léptet fakó lován – seregét jól megverték a skótok, s az a büszke sereg hazatért, hogy jól átgondolja újra, mit kéne tenni. A himnusz szerint ezek az idők elmúltak, de egy nap újra felkelhet a nemzet, hogy szembeszálljon Eduárd seregével, s hazaküldje őket gondolkodni. Ez után a cseppet sem angolpárti és békülékeny himnusz után jönnek az angolok, hogy elénekeljék saját nemzeti indulójukat-imájukat. Ez pedig az Isten, óvd a királynőt, mindenki ismeri, egyszerűen azt szeretnék, ha az uralkodójuk még sokáig irányítaná a birodalmat.

A God save the Queen az év 365 napjában a skótok himnusza is, s júliusban, a tokiói olimpián ez a dallam fog felcsendülni, ha egy skót sportoló győz majd, melegítőjén a Great Britain­ felirattal, s ő áhítattal fogja énekelni a dobogón. De ezen a napon ez egy angol dal, Eduárd király nagyon késői örökösét dicsőíti. Feltehetően skótnak és angolnak kell lenni, hogy ezt valaki megértse és átérezze. A két nemzet közti barátságot mutatja, hogy előzetesen minden fórumon kérték az illetékesek a szurkolókat, ne fütyüljék ki az ellenfél himnuszát, tartsák tiszteletben a sportszerűség szellemét. Ezek a felhívások legtöbbször harsány röhögést váltanak ki a nézőkből, és természetesen most is kifütyülték a „régi ellenség” nemzeti dalát, ahogy az elmúlt százharminc év során mindig.

Érdemes megemlíteni a mérkőzés kétségkívül legviccesebb és legüresebb pillanatát is, amikor a játékosok fél térdre ereszkednek, így fejezve ki szolidaritásukat a rasz­szizmus ellen. A térdeplés gesztusát a szövetségek maguk intézik, az angolok előre jelezték, ők térdelnek, a skótok pedig azt, hogy nem, de egyetértenek a térdeléssel, mert a rasszizmus ellen küzdenek ők is. Majd közölték, az angolok elleni meccsen mégis követik a gesztust, hiszen ugye fontos ügy ez, és micsoda egységet képez majd az a huszonkét fiatal a pályán. A kezdő sípszó előtt a csapatok felállnak, majd a védők letérdelnek, nagyjából olyan mozdulattal, mint mikor a sprinterek beállnak a rajtgépbe. Mire a felezővonalhoz legközelebb álló csatárok is észbe kapnak, a védők már legalább két másodperce térdelnek, s kelnének már fel, így egyes játékosok szinte csak egy pillanatra érintik a térdükkel a gyepet, ugranak is álló helyzetbe, s árgus szemekkel figyelik a másik társaságot, vajon ők mit csinálnak. A rasszizmus elleni harc feltehetően ott munkál bennük, de ez kívülről nem látszik, nincs se átélés, se közös akarat. Kétszer tizenegy harcra kész sportoló teszi azt, amit Londonban, illetve Edinburghban eldöntöttek, egyértelmű politikai okokból, imázsépítés céljából.