Joggal vetődik fel a kérdés: mit keresnek a spanyolok a XXI. század elején Afrikában? A dicső múlttól még egy ilyen nagy nemzetnek is igen fáj a búcsú. Ezért Madrid a gyarmati időszakból két észak-afrikai „ékkövéhez”, két kicsiny enklávéhoz ragaszkodik. Ezeket – Ceutát és Melillát – délről Marokkó öleli körbe, északon pedig a Földközi-tenger hullámai mossák, mindkét kikötő stratégiai jelentőségű. A Gibraltári-szoros közelében fekszik Ceuta, összterülete úgy húsz négyzetkilométer. Már az ókorban lakott helynek számított, birtokosai felismerték a jelentőségét, uralták karthágóiak, rómaiak, vandálok, bizánciak. A VIII. század elején arab seregek az ibériai hadjáratukhoz használták fel a várost. A XV. századtól több mint 250 évig portugál kézen volt Ceuta. VI. Alfonz portugál király az országa függetlenedésének „megváltásául” 1668-ban felajánlotta II. Károly spanyol uralkodónak, amelyet az el is fogadott. A spanyolok számtalan csatát vívtak a berberekkel a város megtartásáért.
A ma 12 négyzetkilométeres Melillát a föníciaiak alapították, volt itt római, berber uralom, mígnem a XV. század végén a spanyolok szállták meg. Évszázadokon keresztül a marokkóiak számtalan kísérletet tettek az elfoglalására. Pont száz éve, 1921-ben a spanyolok súlyos vereséget szenvedtek el. A Spanyol Protektorátus végül hét év múlva újból Madridhoz csatolta. Érdekesség, hogy Francisco Franco tábornok 1936-os puccsa során felhasználta a várost bázisul, az idén februárig szobor őrizte a generális emlékét, míg a jelenlegi baloldali kormány francótlanítási hadjáratában el nem távolíttatta az emlékművet. Mindkét helyen vámmentes szabadkikötő működött addig, míg 1986-ban Spanyolország belépett az Európai Unióba. A kikötői tevékenység máig meghatározó, a tenger hallal látja el az itt élőket
– városonként úgy nyolcvanezer embert. Az enklávék életében a különböző katonai létesítmények kiszolgálása jelentős, de az ivóvíz-, az energia- és nyersanyaghiány akadályozza a fejlődést. Ceuta és Melilla autonóm státuszt élvez, kiterjedt önirányítással.