Erőpróba

Már hogyne emlékeznék harminckettő nyarára! Tömöttek voltak a kalászok, jó termés ígérkezett.

Már hogyne emlékeznék harminckettő nyarára! Tömöttek voltak a kalászok, jó termés ígérkezett. Péterpál volt éppen, dologtiltó nap, hogy a hagyomány szerint mulassunk egyet, mielőtt kezdődik az aratás. Javában zajlott a napszámosok felfogadása. A piactéren az asszonyok már terítették a hosszú asztalokat, a birkapörkölt illata bejárta a levegőt.

Miskával együtt gyerekeskedtünk, folyton erősködtünk, huzakodtunk, vetélkedtünk, amiben csak tudtunk. Így hát fölkaptam a templomból jövet. A kocsma felé tartottunk éppen, hogy megigyunk egy pohárral, vagy kettővel. Kacagott Miska, ahogy lóbáltam a levegőben. Tegyél le, te bivaly, nyertél, csak tegyél le végre!

Pedig akkor már nem volt minden a régi. Miska a városba ment, kollégiumban élt, gazdatisztnek készült. Aratásra még hazajárt, olyankor megfogta a kasza végét. A bálban a csárdásból is kivette a részét, de már a foxtrottal bolondította a lányok fejét, és úgy festett, mint aki köznapon is ünneplőben jár.

Jó fejű gyerek volt. A tanító úr és László atya, a plébánosunk is azt mondta, hogy kár itt elkallódnia a porban, ha tanul, sokra hivatott.

Félreültünk egy kancsó borral. Kérdezem, mi lesz a földdel, Miska? Huszonöt holdjuk volt, igaz több tagban, de mégiscsak huszonöt hold jó, zsíros föld. Az özvegy édesanyja nem bírta már a gazdálkodás terhét. Mondom neki, abba kéne hagyni az urizálást, és átvenni a gyeplőt itthon, de sovány malac vágtában ám, mielőtt a részesek széthordják a hasznot. Erre Miska előhozza, hogy neki más sorsot szánt a Teremtő. Na, mondom, de jóban vagytok, hogy ennyire tudod.

Hallgat egy sort, megiszunk, aztán kiböki: az a terve, hogy eladja a földet, és anyjával a városba költözik. Mi a csoda? Apád forog a sírjában! Meg aztán, kinek adod el, hisz tagosítva sincs. Hát Neked, feleli, és mosolyog a bajsza alatt. Nekem? Még ha volna pénzem, az apámnak, az öcsémnek is szava lesz hozzá. Neked feleáron odaadom, feleli, és tartja a tenyerét, csapjak bele. Csapjon a kórság, Te fajmarha! Elherdálnád azt a földet, ami a tieidnek több mint száz esztendeje a kenyeret adja?! Hát mit ültettek a fejedbe azok a városiak? Sok mindent – feleli – például azt, hogy a megmaradt ország harmadát földönfutók lakják, akiknek generációk óta nincs biztos megélhetése, éhezve, fázva, tanulatlanul tengetik az életüket. Aztán Széchenyit idézte: „a mezőgazdasági munkásosztály megmentése, emberi méltóságába visszaemelése nemcsak nagy, de talán egyetlen nagy nemzeti feladatunk.”

Férfiak tréfálkoznak, 1932
Fotó: Kurucz Márton/Fortepan

Ez már fölpaprikázott. Széchenyi könnyen beszélt, több ezer holddal a háta mögött, a kastélya ablakából letekintve. De nekünk nincs más, csak ez a föld, hát nem érted?! Csöndesen válaszolt, sötét tekintettel: olyan is kell, aki abban tud segíteni, hogy ez a föld a dupláját hozza a mostaninak, hogy ne a régi módon, majd beleszakadva termeljünk, ötven éves korunkra belerokkanva a robotba, hanem gépesítsünk, haladjunk végre a korral. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – mondta – hogy a törpebirtokosok éhen halasztják a hasznavehetetlen öregeket, betegeket, mert nem bírják eltartani őket is. Van, ahol a harmadik, negyedik újszülött fejére csöndben párnát tesz az asszony, úgy fojtja meg, nehogy még egy éhes száj kerüljön az asztalhoz. Az Ormánságban nem véletlen az egykézés. A születésszabályozás istentelen módja zajlik, csak éppen nem beszélünk róla.

Végülis megvettük azt a földet. Évekig fizettük utána a részleteket, mert nem volt annyi pénzünk, de Miskának így is megfelelt. Apám fizetett, de kijelentette, hogy nem akarja többet látni a házunk körül ezt az árulót.

Odafönn a fővárosban a háború után Miska dolgát fölvitte az Isten. Valami nagykutya lett. Ennek köszönhettük, hogy ötvenkettőben lehúztak bennünket a kuláklistáról, amire éppen az ő földje juttatott. Elkerültük a börtönt, a kilakoltatást.

Egyszer, a hetvenes évek végén, a szoboszlói gyógyvízben váratlanul egymás mellett találtuk magunkat. Fölidéztük a gyerekkort, Miska elmesélte, mekkora gondot okozott neki, hogy elhagyja a tájszólását. Jobb is, hogy mennie kellett, mert azt hiszem, hamar kifogytunk volna a témából, ha marad. Más világ lett az övé, és más az enyém. Bár, ha belegondolok, addigra már egyik gyerekem se maradt otthon, hogy a földet túrja velem.