Fotó: Kurucz Márton/Fortepan
Ez már fölpaprikázott. Széchenyi könnyen beszélt, több ezer holddal a háta mögött, a kastélya ablakából letekintve. De nekünk nincs más, csak ez a föld, hát nem érted?! Csöndesen válaszolt, sötét tekintettel: olyan is kell, aki abban tud segíteni, hogy ez a föld a dupláját hozza a mostaninak, hogy ne a régi módon, majd beleszakadva termeljünk, ötven éves korunkra belerokkanva a robotba, hanem gépesítsünk, haladjunk végre a korral. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – mondta – hogy a törpebirtokosok éhen halasztják a hasznavehetetlen öregeket, betegeket, mert nem bírják eltartani őket is. Van, ahol a harmadik, negyedik újszülött fejére csöndben párnát tesz az asszony, úgy fojtja meg, nehogy még egy éhes száj kerüljön az asztalhoz. Az Ormánságban nem véletlen az egykézés. A születésszabályozás istentelen módja zajlik, csak éppen nem beszélünk róla.
Végülis megvettük azt a földet. Évekig fizettük utána a részleteket, mert nem volt annyi pénzünk, de Miskának így is megfelelt. Apám fizetett, de kijelentette, hogy nem akarja többet látni a házunk körül ezt az árulót.
Odafönn a fővárosban a háború után Miska dolgát fölvitte az Isten. Valami nagykutya lett. Ennek köszönhettük, hogy ötvenkettőben lehúztak bennünket a kuláklistáról, amire éppen az ő földje juttatott. Elkerültük a börtönt, a kilakoltatást.
Egyszer, a hetvenes évek végén, a szoboszlói gyógyvízben váratlanul egymás mellett találtuk magunkat. Fölidéztük a gyerekkort, Miska elmesélte, mekkora gondot okozott neki, hogy elhagyja a tájszólását. Jobb is, hogy mennie kellett, mert azt hiszem, hamar kifogytunk volna a témából, ha marad. Más világ lett az övé, és más az enyém. Bár, ha belegondolok, addigra már egyik gyerekem se maradt otthon, hogy a földet túrja velem.
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!