Háború és béke – Kés, villa, kanál

Korunk tipikus története: Greta Thunberg, minden idők legismertebb középiskolása állítólag arra kérte a kínaiakat, hogy térjenek át a kanál és a villa használatára, mert így nem kell fákat kivágni. Erre állítólag a kínaiak azt mondták, a svéd tinédzser inkább figyeljen oda az iskolában, hiszen az evőpálcikák bambuszból készülnek, amely fű, és így nem károsítják a fákat. A sztori azért tipikus, mert jó eséllyel nem történt ilyen beszélgetés. Greta Thunberghez csak kötik ezt a kijelentést, mert ő ilyesmiket szokott mondani, és a kínaiakhoz a reakciót, mert ők meg olyanokat. De hihető, így aztán hamar igazsággá válik. A digitális forradalomnak köszönhetően így minden igaz kijelentésre jut száz hazugság vagy majdnem igazság, kicsit csúsztatott, átfogalmazott – hiszen fordításokról beszélünk – állítás, és itt nincs már bíróság, amely helyreigazításra utasít bárkit. Egyszerűen túl gyors ehhez a világ, és túl sok a téma.

De vajon miért hihető Greta és a kínaiak sztorija? Mert Greta egy karakter, akit ügyes emberek kitaláltak, megalkották a haját, a ruházatát, a beszédstílusát, és eljátszatják a svéd kislánnyal önmagát. Feltehetően nagyon nem őszinte az egész sztori, az immáron 18 éves lány is érzelmekkel bíró személy, de amit kimond – mármint valóban, nem csak a net szerint –, az mindig politikai állásfoglalás. Egy ember sokkal árnyaltabb annál, hogy élő s mozgó tacepaó legyen. Márpedig Greta Thunberg pontosan ez, egy faliújság, aki a tőle elvárt roppantul liberális és XXI. századi környezetvédő jelszavakat kimondja, vagy ha nem mondja ki, akkor elhisszük, hogy kimondta. Mert azt gondoljuk, hogy Greta szerint ez a világ rendje. Az ember kanállal és villával eszik, azok stabil eszközök, fémből készülnek, újra meg újra elmosogatjuk, nemzedékek használják ugyanazokat az evőeszközöket, így nyilván a környezetvédő megoldás ez. Itt bújik ki a szög a zsákból. Ugyanis a világ, ez a pszeudo-Greta-világ borzasztóan európai. A környezetvédelemmel, a kanállal és villával, a vasutakkal, a liberális gondolkodással.

Fotó: Pexels

A kanál és a villa egy vaskos szimbólum. Nem a kezünkkel eszünk, európaiak, fejlettek vagyunk. Nem koszoljuk be a kezünket, nem hagyjuk, hogy az étel lecsöpögjön a ruhánkra. Asztalnál ülünk, tányérba tesszük az ételt, mindenkinek adunk egy adagot, és mindenki maga eldönti, mit kezd azzal. Az iszlám kultúrákban hatalmas jelentősége van a közös étkezéseknek, ahol az egész közösség együtt ül le a rizsből és borjúhúsból készített egytálételhez, amelyet kézzel vesznek ki a tálból. Mert itt nincs király és koldus, együtt eszünk, Isten színe előtt mindannyian egyek vagyunk. A kínaiak forgatható asztala is ősi ötlet, s nem azért találták ki, hogy jól nézzen ki a filmeken. Középen ott van minden jó, azt veszek ki belőle, amit akarok, figyelek arra, hogy nem vagyok egyedül, hagyok a rizsből és a kacsából is. Kicsi porciók, de abból huszonkétszer veszek. A fogások között pedig nem váltunk evőeszközt, hiszen tökéletesen működik ez az eldobható pálcika, csak tudni kell használni. Évezredek óta ezzel eszik Kína s egész Ázsia, az európai jellegű bonyolultkodást nem értik. Egy alkalommal Japánban egy bajor étteremben bécsi szeletet kaptam sörrel, a húst apró falatkákra szabdalva hozták ki, a sört korsóban. Az étterem ugyanis azt elfogadta, hogy bizonyos emberek képesek fél liter sört meginni, de azt nem, hogy a húst késsel és villával, személyesen a fogyasztó vágja fel.

A világ hatalmas, ezernyi kisebb-nagyobb kultúra által alkotott egység, s bizony nem az az alap, ahogy mi élünk. Ez csak a mi szemszögünkből tűnik egyértelműnek, hogy az étel egy tányéron érkezik, és azt kanállal, késsel és villával kell megenni. De a rendkívül liberálisan gondolkodó politikai aktivisták pontosan ezt a szigorú, majdnem kőbe vésett doktrínát követelik meg mindenkitől. Hiszen más vallásoktól is elvárja Euró­pa, hogy hozzon létre egy egyházat, amelyet utána majd bejegyeznek adóügyi szempontból a megfelelő rubrikákba, TEÁOR-számot kapnak a tevékenységük működtetésére, hosszabban s rövidebben mindenféle papírokat ki kell tölteniük, miként is tervezik a munkájukat elvégezni. Pedig az egyház vérbeli keresztény találmány, nincs se zsidó, se muszlim egyház, nem beszélve a többistenhívőkről vagy az isten koncepcióját se támogató buddhistákról. De nálunk ez kell. Vallási célból létrehozott csoportnak egyháznak kell lennie. Egyszerűen nem fér bele más a mi kultúránkba, a mi vallási közösségeinket vezető személyek papok vagy ahhoz hasonlók.

Pakisztáni muzulmánok közös étkezése ramadánkor. Fotó: Getty Images

Ha viszont átnézünk az iszlám világba, azt látjuk, hogy papok nincsenek, hanem tekintélyes személyek, akik ugyanolyanok, mint az utolsó koldusok, s velük együtt nyúlnak a rizses-birkás tálba. Ez természetesen nem jelent semmit, nem jobb az a kultúra a miénknél, ahogy a miénk sem az övéknél. Nem lehet átvenni tapasztalatokat, nem ugyanaz a kávéház. Ugyanakkor nem is várható el, hogy egy európai muszlim lemondjon a mindent átitató, sokszor a vallástól teljesen távol helyezkedő kultúrájáról, amely nem egyház, hanem a születéstől a halálig, az ébredéstől az elalvásig az élet ügyeit intéző gondolkodásmód. A terv természetesen elbukik, hiszen európai szemmel kizárólag kockákban tudunk gondolkodni, akkor is, ha saját magunkat hiperliberálisnak tartjuk, és kitárjuk a kapukat a másképp gondolkodók és másképp élők előtt.

Mert akármennyire is tagadja az európai ember, minden pillanatban európaiként gondolkodik, és képtelen befogadni az iszlám ummáját, a kínaiak materiális jellegű kvázi vallásosságát vagy Afrika hiedelmekkel fűszerezett életmódját. Csak nekünk fáj kimondani azt, hogy pontosan mik is vagyunk, mert túlhaladtunk azon, hogy önmagunkat meghatározzuk. Aztán ha őszintén mindenki a szíve mélyére néz, egy roppantul szigorú, az európai kultúrát sejtjeiben hordozó, attól elszakadni képtelen embert lát, akinek bizony kés, villa és kanál kell ahhoz, hogy megebédeljen, és a tányérja az ő birodalma, senki másé.