Tetszettek volna forradalmat csinálni! – mondta Antall József válaszul azokra a hangokra, amelyek az évtizedekig áhított nagy katarzis elmaradását, a „létező szocializmust” véres erőszakkal ránk kényszerítő gazemberek félreállítását, a jog alapján megbüntetését, illetve az anyagi és erkölcsi igazságtétel elmaradását kérték számon.
Egy kormányfő jajkiáltása volt ez, akinek megválasztása napján azt „tanácsolta” a Nyugat vezető kereszténydemokrata politikusa, Helmut Kohl, hogy az exkommunista Horn Gyulát tegye meg kormánya külügyminiszterének.
Olyan figurát, aki 1956-ban népe ellen fordult idegen hatalom szolgálatában, akinek elvtársaival egyetemben máshol, hűvösebb helyen lett volna dolga, nem a politika porondján.
Antall mondata nagyon sokat sejtet a „rendszerváltás” természetrajzáról és az abban szerepet játszó világpolitikai tényezőkről. Előre jelezte a ránk váró rengeteg csalódást. Hogy négy évvel a rendszer állítólagos leváltása után a becsapott nép visszakívánta maga fölé korábbi elnyomóit.
Azokat az „európai szociáldemokratává” átlényegült marxistákat, akiknek a vértelen forradalom eredményeként birtokukban maradhatott a teljes pártvagyon, a spontán privatizált gazdasági hatalom, a teljes média, az átmentett titkosszolgálati hálózatok támogatása, az államapparátus, valamint az évtizedek alatt kitenyésztett és korrumpált értelmiség jelentős részének lojalitása. Nyugat-Európának éppen ilyen komprádor elitre volt szüksége.
Annak a Nyugatnak, amelyről naivan elhittük, hogy jót akar nekünk, mert bűntudatuk van Trianon, Jalta és Potsdam miatt, és mert hagyták eltaposni nemzeti felkeléseinket 1953-ban Berlinben, 1956-ban Budapesten és Poznańban, 1968-ban Prágában, 1980–81-ben Lengyelországban. Akik szeretnék, ha mi is olyan jól élnénk itt a keleti régióban, mint ők.
És észre se vettük, hogy valójában csak a nagyobb léptékben gondolkodó USA támogatta leszakadásunkat a bomlófélbe került Szovjetunióról.
Ezalatt komoly európai lobbi győzködte Gorbacsovot, hogy ne engedje el az alávetett országokat, hogy véletlenül se hagyja egyesülni Németországot. Ahogy Nyugat-Európa sosem erőltette bűnös tévedéseinek kijavítását, ugyanúgy nem akarta a jaltai rendszer széthullását sem.
A rajtunk elvégzett marxista társadalmi kísérlettel rokonszenvező, az utópiában hívő elitnek tökéletesen megfelelt volna, ha változatlan marad az európai status quo.
Nekik sosem volt, ahogy ma sem érdekük a kelet-európai nemzetek önrendelkezése, gazdasági felemelkedése, érdekérvényesítő képességük erősödése. Nekik régi gyarmattartó logika szerint a megszerezhető erőforrásokra, olcsó munkaerőre, piacra van szükségük.
És ezen a ponton jutunk el ahhoz a napjainkban az EU-n belül kibontakozó konfliktushoz, amely a nemzetállamok Európája és az erős országok dominálta föderalista birodalomban érdekeltek között alakult ki. Így kötődik össze a kommunizmus elleni nemzeti harcunk mostani szuverenitási küzdelmünkkel. Schmidt Mária könyve az elmúlt három évtized történéseit foglalja össze, rámutatva olyan ok-okozati összefüggésekre, amelyekre álmainkban se gondolnánk. Könyve több mint letehetetlen történelmi olvasmány: gondolatébresztő, provokatív vitairat. Sőt alapmű.
