Nemtudom szilva

Nem is olyan régen, mint az organikus élet, szép, csábító és ingerlő volt. De már nincs.

A Tisza felső vidéke, írja Szirmay Antal 1809-es munkájában (Szathmár vármegye’ fekvése, történetei, és polgári esmérete), hogy „sok halak nemeivel bővelkedő, hajókázható, ’s azért töménytelen só köveknek, fa száloknak gerendáknak, szöllő karóknak, deszkáknak, gyümöltsnek, gubacsnak, égetett és kő szénnek vivője”. A gyümölcsök közül Szirmay kiemeli a gesztenyét, „mellynek gyümölcse a’ Bányáknak tájékaról meszsze földre hordatik”, és más gyümölcsöt, is, kivált a szilvákat. És jelen van „az almáknak sokasága, melly Tiszahátról, és Szamoshátról szálakon, szekereken a’ szomszéd Megyékre szállíttatik”. Legjobb gyümölcs a kormos alma – „mind izekre, mint tartósságokra nézve leg inkább dicsértetnek, szilvákból pedig sok, és jó pálinka égettetik, aszalva is el árúltatnak”.

Csak a régi Szatmárban a statisztikai adatok 1895-ben almából közel negyedmilliót írtak össze. Igaz, a pálmát magasan a szilva viszi – majd másfél milliós fával (1 318 863), utánuk a dió jön százezer fölötti (104 445) egyedszámmal. Szilvafái legtöbbek az úgynevezett vadszilvák – melyek közé tartozik a kékszilva (macskatökű szilva) is: ez a „pálinkaszilva”, mondja róla Luby Margit, egyébre nem való. Sem aszalásra, sem lekvárnak. Kökénynél alig nagyobb a gyümölcse, kerek, értével mézédes. A penyigei szilva, közismertebb nevén nemtudom szilva a kökényszilvák közé sorolandó – tojásdad, kétszer akkora, mint a kékszilva; nagyszerű beltartalmi értékekkel, magas cukorfokkal, bár nem magvaváló szilva. Pálinkára, lekvárnak egészen kiváló – a rendszerváltoztatás óta a legismertebb ártéri szilva. Vadszilvák közé sorolható a Boldogasszony-szilva és a fosószilva is.

A besztercei szilva a szívós héjúak közé tartozik – házi, horgasmagú, aszaló és kékszilvaként is említi a népi nevezéktan –, maga is a nyirkosas talaj mellett szereti a hűvöses, párás levegőjű éghajlatot és fekvést; itt kielégítően díszlik és terem, íz, zamat, édesség dolgában a legjobbak közé tartozik, sötét violaszínű, eredendően hamvas héjú, húsa szép aranysárga. (Ennek méltó társa az értékes és bazsalikomra emlékeztető, felséges illatú besztercei muskotályszilva.)

Egy régi gazdászati író, Csérer Lajos (1869–1931) 1915-ben az erdélyi mezőgazdaság földrajzi vázlatát írja, és Erdély leghíresebb termőtájait jellemzi; az ártéri, de nem csak a folyó menti gyümölcsészetet. Csérerre a régi erdélyi kerteket leíró munkája révén figyeltem fel; a magyar komlótermesztésnek is apostola volt, levéltári búvárlatokkal, vadászattörténettel, faluszociológiával és statisztikával is foglalkozott.

Rögtön a mi szilvánk eredetéről írja, hogy Erdély s szorosabban a Maros–Küküllő vidéke „hazája a besztercei szilvának”. Majd folytatja a sort, tablóképet festve a száz év előtti régi erdélyi gyümölcsről és szőlőről. Ez a táj hazája a szilva mellett a „nagydisznódi cseresznyének, a szászsebesi diónak, a marosszéki pirospárizs (alma) benne van a nótában, a gyógyi alma valaha a Maroson hajószámra úszott alá a Bánátnak”. Öregapám mesélte, hogy szülővárosomban, a régi Gyulán, a háború előtt bihari románok kocsiszámra fuvarozták az apró, de ízletes almákat, és az utcákon hangos „óma, óma!” kiáltással vonultak végig. Még korábban Tömörkény István írja, hogy a Maroson lefelé erdélyi almák hajón érkeznek Szeged alá; s leírja a román láposok (tutajosok) almakimérési módját is. Ha az oláh tutajos, írja Tömörkény, „mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor elveszi a pénzt, és a zsákba önti az almát. Ha nu, akkor csóválja a fejét, és előveszi a pipát, hogy majd rágyújt, de megint csak visszateszi a tüszőbe, ne fogyjon a dohány.”

Csérer régi rajzában itt a „tartós pónyikalma, és az Erdélyszerte oly változatos Batul-alma is, melynek ez a hazája. De sok van aranyparménből, sóvári, londoni pepin, ananász renet almákból; izambert-, bergamott-, s királykörtéből.” És folytathatjuk a kirándulást – „bájos lesz utazásunk virágzó tavasszal Besztercze,­ Magyar­décse, Dés, Magyarbikal, Nagyenyed, Dió­mál, Marosszék, Görgény stb. gyümölcsfaligetein át, de októberi szüret idején a szép és bő termésben a közgazdasági hasznot kell meglátnunk egész Erdély kertészetét illetőleg, mert minden vidéken megfelelő fajtával sikeresen termelhető a gyümölcs. Igazolják ezt Besztercze, Teke, Szászrégen, Marosvásárhely, Medgyes, Segesvár glédába ültetett modern kertligetei. Földmívelési utunk talán legméltóbban Erdély szőlősvidékein fejezhetnénk be, de sokára érkezünk az utolsó stáczióra, a népies mondás szerint ez alkalommal gyakrabban »megállván«, itassunk! Nem is tudom, az erdélyi »Hegyalján« kezdjük-e az utat a gyulafehérvári »rózsamáli« kertekben, vagy a krakói kárbenetet [kárbenet, a filoxéra idején bejött cabernet „magyar hangja”] termőhelyről? Közbe esik a tokajival vetekedő celnai szőlősültetvény, de megállás nélkül alig lehet elhaladnunk Nagyenyed, Marosújvár (som, leányka) s Csombord rizling virányai mellett; s Erdély borászati térképét nézve, kapkodnunk kell a kiszállásokban, el nem mulasztva a felvinczi szép szőlőhegyet, az egerbegyi somszőlőtermést, a hadrévi muskotályt, de még Marosludason, Nagysármáson át be kell kukkantanunk a Besztercze vidéki modern szőlőskertekbe, innen Tekén, Szászrégenen át haladva, megismerkedve a jól pinczézett »szász borral«, a Küküllővölgyig és végig Dicsőszentmárton, Szőkefalván, Bolkácson át már ruhlandi som, sauvignon, burgundi fehér, vörösfarku, fekete járdovány nevezettekkel fogunk megismerkedni. Ha győzzük magyar becsülettel, de az utat méltóképpen fejezhetjük be Medgyes, Ekemező, Erzsébetváros »Traminit« rejtő bozótai alatt, azontúl már csak meleg nyarú esztendők után merjük folytatni utunkat Székelykeresztúr, Kőhalom, Nagyszeben és Bánffyhunyad véghatárokra, mert hűvös esztendő szőlőtermesztésében már csak rabvallató az erő! Ámbátor borszéki, előpataki, málnási, kászonyi, borkúti stb. borvízzel keverten sok minden lecsúszik a magyar turista torkán.”

Mint archaikus leletet vizsgálhatjuk a szövegtorzót – volt, valaha. Nem is olyan régen, mint az organikus élet, szép, csábító és ingerlő volt. De már nincs. Ha kijegyzeteljük és ízlelgetjük a régi, gyönyörű helyneveket: Hadrév, Teke, Hosszúaszó, Ekemező, Rózsamál s így tovább, szinte kedvünk támad felkeresni mindet. S ha szisztematikusan végigjárod őket, a régi képből alig látszik valami. Mert száz évvel később a kíváncsi turistaszemmel is elmosódott, lerobbant a kép. Kevés a virágzó gyümölcsfaliget, s már csak nyomokban látni szász szőlőket, különösen a Tokajjal „vetekedő” Celnát; és a fogyó szőlők mellett szász szőlőművesek sincsenek már. És megfogyatkoztak Csombord „rizling-virányai” is; Csávossy Gyurka bátyánk sincs már, aki verseket és szakkönyveket írt a gyönyörű erdélyi szőlőskertekről; a csombordi Kemény-kripta szomszédságában alussza örök álmát. De mégis: a „szerelmes földrajz” elvitathatatlan részei ők, akár a tiszai hullámterek szilvaerdői, melyeket ma újra felfedezhet a jámbor utazó. És ugyanúgy ízlelheti és süvegelheti mindet, akár egy ember előtti világ hírmondóit.

A borítókép illusztráció (Pixabay)