Egy régi gazdászati író, Csérer Lajos (1869–1931) 1915-ben az erdélyi mezőgazdaság földrajzi vázlatát írja, és Erdély leghíresebb termőtájait jellemzi; az ártéri, de nem csak a folyó menti gyümölcsészetet. Csérerre a régi erdélyi kerteket leíró munkája révén figyeltem fel; a magyar komlótermesztésnek is apostola volt, levéltári búvárlatokkal, vadászattörténettel, faluszociológiával és statisztikával is foglalkozott.
Rögtön a mi szilvánk eredetéről írja, hogy Erdély s szorosabban a Maros–Küküllő vidéke „hazája a besztercei szilvának”. Majd folytatja a sort, tablóképet festve a száz év előtti régi erdélyi gyümölcsről és szőlőről. Ez a táj hazája a szilva mellett a „nagydisznódi cseresznyének, a szászsebesi diónak, a marosszéki pirospárizs (alma) benne van a nótában, a gyógyi alma valaha a Maroson hajószámra úszott alá a Bánátnak”. Öregapám mesélte, hogy szülővárosomban, a régi Gyulán, a háború előtt bihari románok kocsiszámra fuvarozták az apró, de ízletes almákat, és az utcákon hangos „óma, óma!” kiáltással vonultak végig. Még korábban Tömörkény István írja, hogy a Maroson lefelé erdélyi almák hajón érkeznek Szeged alá; s leírja a román láposok (tutajosok) almakimérési módját is. Ha az oláh tutajos, írja Tömörkény, „mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor elveszi a pénzt, és a zsákba önti az almát. Ha nu, akkor csóválja a fejét, és előveszi a pipát, hogy majd rágyújt, de megint csak visszateszi a tüszőbe, ne fogyjon a dohány.”
Csérer régi rajzában itt a „tartós pónyikalma, és az Erdélyszerte oly változatos Batul-alma is, melynek ez a hazája. De sok van aranyparménből, sóvári, londoni pepin, ananász renet almákból; izambert-, bergamott-, s királykörtéből.” És folytathatjuk a kirándulást – „bájos lesz utazásunk virágzó tavasszal Besztercze, Magyardécse, Dés, Magyarbikal, Nagyenyed, Diómál, Marosszék, Görgény stb. gyümölcsfaligetein át, de októberi szüret idején a szép és bő termésben a közgazdasági hasznot kell meglátnunk egész Erdély kertészetét illetőleg, mert minden vidéken megfelelő fajtával sikeresen termelhető a gyümölcs. Igazolják ezt Besztercze, Teke, Szászrégen, Marosvásárhely, Medgyes, Segesvár glédába ültetett modern kertligetei. Földmívelési utunk talán legméltóbban Erdély szőlősvidékein fejezhetnénk be, de sokára érkezünk az utolsó stáczióra, a népies mondás szerint ez alkalommal gyakrabban »megállván«, itassunk! Nem is tudom, az erdélyi »Hegyalján« kezdjük-e az utat a gyulafehérvári »rózsamáli« kertekben, vagy a krakói kárbenetet [kárbenet, a filoxéra idején bejött cabernet „magyar hangja”] termőhelyről? Közbe esik a tokajival vetekedő celnai szőlősültetvény, de megállás nélkül alig lehet elhaladnunk Nagyenyed, Marosújvár (som, leányka) s Csombord rizling virányai mellett; s Erdély borászati térképét nézve, kapkodnunk kell a kiszállásokban, el nem mulasztva a felvinczi szép szőlőhegyet, az egerbegyi somszőlőtermést, a hadrévi muskotályt, de még Marosludason, Nagysármáson át be kell kukkantanunk a Besztercze vidéki modern szőlőskertekbe, innen Tekén, Szászrégenen át haladva, megismerkedve a jól pinczézett »szász borral«, a Küküllővölgyig és végig Dicsőszentmárton, Szőkefalván, Bolkácson át már ruhlandi som, sauvignon, burgundi fehér, vörösfarku, fekete járdovány nevezettekkel fogunk megismerkedni. Ha győzzük magyar becsülettel, de az utat méltóképpen fejezhetjük be Medgyes, Ekemező, Erzsébetváros »Traminit« rejtő bozótai alatt, azontúl már csak meleg nyarú esztendők után merjük folytatni utunkat Székelykeresztúr, Kőhalom, Nagyszeben és Bánffyhunyad véghatárokra, mert hűvös esztendő szőlőtermesztésében már csak rabvallató az erő! Ámbátor borszéki, előpataki, málnási, kászonyi, borkúti stb. borvízzel keverten sok minden lecsúszik a magyar turista torkán.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!