A nácik által megszállt Franciaországban járunk 1942-ben. A fiatal belga férfit, Gilles-t (Nahuel Pérez Biscayart) szökés közben letartóztatják az SS katonái, és zsidó társaival együtt koncentrációs táborba viszik. A teherautón, amelyen utaznak, elcseréli szendvicsét a mellette álló férfi fárszi nyelven írt könyvére, amikor pedig kiterelik őket egy patakpartra, hogy kivégezzék, Gilles az irományt lobogtatva azt állítja, hogy ő nem zsidó, hanem perzsa. A hirtelen jött ötlet az utolsó pillanatban megmenti a haláltól, ám lehetetlen feladattal szembesül: a tábor élelmezéséért felelős tisztet, Kochot (Lars Eidinger) kell fárszi nyelvre tanítania, aki a háború után Teheránban szeretne éttermet nyitni. Gilles persze egy árva szót sem tud perzsául, ezért ki kell találnia egy komplett nyelvet, miközben jól tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat, és diákja fejbe lövi.
A holokauszt óta nyolcvan év telt el, a filmesek pedig még mindig találnak új utakat, hogy emléket állítsanak azoknak, akik életüket vesztették a nácizmus népirtó ideológiája miatt. Vadim Perelman Perzsa nyelvleckék című munkája csatlakozik a horrorból vicces cserkésztábort varázsoló Jojo Nyuszi, a Marcel Marceau figuráján keresztül próbálkozó Ellenállás vagy a cseh Festett madár alternatív megközelítéseihez abban, hogy drasztikusan másképp nyúl a soá borzalmaihoz, ezáltal pedig vékony jégen táncol. A nem mindennapi sztori alapjául a keletnémet veterán rendező-forgatókönyvíró, Wolfgang Kohlhaase novellája szolgált, a film pedig belorusz produceri felügyelettel, ukrán direktor által készült.
A Schindler listájában a színészek zöme angolul beszélt, akcentussal jelezve karaktereik származását. A Saul fia szereplőinek kihívást jelentett az egymással való kommunikáció, hiszen sokféle nemzetiségű zsidó fogoly gyűlt össze Auschwitz-Birkenauban. Egy holokausztfilmnek viszonylag hamar ki kell találnia, bizonyos szinten filozófiai értelemben is, hogyan fejezzék ki magukat szereplői. A Perzsa nyelvleckékben egy belga zsidó férfi kitalál egy nem létező nyelvet, hogy túlélje a második világháborút, és noha az alkotók már a történet elején leszögezik, hogy a történet valós eseményeken alapszik, mégis körülbelül annyira megkérdőjelezhető az igazságtartalma, mint A felolvasó esetében. Vadim Perelman a 2003-as Ház a ködben sikere után eltűnt a nemzetközi radarról, a Berlinalén bemutatott új filmjével viszont már a megrázó emberi tragédia és az abszurd komédia között egyensúlyoz. Az operatőri munka, a látványtervezés és a filmzene erős atmoszférát teremtenek, ám Perelman nem tud ellenállni a klasszikus sztereotipizálásnak. Biscayart és Eidinger hiába játszanak pazarul, a forgatókönyv hiányosságait nem tudják befoltozni: nem kerülünk igazán közel hozzájuk.
