Nyunyóka

A pandémia alatt született új kifejezések közül a nyunyóka lett a legnépszerűbb.

Több internetes portál olvasóinak szavazatai alapján a pandémia alatt született új kifejezések közül a nyunyóka lett a legnépszerűbb. Ezt követte az oltakozás és a maszk szó. A nyunyókát először Müller Cecília országos tiszti főorvostól hallhattuk. Az interneten 22 200 találat van rá, a jelentése, mint közismert, olyan tárgy, amelynek a közelsége, szorongatása megnyugtatja a kisgyereket. Ez lehet plüssállat vagy rongydarab, olyan dolog, amely nélkül nem hajlandó kimozdulni a szobájából. Csak úgy képes elaludni, ha az a kezében van. Korábban csak rétegnyelvi, dajkanyelvi kifejezés volt, majd bekerült ez a neologizmusnak tekinthető szó a köznyelvbe. Balázs Géza szerint az eredete feltehetően a nyúl, nyuszi szavak becézéséből fakad. Azonban korántsem csupán plüssnyuszit jelenthet, mivel van babanyunyóka, némós nyunyóka és macis nyunyóka is. Képzett alakban is előfordul: „A nyunyókázás általában kétéves kor környékén kezdődik, és olyan mértékű segítséget jelenthet a gyermekeknek, hogy ennek hiányában akár vissza is eshetnek az önállósodás folyamatában.”

A nyunyóka hangulatfestő szó. Az ilyen szavak hangalakja nem hangokat tükröz, hanem valamilyen mozgás, cselekvés, illetve tulajdonság hangulatát is képes sejtetni, sugalmazni, például piszmog, szöszmötöl, bíbel, hebehurgya, bumfordi, tutyimutyi. Stílusértéküket a hangulati-érzelmi-gondolati többletjelentés adja. A nyunyóka tárgyat nevez meg, és a hangulatfestést a becézés fejezi ki. Ezekben az esetekben van összefüggés a hangalak és a jelentés között ugyanúgy, mint a hangutánzó szavak esetében (például brummog, reccsen). Az összes többi kifejezés hangalakja és jelentése megegyezésen alapul.

A hangfestő szavak színessé teszik a nyelvet, képszerűbben közölhetjük velük a gondolatainkat. Mindannyian érezzük és tudjuk, hogy aki ballag, az lassan, kimérten, kényelmesen megy, halad. Ez az ige kifejezi, érzékelteti imbolygó lépéseinket, cammogó járásunk hangulatát. Ezek után világos a biceg és a bicebóca összefüggése és hangulata.

Annak idején volt egy nagy becézőverseny az interneten, és többek között az alábbi elnevezések születtek, ezek is kedvesek és játékosak, esetenként rímelnek: nyünyő, mamicuki, mukibuci, babapocó, cukimuki, bucoka, babacka, cicaprücsök. Tasnádi István Kokainfutár című művében a következő becéző megszólításokkal találkozunk: cicamuci, fricimaci, minyonanyu.

Nemcsak a szavak, hanem a szöveg szintjén is jelentkezhet a hangulat festése, illetve jelzése. A hangszimbolika azt az eljárást jelenti, amelynek során a nyelv hangjait alkalmilag stíluseszközzé varázsolják az írók, költők. Hangulatot, benyomást, lelkiállapotot tükröztetnek velük. Így például a zöngétlen zárhangok nyilvánvalóan kopogóssá teszik a szavakat: „Trombita harsog, dob pereg” (Petőfi Sándor). A mély magánhangzók komorrá, sötétté, a magas magánhangzók vidámmá tehetik a költeményt. Ugyanakkor ha az úgynevezett lágy hangok (m, n, ny, l, j, h stb.) az átlagosnál nagyobb számban fordulnak elő, kellemes hatást válthatnak ki: „Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak / Máskor poros levelén a fáknak. / Ma mohón és vidáman ölelik / Fölül a fényt és alul az árnyat…” (Radnóti Miklós).

Szathmári István szerint Petőfi Szeptember végén című versének „Elhull a virág, eliramlik az élet” sorában az l és az r hangok, azaz a folyékony hangok maguk is jelzik, sugallják az élet múlását. Kassák Lajosnak A ló meghal, a madarak kirepülnek című művében szereplő fiktív, azaz kitalált papagallum („… fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek / papagallum…”) a lobogást, a kötetlenséget érzékelteti. Az egyes hangoknak tehát nincs jelentésük, csupán a képzésmódjuktól, az illető szó jelentésétől és a szövegkörnyezettől függő egyszeri és nem általános érvényű hanghatásról van szó.