Annak idején volt egy nagy becézőverseny az interneten, és többek között az alábbi elnevezések születtek, ezek is kedvesek és játékosak, esetenként rímelnek: nyünyő, mamicuki, mukibuci, babapocó, cukimuki, bucoka, babacka, cicaprücsök. Tasnádi István Kokainfutár című művében a következő becéző megszólításokkal találkozunk: cicamuci, fricimaci, minyonanyu.
Nemcsak a szavak, hanem a szöveg szintjén is jelentkezhet a hangulat festése, illetve jelzése. A hangszimbolika azt az eljárást jelenti, amelynek során a nyelv hangjait alkalmilag stíluseszközzé varázsolják az írók, költők. Hangulatot, benyomást, lelkiállapotot tükröztetnek velük. Így például a zöngétlen zárhangok nyilvánvalóan kopogóssá teszik a szavakat: „Trombita harsog, dob pereg” (Petőfi Sándor). A mély magánhangzók komorrá, sötétté, a magas magánhangzók vidámmá tehetik a költeményt. Ugyanakkor ha az úgynevezett lágy hangok (m, n, ny, l, j, h stb.) az átlagosnál nagyobb számban fordulnak elő, kellemes hatást válthatnak ki: „Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak / Máskor poros levelén a fáknak. / Ma mohón és vidáman ölelik / Fölül a fényt és alul az árnyat…” (Radnóti Miklós).
Szathmári István szerint Petőfi Szeptember végén című versének „Elhull a virág, eliramlik az élet” sorában az l és az r hangok, azaz a folyékony hangok maguk is jelzik, sugallják az élet múlását. Kassák Lajosnak A ló meghal, a madarak kirepülnek című művében szereplő fiktív, azaz kitalált papagallum („… fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek / papagallum…”) a lobogást, a kötetlenséget érzékelteti. Az egyes hangoknak tehát nincs jelentésük, csupán a képzésmódjuktól, az illető szó jelentésétől és a szövegkörnyezettől függő egyszeri és nem általános érvényű hanghatásról van szó.
