– Kilencéves fejjel, 1956-ban volt alkalma az első fizikai határátlépésre, amely megváltoztatta az életét. A határok milyen szerepet játszottak az ön személyes sorsában?
– Az 56-os forradalom leverése után apám, aki órásmester volt, arra jutott, hogy a megelőző hetekben végzett politikai tevékenysége miatt, ha el akarja kerülni a megtorlást, el kell hagynia a hazáját. A nővérem is érintett volt a forradalomban, gimnázium után ápolónőként segítette az ellenállókat. Apámon kívül mindenki maradni akart, anyám hosszú ideig ellenállt, de végül ő is beadta a derekát. Megérkeztünk egy határ menti faluba, ahol egy parasztember megmutatta a gyalogutat Ausztriába. Vagy húsz további menekülttel éjjel vágtunk neki az útnak. Huszonöt kilométert mentünk, de nem tudtuk, hogy már átléptük-e a határt. Egyszer csak megláttuk egy felénk közeledő teherautó két reflektorát. Apám megszólalt: „Ezek vagy osztrákok, vagy oroszok. Imádkozzunk, hogy az előbbiek legyenek.” Nem oroszok voltak. Így kezdhettem az egész családdal új életet Kanadában. Három évvel ezelőtt hollandiai konferenciára hívtak meg, ahol ezzel a történettel akartam kezdeni az előadásomat. Aztán rájöttem, ha előállok ezzel, akkor azt fogják hinni, hogy ha a Füredi családnak ilyen gondokat okozott a határ, akkor nekem a határok ellen kell lennem. Pedig nem ez a helyzet, és könyvemben ezt akartam kifejteni, kitágítva mindenféle határra.

– Egyetemi karrierje kezdetén ön baloldali eszmékben hitt, majd a liberális elvek mögé sorakozott fel. A különböző „határátlépések” után ma már a konzervatív értékek mellett teszi le a voksát.
– Büszke vagyok az életutamra, nincs mit szégyellnem, mert az ember a saját tapasztalatából tanul. Az én baloldaliságom sajátos volt, elsősorban 56 miatt utáltam a sztálinizmust, a Szovjetuniót, a kommunista kormányokat. Másrészt számomra fontos volt a szuverenitás, az önrendelkezés, hogy a nép határozza meg önmagát. A család erejében is hittem, amit baloldali barátaim ósdi felfogásnak tartottak.