Álcaháló

Azóta léteznek hadititkok, amióta kialakultak az első konfliktusok az első emberi közösségek közt. Mennyien vannak odaát, milyen messze dobják a dárdát, hányan bánnak jól az íjjal, mennyire elszántak, és vajon miféle cselt forralnak ellenünk? A lényeg nem változott, minden más igen. Napjainkban vásárokat tartanak, nyílt termékbemutatókon részletezik a legmodernebb haditechnikai eszközöket. A villámgyors információözönben úgy tetszik, aligha lehet ma titokban tartani bármit is.

E sorok szerzője sorkatonaként 1987–88-ban a tapolcai rakétadandár egyik ütegénél szolgált mint VII. számú kezelő. Az első lépcsős MN 1480 nevű alakulat a hadititkok ködébe burkolózott, mert ez volt a magyar haderő legnagyobb tűzerővel bíró egysége. Az első lépcső azt jelentette, hogy a NATO-val való konfrontáció esetén mi lettünk volna az elsők, akiket bevetnek a Varsói Szerződés részéről, hogy rajtunk teszteljék az ellenséget. Tisztában voltunk azzal is, hogy az operátortiszt által a gyakorlatokon betáplált célpont felváltva München és Milánó. Azt a hétpecsétes titkot viszont még közvetlen elöljáróink sem tudták, hogy az általunk kilövendő atomfejeket tőlünk alig húsz kilométerre, a Bakonyban rejtegették az „ideiglenesen hazánkban állomásozók”. Az volt a hivatalos szöveg, hogy „Magyarországon nem tárolnak atomfejet”. Nekünk is beadták, hogy csak hagyományos robbanófejet, esetleg vegyi vagy biológiai fegyvert lövünk az ellenségre.

Éberség, elvtársak!

Mindenesetre a Scud rakétákat nagyobb titkolózás övezte, mint indokolt – hacsak nem pont az volt a hadititok, hogy ez a teljesen mechanikus vezérlésű fegyver (a második világháborús német V2 rakéta némileg modernizált koppintása) valójában mennyire elavult haditechnika! Belénk oltották, hogy majd a vonaton imperialista kémek fognak behálózni, sőt megtévesztésül még műszálas kimenőruhánk gallérján is a szomszéd harckocsi-alakulat állományjelzőjét kellett viselnünk. Őrszolgálatban fel kellett jegyeznünk az elhaladó külföldi autók rendszámait, egy tiszthelyettes pedig azzal bizonyította éberségét, hogy állítólag tetten érte a tiszti lakótelepen fényképezőgéppel bóklászó „imperialista kémet”, aki magát nyugatnémet turistának álcázva gyógyszertár után érdeklődött. Mi, sorállományúak tehát nagy hadititkok tudói voltunk, legalábbis ezt mondták nekünk. Ezért nem írhattunk levelet még nyugaton élő rokonainknak sem. A korabeli nyugati hírszerzők nyilván jól elszórakoztak titkolózási erőlködésünkön, miközben aligha szorultak a tőlünk beszerezhető információkra. Nyilván nem akadályozta műholdjaikat a felderítésben, hogy folyton fel-le rángattuk a rakétahordozón beakadó álcahálót.

A hadititkok köre az eltelt három évtized alatt jócskán megváltozott. Az újságok akár naponta adnak hírt a Magyar Honvédség javuló képességeiről, és ha felmegyünk a HM által működtetett honvedelem.hu portálra, vagy rákeresünk a Katonai Filmstúdió kisfilmjeire az interneten, éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk annak a titkolózásnak, amely a hidegháborús korszakra volt jellemző.

Bár mások lettek a hadititkok és a hírszerzés technikája, a megszerzésükre irányuló szándékok nem változtak. E változások mibenlétéről három szakértővel: Dávid Ferenc történésszel, jogásszal, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem korábbi tanárával, Fodor Lajos ny. vezérezredessel, a Katonai Felderítő Hivatal egykori vezetőjével és Nógrádi György biztonságpolitikai szakértővel, a Corvinus Egyetem tanárával beszélgettünk.

– Ne kergessünk illúziókat, a hidegháború valódi titkosszolgálati hátterét még mi, kutatók sem ismerhetjük, hiszen a szovjet katonai levéltárak éppúgy nem nyilvánosak, mint ahogy teljességé­ben az amerikai sem – bocsátja előre Dávid Ferenc hozzátéve, hogy a Horthy-korszak magyar katonai hírszerzési és elhárítási iratanyagából is gyakran több maradt fenn a szövetségesek levéltáraiban, mint idehaza. A katonai hírszerzés akkori második embere, Kruchina Viktor ugyanis társaival kettős ügynökként dolgozott a briteknek. Amikor doktori disszertációját írta, minden adatot a britektől és a velük együttműködő amerikaiaktól kapott meg.

Az amerikaiak és a szovjetek 1945-ben egy­aránt listák alapján keresték a hadifoglyok és menekültek közt a magyar katonai hírszerzés (VKF 2.) embereit. Az amerikaiak szemében rendkívül értékesek voltak bolsevizmus-szakértőink, akikről tudták, hogy Törökországon, Kis-Ázsián és a Kaukázuson keresztül ügynöki hálózatot működtettek a Szovjetunióban, emellett komoly tapasztalatok halmozódtak fel a szovjet irányultságú baloldali mozgalmak elhárításában is. Az amerikaiak kíváncsiak voltak arra is, hogy a szovjetek milyen céllal hallgatják ki a magyar hírszerzőket, akik közül jó páran új személyazonossággal kezdhettek második – akár hírszerzői – életet az USA-ban.

– Megbízható ember nincs a titkosszolgálatban, csak jól ellenőrzött – szögezi le Fodor Lajos, a katonai hírszerzés volt főnöke, aki az Antall-kormány idején lényegében az előző rendszer embereivel volt kénytelen működtetni hivatalát. Mint mondja, utólag a szocialisták megvádolták azzal, hogy „kommunistátlanításra” hívták oda, de ez nem igaz, mert nem volt ilyesmire szükség. Akkoriban éppen generációváltás volt folyamatban, és azok, akik politikai alapon nem vállalták az eskütételt az új kormánynak, önként szereltek le. A megmaradt régi, de szakmai alapon álló felderítőtisztek utóbb jó szolgálatot tettek, és lojálisnak bizonyultak.

Hadiipari túlkínálat

Egy hírszerzés akkor sikeres, ha nemcsak arról nyerünk képet, hogy mi van jelenleg, hanem arról is, hogy mit gondol, mit tervez a célszemély vagy szervezet. Nincs olyan terület, ahonnan ne gyűjtenénk és ne dolgoznánk fel információkat. A katonai hírszerzésnek számos legális és illegális ága van a csapatfelderítéstől a rádiófelderítésen át a fedett ügynökökig. A legális hírszerzés a külképviseleteken dolgozó katonai attaséhoz kötődik, aki a honvédelmi minisztertől, illetve a honvédség parancsnokától kap feladatot. Elsősorban hivatalos csatornákon gyűjti össze a jelentéséhez szükséges információkat, de nemritkán szüksége van arra is, hogy megnyerjen magának információforrásokat a helyiek közül. Az ilyenfajta beszervezettek motivációja elsősorban a pénz.

Erre példa a nemrégiben kémkedésért elítélt Kovács Béla volt jobbikos politikus esete is. Máig bevett gyakorlat, hogy fedőfoglalkozással tényleges hírszerzőtisztek tevékenykednek a célországban, más esetben valakit „megfuttatnak”, azaz elősegítik gyors karrierjét, hogy aztán magasabb polcról szolgáltathasson információkat. Olykor még a hírszerzőt is sikerül beszervezni, így lett a nyolcvanas években Belovai István katonai attaséhelyettes a CIA kettős ügynöke, míg a kémelhárítás le nem fülelte Budapesten. A magyar hírszerzés nagy sikere Clyde Lee Conrad tiszthelyettes beszervezése volt, aki 1975–86 között sok hasznos adatot szolgáltatott, cserébe 1,2 millió dollárt kapott. A műfaj kockázatára jellemző, hogy Belovainak köszönhető lebukása után életfogytiglanra ítélték az USA-ban.

– Egy ország hadi potenciálját a hadsereg ütőképessége mellett befolyásolják a nemzetközi gazdasági és politikai szerződések, az ipari és technológiai háttér milyensége, a hadviselésben érintett szakembergárda éppúgy, mint a belpolitikai helyzet, a hátország, illetve a katonák morális állapota – sorolja Dávid Ferenc.

– A katonai és polgári titkosszolgálatokat látszólag lényegtelen adatok is érdekelhetik, mert az elemzés módszerével kiváló következtetéseket lehet levonni belőlük a döntéshozók számára. Azt, hogy pontosan mi minősül katonai titoknak, a hadvezetés határozza meg. Szükségtelen volna mindent titkolni, elég a szenzitív információkat, a minősített adatokat. De van olyan információ is, amelyet kifejezetten ki akarunk szivárogtatni valamilyen titkos céllal.

– A hidegháborús korszakban mindkét fél titkolózott, csak a nyugatiak sokkal ügyesebben – erősíti meg Dávid Ferenc szavait Nógrádi György. Mint mondja, keleten harminc-negyven év kellett, hogy egy katonai innováció (titok) átkerüljön a polgári élet vérkeringésébe, ugyanez nyugaton csak tíz év volt. Mindez hozzájárult a gazdaságilag lemaradó szocialista világrendszer széteséséhez, ami akkor következett be, amikor a szovjetek anyagilag már nem tudták követni az USA csillagháborús programját. – Ma a jövőbeli fejlesztési elképzelések jelentik az igazi hadititkot – sommáz a szakértő megjegyezve, hogy napjainkban elképesztő túlkínálat van a hadiipari piacon. Árad a reklám az ágazati vásárokon, hadgyakorlatokon, mégsem hirdetnek mindent. A legfrissebb fejlesztés hétpecsétes titok, csak azt reklámozza mindenki, amit el akar adni: az utolsó előtti generációt. A legújabbat soha. Még szövetségesnek se!

Aki lemarad, annak vége

Ez a történelemben is így volt, elég, ha a Magyar Királyi Honvédség újrafegyverzését célzó, 1938-ban meghirdetett győri program körüli nehézségeket tekintjük: a hadiiparral alig rendelkező Magyarországnak a német szövetséges csak Kurszk után adott el gyártási jogokat modern repülőgépekre.

– A nagy fegyverexportőrök napjainkban is mindent úgy adnak el, hogy annak politikai célzata is van. A haditechnika eszköz a politikai nyomásgyakorlásra is. Ami fegyvert például az USA ma átad az ukránoknak, arról tudja az amerikai vezetés, hogy hadizsákmányként pillanatok alatt megszerezhetik az oroszok, ráadásul az ukrán tisztikarban jelen van az orosz hírszerzés – veti fel Nógrádi György.

A titkoknak is megvan a maguk életciklusa. Dávid Ferenc emlékeztet rá, hogy az Enigma rejtjelező készülék működési elve a németek fejé­ben még hadititok volt, amikor a szövetségesek szemében már rég nem volt az. A titok gyakran egy képesség, a szovjet Szputnyik 1957-ben mindössze rádióhullámot bocsátott ki: bip-bip. Fellövése valójában egy Nyugatnak szóló erős üzenet volt: megvan hozzá a technológiánk, hogy a következő műhold, amellyel fölétek mehetünk, már akármi mást is hordozhasson.

Nógrádi György szerint a hírszerzés belügyeiről bármit is mondani akár jelen, akár múlt időben államtitoksértés volna. Az USA-ban 17 nagyobb titkosszolgálat van, de ismert valami a létszámukról? Vagy hogy mennyiből gazdálkodnak? Semmi! Ha időnként nyilvánosságra kerülnek is információmorzsák, végigviharzanak a sajtón, de a tevékenységeikhez képest ezek nem tételek. Hogy Magyarország versenyképes-e hírszerzési vonalon? Ez is államtitok. Véleménye szerint semmiben sincs lemaradás. Mi is ismerjük a tételt: aki lemarad, annak vége van. A felderítő- vagy elhárítótiszt pedig a hadititkot magával viszi a sírba. Még akkor is, ha információi éppen annyira idejétmúltak már, mint a rendszerből régen kivont Scud rakéták.