Medgyesi Gergely Árpád különösen fontosnak tartja hangsúlyozni a kortárs jelleget: – A szakértők úgy vélik, a karikás ostor a magyarság honfoglalás előtti, török kultúrelemei közé tartozik, vagyis már akkor eleink nyakában vagy vállán függhetett, amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe. A Hortobágyon azonban nem a tradíció része, hanem jelenleg is használatban lévő munkaeszköz – e nyolcvanezer hektáron ugyanis három-négyszáz pásztor dolgozik, és mindegyiküknél van legalább egy ilyen ostor.
A tájegységet évente százezernél is több látogató keresi fel, s többségük leggyakrabban karikást vásárol szuvenírként. Az ügyvezető úgy becsüli, a mesterek kezei közül kikerülő terelőeszközök száma ezer-ezerötszáz körül lehet. Aki csupán egy dísztárgyat szeretne magának, akár nyolc-tízezer forintért is kaphat. A használatra szánt – vagyis a mindennapok próbáját kiálló –
darabok már többe kerülnek, áruk harminc-ötvenezer forintnál kezdődik, s több százezerig is felmehet.
A „mindennapok próbája” persze meglehetősen általános megnevezés. Garai Lajos szavaiból egyértelműbben kiderül, hogy a csikósok az állatok terelésén túl még mire szokták használni eme eszközt: – Bizonyos bemutatóinkban van egy elem, melynek során fák ágaira felkötözött borosüvegeket kell leválasztani onnan egyetlen csapással, anélkül, hogy a palackok megsérülnének. A hagyományos pásztorbál után egyesek a muskátlik fejeit vették célba. Legutóbb pedig megkért az egyik legény, hadd üssön ki a kezeimből néhány szál cigarettát. Csak néztem rá, hogy komolyan gondolja-e, de láttam, hogy igen. Jól van, mondtam, de ahányszor megcsapod valamelyik ujjamat, annyi üveg sörrel jössz! Rábólintott, nekiláttunk – végül négyet fizetett.
Ostoros huszárok
Rózsa Sándor, a betyárkirály 1848-ban – miután Kossuth Lajostól feltételes amnesztiát kapott addigi törvénysértéseiért – csatlakozott a szabadságharchoz. Az év októberében és novemberében százötven-kétszáz pusztai lovasból álló szabadcsapata élén a déli hadszíntéren harcolt, például Nagybecskerek, Versec, Boksánbánya környékén ütközött meg az ellenséggel. Az alföldi pásztorok hagyományos felszerelését – karikás ostort, fokost és pányvát – használó emberei hamar népszerűvé váltak a magyarok körében, a hadvezetés lovas gerillákként, a köznyelv Rózsa-lovasokként vagy ostoros huszárokként kezdte emlegetni őket. Mindez Seres István Betyárból „ostoros huszár” (2013) és Rózsa Sándor a Dunántúlon – Legenda és valóság (2008) című tanulmányaiból derül ki.
A történész rámutat: noha a zsiványvezért Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond is megörökítette, első szépirodalmi ábrázolása – melynek során alakja rögtön össze is forrt az azóta attribútumaként szereplő ostorral – Arany János nevéhez fűződik. A költő 1849 májusában jelentette meg a címében a betyárvezér nevét közlő költeményét, melyben így fogalmaz: „Rózsa Sándor, Rózsa Sándor, / Hová lettél? / Megvagy-e még, harcolsz-e még, / Vagy elestél? / Megvan-e még az a híres karikásod, / Akivel úgy meg-meghajtád / A vad rácot?” Seres István nem zárja ki, hogy Rózsa és emberei közönséges – vagyis át nem alakított – ostorral verekedtek, ám harctéri sikereik nyomán más alakulatok is beemelték fegyvertárukba a karikásokat, melyek kialakítása ezzel párhuzamosan módosult: a sudár helyét ólomgombok, acélhorgok, különféle szúró-, vágó- és sebzőeszközök vették át. Így válik érthetővé az osztrák seborvosok értetlenkedése, akik egy-egy ütközet után átvizsgálták az ellátásra szorulókat, és látták, hogy némely sebesült testén olyan sérülések vannak, melyek mintha puskagolyótól származnának – de csak bemeneti nyílás van, kimeneti nincs! Csak némi idő elteltével jöttek rá, hogy pásztorok és betyárok ténykedésének nyomait látják. Az átalakítással „nehézzé” tett karikás ostor még a könnyebb páncélokat is átütötte. Ehhez persze pontosan kellett célozni vele, de a csikósoknak, gulyásoknak, csordásoknak ez sosem okozott problémát.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!