Csörgő-patak, Medvés pataka

Szókincsünk földrajzi környezetre utaló része nyelvészeti szempontból kitüntetett jelentőségű.

Mátrai nyaralásunkon felüdítő túrákat tettünk a lenyűgöző szépségű fenyőerdők között. Kisfiam rendre elnevezte az utunkat keresztező patakokat, általában a környéken látott állatokról – pont úgy, ahogy azt sokszor a régi magyar nyelv beszélői is tették. A „patak” szó helyett sokszor a „folyó”-t használta, és nem különösebben érdekelte nyelvészeti okfejtésem a folyóvizet jelentő szavak szemantikájának történetéről – inkább a békákat tanulmányozta.

Pedig szókincsünk földrajzi környezetre utaló része nyelvészeti szempontból kitüntetett jelentőségű: ez a szócsoport fordul elő a legnagyobb arányban korai nyelvemlékeinkben. Középkori okleveleink megfogalmazói a latin nyelvű szövegekbe magyarul illesztették be a helyneveket, hiszen ezek az iratok csak így, a helyi közösség nyelvén tölthették be jogbiztosító szerepüket (így határoltak be például pontosan egy adományozott területet).

Patak szavunk különösen látványos pályát futott be a nyelvtörténetben: a legkorábbi forrásokban (XI–XII. század) még ritkán találkozunk vele, folyóvizekre inkább a ma már eltűnt, ’folyó’ jelentésű „jó” szó vagy a sár, a fok és az ér szavak utalnak. A XIII. századtól viszont már sok száz szórványemlék bizonyítja, hogy a patak vált általánossá a vízfolyások jelölésére, az előbb említettek, valamint a séd, ág, aszó, ügy, víz kifejezések visszaszorultak, vagy csak egy-egy nyelvjárásban éltek tovább.

A patak szó eredete nem kétséges: a környező nyelvek adatai egybehangzóan mutatják, hogy valamelyik szláv nyelvből került a magyarba. Az átvétel idején hangalakja „potok” lehetett. A kölcsönzés pontosabb forrásáról, irányáról nincs tudomásunk, de a korai ómagyar kor (körülbelül 1350-ig) adatait térképre vetítve feltűnő a patak szó gyakori felbukkanása az északi vármegyékben (elsősorban Hont, Nógrád, Gömör, Borsod területén). Ez a tény részben arra utal, hogy az átvétel a nyugati szláv nyelvekből (szlovák, cseh, lengyel) történhetett, részben pedig arra, hogy a patak szó kezdetben nyelvjárási szóként, csak egy kötött területen élt néhány évszázadon át. Érdekes megfigyeléseket tehetünk, ha a szó régi előfordulásainak földrajzát más hasonló kifejezésekkel vetjük össze: míg a „patak” leginkább az északi, délnyugati és keleti országrészeken bukkan föl, az „ér” inkább az északnyugati és középső területeken lehetett járatos. Ennek a jól látható területi elkülönülésnek a hátterében többféle indok húzódhat meg: a szójelentés egyre speciálisabbá vagy éppen egyre általánosabbá válása; de az eltérő természetföldrajzi környezet is – amint arról Kálmán Béla, Hoffmann István, illetve Bába Barbara helynévtörténeti tanulmányaiban olvashatunk.

Sűrűn találkozunk jellegzetes pataknevekkel az erdélyi történeti helynévanyagban is, amelyet Szabó T. Attila hatalmas gyűjteményében, az Erdélyi Helynévtörténeti Adattárban tanulmányozhatunk (az interneten: eha.elte.hu). A sok ezer „patak”-ot is tartalmazó helynév egyik nyelvi tanulsága, hogy Erdély egyes részein, különösen a Székelyföldön jóval gyakoribb az úgynevezett jelölt birtokos jelzős szerkezet használata: vagyis több a Monyasd pataka, Szentegyház pataka, Csinód pataka szerkezetű név, mint a Száraz-patak, Medvés-patak, Békás-patak.

Egy másik, a Székelyföld határáról ismert különleges példája a „patak” használatának, hogy az eredeti víznév idővel névátvitellel a patakvölgy, majd az ott létrejött településrész, illetve­ település jelölőjévé válik. Nevezetes erről a Gyimesek vidéke, a „Patakország”, ahol az ott élők iden­titásának szerves részévé vált, hogy a Tatros folyó melyik mellékágának, „patakának” völgyéhez kötődnek: Hidegség patakában, Barackos patakában, Bikkhavas patakában laknak.