Mátrai nyaralásunkon felüdítő túrákat tettünk a lenyűgöző szépségű fenyőerdők között. Kisfiam rendre elnevezte az utunkat keresztező patakokat, általában a környéken látott állatokról – pont úgy, ahogy azt sokszor a régi magyar nyelv beszélői is tették. A „patak” szó helyett sokszor a „folyó”-t használta, és nem különösebben érdekelte nyelvészeti okfejtésem a folyóvizet jelentő szavak szemantikájának történetéről – inkább a békákat tanulmányozta.
Pedig szókincsünk földrajzi környezetre utaló része nyelvészeti szempontból kitüntetett jelentőségű: ez a szócsoport fordul elő a legnagyobb arányban korai nyelvemlékeinkben. Középkori okleveleink megfogalmazói a latin nyelvű szövegekbe magyarul illesztették be a helyneveket, hiszen ezek az iratok csak így, a helyi közösség nyelvén tölthették be jogbiztosító szerepüket (így határoltak be például pontosan egy adományozott területet).
Patak szavunk különösen látványos pályát futott be a nyelvtörténetben: a legkorábbi forrásokban (XI–XII. század) még ritkán találkozunk vele, folyóvizekre inkább a ma már eltűnt, ’folyó’ jelentésű „jó” szó vagy a sár, a fok és az ér szavak utalnak. A XIII. századtól viszont már sok száz szórványemlék bizonyítja, hogy a patak vált általánossá a vízfolyások jelölésére, az előbb említettek, valamint a séd, ág, aszó, ügy, víz kifejezések visszaszorultak, vagy csak egy-egy nyelvjárásban éltek tovább.
A patak szó eredete nem kétséges: a környező nyelvek adatai egybehangzóan mutatják, hogy valamelyik szláv nyelvből került a magyarba. Az átvétel idején hangalakja „potok” lehetett. A kölcsönzés pontosabb forrásáról, irányáról nincs tudomásunk, de a korai ómagyar kor (körülbelül 1350-ig) adatait térképre vetítve feltűnő a patak szó gyakori felbukkanása az északi vármegyékben (elsősorban Hont, Nógrád, Gömör, Borsod területén). Ez a tény részben arra utal, hogy az átvétel a nyugati szláv nyelvekből (szlovák, cseh, lengyel) történhetett, részben pedig arra, hogy a patak szó kezdetben nyelvjárási szóként, csak egy kötött területen élt néhány évszázadon át. Érdekes megfigyeléseket tehetünk, ha a szó régi előfordulásainak földrajzát más hasonló kifejezésekkel vetjük össze: míg a „patak” leginkább az északi, délnyugati és keleti országrészeken bukkan föl, az „ér” inkább az északnyugati és középső területeken lehetett járatos. Ennek a jól látható területi elkülönülésnek a hátterében többféle indok húzódhat meg: a szójelentés egyre speciálisabbá vagy éppen egyre általánosabbá válása; de az eltérő természetföldrajzi környezet is – amint arról Kálmán Béla, Hoffmann István, illetve Bába Barbara helynévtörténeti tanulmányaiban olvashatunk.
