Hátizsák mint életmentő

Japán kisiskolások milliói számára rituális beavatási eszközzé vált ez a különös iskolatáska.

Az elsős japán kisiskolások számára egy sor újdonságot tartalmaz az iskolaév kezdete – többek között hozzá kell szokniuk egy olyan felszerelés mindennapos viseléséhez, amely a következő hat évben végigkíséri életüket. Ez pedig egy különös iskolatáska, jobban mondva hátizsák, amelyet eredetileg a XIX. század közepén vezettek be a szigetországba német vagy holland mintára.

Ez a robusztus, dobozszerű, strapabíró bőrből készült alkalmatosság a randoszeru, amelybe a nebulók nap nap után bepakolják könyveiket és írószereiket. Mindazonáltal mind a mai napig nem teljesen világos, hogy e kétségtelenül praktikus alkalmatosság országos bevezetésének és kötelezővé tételének mi is pontosan az oka.

A hátizsák megjelenése a Meidzsi-restauráció kezdeti éveire vezethető vissza, azaz 1868 utánra, amikor is véget vetettek az addig kormányzó sógunátusnak, valamint leáldozott a szamurájok kora is. E lépéshez aktívan asszisztáltak a nyugati hatalmak, s támogatták az új kormányt, amely segítségükkel modernizálni akarta az addig elszigeteltségben élő országot. Ezért egy sor fejlett hajózási, ipari és hadi technológiát vettek át.

Az európai hatalmak szárazföldi hadsere­geinek tanulmányozásakor többek között rájöttek, hogy a kardokat felváltó fegyverek használata megköveteli, hogy a katona mindkét keze szabad legyen. Ez azt jelentette, hogy a felszerelést vagy a derékszíjra, vagy a hátra kell „telepíteni”. A japánok a hátizsákot választották, ám a modern követelményeknek már nem feleltek meg a textilből készült hagyományos japán hátravalók, ezért átvették a nyugati módit. Ebből lett a ranszeru; a szó a hátizsák jelentésű holland–német ransel–Ränzel kifejezés japán kiejtése.

Hogy ebből miként lett randoszeru, azt jobbára csak találgatni lehet. Az egyik elmélet szerint az eredeti holland szó összekeveredett a gyalogos katona jelentésű német Landserrel, így módosult a kiejtés is. Tehát a textilből készült hátizsákot helyettesítették a tartósabb, bőrből készülttel, s ennek viselését 1887-ben intézményesítették, amikor Itó Hirobumi, japán első miniszterelnöke, néhány nappal az iskolakezdés előtt megajándékozta a nyolcéves Josihito herceget egy bőrből készült iskolatáskával, amely a megszólalásig hasonlított a katonák hátizsákjára.

A Japán számára megalázó vereséggel végződő második világháborút követő években szinte minden katonai áthallásokkal bíró kifejezés ellenérzést váltott ki a lakosság körében, ám a randoszeru túlélte az agymosást, sőt a japán kisiskolások milliói számára rituális beavatási eszközzé vált.

Kezdetben két színben volt kapható: a fúk fekete, a lányok piros hátizsákot viseltek, amely meglepően tágas volt, s minden szükséges tanszer gond nélkül elfért benne. Ennek megfelelően eléggé nehéz is volt. A randoszeru megvásárlását a nagyszülők feladatának tekintették.

Mellesleg más előnye is van a hátizsáknak. A kisdiákok fejébe verték, hogy földrengés esetén tartsák a fejük fölé, így a robusztus felépítés megvédi őket a lehulló törmeléktől. A randoszeru kiképzése továbbá olyan, hogy ha egy kisdiák a vízbe esik, és megfordítva a fejére húzza, a bent rekedt levegő megvédi a megfulladástól. Ennek megfelelően az ára sem kevés: 55 ezer jentől (145 ezer forint) százezer jenig terjedhet, de szakértők szerint megéri a beruházást, hiszen hat évig kibír minden megpróbáltatást.