Hímezik a vakolatot

Lassan kiveszőben vannak a népi építészet fortélyai, pedig egy természetes anyagokból emelt, tradicionális parasztház a maga idejében úgy készült, hogy a mai igényeknek is megfelel. A Nagyapám Háza programsorozatban elsajátított praktikákat többen nem az építészszakmában, ­hanem saját otthonuk felújítása, átalakítása során hasznosítják. Megtudhatják, mi az a paticsfal és milyen hasznos a lóürülék.

Fotó: Teknos Forrás: Teknős Miklós

A földút kezdetben szántó mellett vezet, majd felfut egy dombra, az erdő fái közé, hogy – néhány percnyi emelkedő után – egy XIX. századi présháznál torpanjon meg. Körülötte kaviccsal telt vödrök, kőművesszerszámokkal megrakott ládák, jókora homokkupac és egy szalmabála. A hátsó homlokzata elé emelt állványon három fiatal serénykedik: a vályogfalra korábban felvitt, lótrágyával kevert burkolóanyagot simítják el éppen.

A Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) által életre hívott Nagyapám Háza nevű kezdeményezés a hagyományos népi építészeti technikák és építőanyagok megismertetését tűzte ki célul, olyan táborokkal, ahol az érdeklődők nem pusztán elméleti tudást szerezhetnek, de helyben alkalmazhatják mindazt, amit a szakmai vezető pár perccel korábban elmagyarázott nekik.

– Ma már kevesen ismerik egy jellegzetes parasztház felépítésének módozatait, pedig nagyapáink idejében még a mindennapok során használt ismeretanyag részét képezték. Ezeket a fortélyokat szeretnénk átadni az érdeklődőknek – mondja Krizsán András, a MÉSZ elnöke. – Ez nem puszta nosztalgiázás vagy romantikus múltba révedés a részünkről: szeretnénk ismét élővé tenni nagyapáink örökségét. Nagyapáink házából így akár unokáink háza is lehet.

Fotó: Teknős Miklós

Egy-egy Nagyapám Háza táborban tehát olyan praktikákat lehet elsajátítani, mint a vályogvetés, zsúpkészítés, a vesszőkből álló paticsfal megfonása és sarazása vagy éppen a Balaton-felvidéki népi építészet egyik különlegességének számító vakolathímzés, azaz díszítőelemek kialakítása a vakolatból.

– A népi építészet számos olyan követelménynek felelt és felel meg – talán mondhatjuk így: spontán módon, művelői józan paraszti eszéből következően –, amelyeket manapság egyre nagyobb hangsúllyal kérnek számon az újonnan emelt épületeken. Ilyen például, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyomuk. Egy hagyományos megoldásokkal kialakított parasztháznál kisebb lábnyomot talán semmi nem hagy: a környezetében található természetes anyagok – föld, fa, nád, víz – felhasználásával készült, ha magára marad, és összeroskad, környezetkárosítás nélkül lebomlik. Ezért is emlegetik úgy, hogy „nyomtalan építészet”, de akár újra is lehet hasznosítani. Egy összedőlt vályogfal elemeiből – némi víz és újradagasztás segítségével – újabb helyre beépíthető vályogtéglákat lehet formálni – mondja az elnök.

A MÉSZ aszerint szervezi a táborokat, hogy a pályázók által munkadarabként és gyakorlóeszközként felajánlott épületeken milyen feladatok várnak elvégzésre. A bevezetőben említett présház Kistótfalu – e Pécstől harmincöt kilométerre eső, alig háromszáz fős település – külterületén áll, és a Hétágfa Egyesület birtokában van. A jelentkezők a födém- és faljavítás, valamint a tapasztás fogásait ismerhették meg rajta, általa.

Fotó: Teknős Miklós

Ha már a természetes anyagoknál tartunk: a ló ürüléke is az, ráadásul olyasmit tartalmaz, amire egy ház építésénél szükség van, felhasználása eleink számára tehát magától értetődő volt.

– A ló emésztése kissé renyhe, így végterméké­ben benne maradt az általa korábban elfogyasztott széna. A sárral kevert széna pedig a vályogfal kiváló burkolóanyaga: fokozza a szálsűrűséget – magyarázza Takács Martin. – Az esetleges félreértések eloszlatása végett: ez száraz ürülék, mire felhasználjuk, már semmiféle szaga nincs!

A fiatalember harmadéves építészhallgató a műszaki egyetemen, valamint a kistótfalui tábor szakmai vezetője. Tizenegy ember dolgozik az irányításával ötödik napja, napi nyolc órában. A falak renoválásával végeznek a nyáron, ami viszont a tetőzet felújítását vagy a drénezést – a vízelvezetés megoldását – illeti, azok későbbre maradnak.

A két helyiséget és egy apró pincét magában foglaló, megújult épület kulturális és egyéb programoknak ad majd otthont. De hogy a domboldalon a tábortól függetlenül is élénk közösségi élet zajlik, arról a helyszín kialakítása tanúskodik: a présházzal srégen szemben ötven négyzetméteres jurta áll, a mögötte álló gyümölcsfák között függőágyakat himbál a szél. A gázpalackokkal és főzőlapokkal berendezett nyári konyha felé vezető ösvényt saját termesztésű zöldséges kiskert határolja. Egy kabócák zenéjétől hangos, terebélyes diófa alatt pedig masszív információs tábla fogadja az idáig elsétálókat: az egyesület által tavaly átadott s a faluból idáig vezető tanösvény utolsó állomása.

Fotó: Teknős Miklós

– Ősztől őszig tartunk itt különféle programokat. A tábor idejére természetesen valamennyit szüneteltetjük, jelenleg a felújítási munkák előmozdítására koncentrálunk: a résztvevőknek – akiktől nem kértünk részvételi díjat, csupán némi hozzájárulást a közös étkezésekhez – szállást és ellátást biztosítottunk, a munkához pedig alapanyagot – ismerteti az „alapokat” Berta­ János, a tábor vezetője.

Krizsán Andrástól tudom, hogy 2012 óta mintegy ötszáz fiatal fordult meg a különféle helyszíneken megtartott Nagyapám Háza táborokban, és az érdeklődés mértékét mutatja, hogy harminc-negyven százalékuk nem az építészetből vagy építőiparból, hanem más szakmákból érkezett. Az elsajátított ismereteket vagy a Teleki Alapítvány szervezésében ötödik éve futó – helyi és országos védettségű népi épületek, tájházak, népi építészeti emlékek helyreállítását célzó – programban hasznosítják, vagy a saját ingatlanjaikon alkalmazzák.

Berta János a kistótfalui tábor kapcsán megerősíti mindezt: – Öt olyan résztvevőnk van, aki a házát szeretné felújítani. Négyen tervezik, hogy falura költöznek, és ehhez gyűjtenek felkészítő tapasztalatokat. Ketten némi „ökowellness” végett érkeztek, vagyis azért, hogy egy hétre kiszakadjanak a nagyvárosi környezetből. Jó helyre jöttek, hisz nálunk se áram, se internet, a vizet a falubeli nyomós kútról szállítjuk, az építkezéshez egy tűzcsapról vételezzük, a tisztálkodáshoz pedig kempingzuhanyt használunk. Itt csak a természet van, a munka és az éppen aktuális közösség – ilyen körülmények között mindenki részéről mindháromra nagyobb figyelem jut.

Diána – miközben egy jókora ládában topog a benne hullámzó sarat dagasztva – készségesen elmondja: korábban az egészségügyben dolgozott, jelenleg őstermelő és jógaoktató. A közelben, a Tenkes másik oldalán vett egy kis présházat, ahol jógaelvonulásokat szeretne tartani. Az oda tervezett levendulakertet maga is ki tudja alakítani, a ház átépítéséhez viszont szakmai munícióra volt szüksége.

Fotó: Teknős Miklós

Natália a láda mellett guggol, olykor kiemel egy-egy rögöt a térdén nyugtatott tálból, és a masszába morzsolja. Megkérdezi a présházból kikukkantó Martint, elég sűrű-e már az anyag. A szakmai vezető egyetlen pillantást vet a láda tartalmára, még híg, közli, és már vissza is húzódik az épületbe.

– Keramikus vagyok, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt tartok foglalkozásokat. Kővágószőlősön van egy kis házam, azt szeretném lakhatóvá tenni és egy melléképülettel megtoldani – avat be terveibe Natália. Közbevetésünkre – miszerint az ember azt hinné, egy ház felépítése vagy átalakítása alapvetően a férfiak érdeklődési körébe tartozik – felnevet: – Az elején csak lányok jelentkeztek, egy darabig úgy volt, hogy nem tudják megrendezni a tábort, mert például egy teli talicska megmozdításához azért mégiscsak kell az erő!

Aztán persze akadtak férfi jelentkezők is, például István,­ aki a ház egyik helyiségé­ben, a préstérben ügyködik a fal repedésének eltüntetésén. Szakmájára nézvést minőségügyi mérnök, orvostechnikai cégnél dolgozik, és a Lentiben található régi présháza felújításának szeretne nekigyürkőzni. Igaz, az fából épült, nem vályogból, de így is rengeteg hasznosítható ismerethez jutott. És az itteni félnomád életmód is kedvére van.

Fotó: Teknős Miklós

Odakint Kata, az egyesület munkatársa éppen a faluba indul – a kezében tartott, üres üvegeket tartalmazó sörösrekesz elárulja, miért.

Az erdőből felvezető ösvényen ekkor egy apuka tűnik fel, egy óvodásforma és egy kisiskolás korú fiú kíséretében, s érdeklődnek, hogy az utolsó állomást is megnézhetik-e.

– Hogyne, bár kissé nagy a felfordulás – bólint Kata, majd hozzáteszi: – A présházat se hagyják ki – amikor legközelebb erre járnak, már sokkal, de sokkal szebb lesz!