Livingstone kisszéke

Történelmi tapasztalat: az ember hajlamos hebehurgya, sőt hűbelebalázs módra ész nélkül költekezni.

Forrás: Pexels

Mondjuk pont az a lényege, hogy könnyen lehet vinni, és éppen hogy kapóra jöhet egy kis pihenőnél. Még kezemben tartottam egy picit. Pár pillanatig esélyt adtam magamnak, hogy jobb belátásra térjek. Ez egy jó alkalmi vétel. Még a legrosszabb fontátváltás esetén is. Bagóért meglehetne. De letettem a kezemből. Vissza a könyvespolc aljánál álló, nottinghami nádból fonott esernyőtartóba, a többi holmi – egykori gyarmatokról származó bambusz napernyő, ezüst kutyafejet formázó markolatú lovassági tiszti sétapálca, elefántcsontból faragott térképtartó, trópusi kulacs, kelet-timori limlomok – közé.

Ahogy az hősi eposzokban gyakran megtörténik, folytattam utamat. Néztem a tájat, lépdeltem vízparton, számos pad kínálkozott, hogy leüljek, mintha csak azt sugallták volna puszta létükkel, hogy mindig van hová leheveredni a megfáradt vándornak. Minél inkább távolodtam, annál inkább kezdett piszkálni a gondolat, hogy mégiscsak meg kellene vásárolni azt a vicces kis ülőalkalmatosságot. (Viccesnek gondoltam, hogy hangsúlyozzam, jelentéktelen ügyről van szó, nem ér ez ennyi töprengést.) Két óra vagy még kicsit több is eltelt, mire újból ott lépkedtem a főutcán. Errefelé udvariasak, tapintatosak a népek, ha mondhatom így, nemcsak tolerálják az egyéni hóbortokat, de kifejezetten támogatják is, noha persze ebben üzleti megfontolások is számítanak. A balkezeseknek tervezett tárgyak kereskedelme is Angliában kezdődött. Támogatni és jól járni, ez megy itt együtt is.

A bohémség pedig a mindennapok része.

Lelövöm a poént: a játszmát természetesen elvesztettem. A bolt közelébe érve rendeztem vonásaim. A kirakat tükrébe nézve nyugodt arckifejezést mímeltem. Mert lássuk be, a mohó ábrázat visszatetsző. Ahogy a tapasztalt nőhódító tudja, bármilyen nagyon vágyakozik is kiszemeltjére, annál jobban érdemes rejteni szenvedélyét – a siker érdekében. Most pedig visszamegyek ide, gondoltam. Mint aki csak – minő véletlen – már megint épp erre járt. Mit is akartam még megnézni? – hümmögtem közömbösséget színlelve. Ezüst kutyafejes sétapálca, Bob bácsi Új-Hebridákról való butykosa… vagy esetleg az a kis izé, no, „how do you say in English?”. Persze, most jut eszembe, olyan kis horgászülőke. Mindegy is, mennyibe kerül, az tényleg nem számít, a Buckingham-palota butikjában tizenkét fontot is elvertem konyhai kötényre csak azért, mert olyan gyönyörű rajta a koronás királyi címer, s olyat viselve egész más lesz Pesten a mosogatás. A királynő szinte csendestárssá válik az edények csutakolásában.

Vadul cikázott a tekintetem. Biztos, hogy ebben a boltban láttam? Hiszen van itt még ezen a soron vagy kilenc másik charity bolt. Lelkem mélyén már beláttam: itt volt, csak valaki kihasználta azt a két és fél, három órát, míg távol voltam, s rútul elragadta kiszemelt zsákmányom. Nyilván kacagva pengette le az öt darab egyfontos érmét, vagy egy darab, Sir Winston Churchillt ábrázoló bankjegyet adott át. (Miért, hogy a pórul járt fantáziájában a győztes szinte mindig fölényesen kacag? Ez a vesztes lelkiállapotáról szól.)

Mondhatnám, vége a dalnak, a megáhított tárgy elszállt egy ismeretlennel, tudni kell veszíteni is. Ám hazatérve kiderült, hogy ez a végül is hasznos semmiség vadonatújan, rengeteg példányban kapható több itthoni áruházban is. Ami még különbség, hogy egy kicsit olcsóbb is itt. Azt már csak szakképzett lélekbúvár tudja megfejteni, hogy miért nem vágtáztam még el legalább az egyiket megvenni.