Livingstone kisszéke

Történelmi tapasztalat: az ember hajlamos hebehurgya, sőt hűbelebalázs módra ész nélkül költekezni.

Forrás: Pexels

Hadd meséljem el életem egyik legkeservesebb tévedését. Egy nyári délután hosszabb habozás után nem vásároltam meg a szívbetegeket támogató Sue Norton egyesület jótékonysági boltjában (Hampshire megye, Fare­ham, Main Street 121) azt az összecsukható, háromlábú horgászülőkét. Öt, azaz „five” nyomorult fontot (pounds) sajnáltam érte. Súlyos hiba. Nem hallottam meg az idők szavát. Véget érhetett volna egy álldogálós korszak. Bármikor sorba állok, nincs több imbolygás, egyik lábról a másikra billegés. Csak lekapom vállamról ezt a mobil sámlit, s már nem is fáradok. Sőt vígan nézem a világot, mert ülök ott, ahol a többiek állnak. Gyerekes vágy, de hát mivé lenne az élet, ha nem lehetne itt-ott becsempészni ilyen kis apró, bagatell örömöket.

Szó se róla, kezembe vettem a nevezett tárgyat. Rögtön láttam, hogy használt darab. Nyilván Sir Livingstone vitte magával Borneó szigetére, teakereskedelmi útjára, s amíg Norfolk kormányzóval tárgyalt – „engedelmével, sir” –, könnyedén ráhuppant a kisszékre, a whisky ki sem löttyent a bambuszpohárból. De fantáziaképem fókuszát nem is kellett ilyen messzire állítanom, láttam Livingstone-t, amint az én szülővárosom kies folyópartján, a Dunánál, a Kopaszi-gáton helyezi magát pihenő üzemmódba. Szinte láttam magam előtt, ahogy könnyed mozdulattal lekapja válláról (mert ilyen hordozószíja is volt neki), kibiztosítja a hevedert, mint Jack nagybácsi a Thompson géppisztolyt a normandiai partraszálláskor, s már ül is le, „what a wonderful afternoon, isn’t it?”, akár teázhatnánk is, kedves Stanley.

Kopott. Vizslattam tovább szigorúan a bolti fényben a fekete, alkar hosszúságú széklábakat. A háromszögletű bőr (na jó, műbőr) ülőfelület is horzsolt. Semmi kétség, ezen hónapokat ültek már, összeadva a sok kis időt. Pestiesen szólva: leharcolt. Súlyos fogalmi tévedés, utólag belátom. A nemes patina ősi brit tradíciójához nem volt a döntő pillanatban szemem. Arra gondoltam, hogy innen még egy nagyobb gyalogtúrára megyek, egészen a gosporti öbölig, tehát egy-másfél óra múlva, visszafelé benézek még egyszer a kisboltba, s addig kiérlelem a helyes döntést. Mert ugye történelmi tapasztalat, az ember hajlamos hebehurgya, sőt hűbelebalázs módra ész nélkül költekezni. Marhaságot (értsd alatta: teljesen fölösleges holmit) hirtelen felindulásból megvenni. Semmi szükség rá, csak valamiért egy kisördög incselkedik a gyanútlan bolti böngészővel, s mire észbe kap, már ki is fizette az árát. Eszembe jutott a dollárjelmintás zokni, amit csak azért akartam megszerezni, hogy egy kicsit a Kacsamesék rajzfilm Dagobert bácsijaként pózolhassak benne. Bosszantva a többi sóher kacsát, haverjaimat, viccből persze. Akkor időben megjött az eszem, s a pénztári sorban állva az utolsó pillanatban visszasuvasztottam a komolytalan és egyébként barátságtalanul műszálas terméket a rágógumis polcra. Gondolatban minden ékesszólásomat bevetettem a kisszék ellen. Most tényleg cipeljem még a túrázáshoz magammal?

Mondjuk pont az a lényege, hogy könnyen lehet vinni, és éppen hogy kapóra jöhet egy kis pihenőnél. Még kezemben tartottam egy picit. Pár pillanatig esélyt adtam magamnak, hogy jobb belátásra térjek. Ez egy jó alkalmi vétel. Még a legrosszabb fontátváltás esetén is. Bagóért meglehetne. De letettem a kezemből. Vissza a könyvespolc aljánál álló, nottinghami nádból fonott esernyőtartóba, a többi holmi – egykori gyarmatokról származó bambusz napernyő, ezüst kutyafejet formázó markolatú lovassági tiszti sétapálca, elefántcsontból faragott térképtartó, trópusi kulacs, kelet-timori limlomok – közé.

Ahogy az hősi eposzokban gyakran megtörténik, folytattam utamat. Néztem a tájat, lépdeltem vízparton, számos pad kínálkozott, hogy leüljek, mintha csak azt sugallták volna puszta létükkel, hogy mindig van hová leheveredni a megfáradt vándornak. Minél inkább távolodtam, annál inkább kezdett piszkálni a gondolat, hogy mégiscsak meg kellene vásárolni azt a vicces kis ülőalkalmatosságot. (Viccesnek gondoltam, hogy hangsúlyozzam, jelentéktelen ügyről van szó, nem ér ez ennyi töprengést.) Két óra vagy még kicsit több is eltelt, mire újból ott lépkedtem a főutcán. Errefelé udvariasak, tapintatosak a népek, ha mondhatom így, nemcsak tolerálják az egyéni hóbortokat, de kifejezetten támogatják is, noha persze ebben üzleti megfontolások is számítanak. A balkezeseknek tervezett tárgyak kereskedelme is Angliában kezdődött. Támogatni és jól járni, ez megy itt együtt is.

A bohémség pedig a mindennapok része.

Lelövöm a poént: a játszmát természetesen elvesztettem. A bolt közelébe érve rendeztem vonásaim. A kirakat tükrébe nézve nyugodt arckifejezést mímeltem. Mert lássuk be, a mohó ábrázat visszatetsző. Ahogy a tapasztalt nőhódító tudja, bármilyen nagyon vágyakozik is kiszemeltjére, annál jobban érdemes rejteni szenvedélyét – a siker érdekében. Most pedig visszamegyek ide, gondoltam. Mint aki csak – minő véletlen – már megint épp erre járt. Mit is akartam még megnézni? – hümmögtem közömbösséget színlelve. Ezüst kutyafejes sétapálca, Bob bácsi Új-Hebridákról való butykosa… vagy esetleg az a kis izé, no, „how do you say in English?”. Persze, most jut eszembe, olyan kis horgászülőke. Mindegy is, mennyibe kerül, az tényleg nem számít, a Buckingham-palota butikjában tizenkét fontot is elvertem konyhai kötényre csak azért, mert olyan gyönyörű rajta a koronás királyi címer, s olyat viselve egész más lesz Pesten a mosogatás. A királynő szinte csendestárssá válik az edények csutakolásában.

Vadul cikázott a tekintetem. Biztos, hogy ebben a boltban láttam? Hiszen van itt még ezen a soron vagy kilenc másik charity bolt. Lelkem mélyén már beláttam: itt volt, csak valaki kihasználta azt a két és fél, három órát, míg távol voltam, s rútul elragadta kiszemelt zsákmányom. Nyilván kacagva pengette le az öt darab egyfontos érmét, vagy egy darab, Sir Winston Churchillt ábrázoló bankjegyet adott át. (Miért, hogy a pórul járt fantáziájában a győztes szinte mindig fölényesen kacag? Ez a vesztes lelkiállapotáról szól.)

Mondhatnám, vége a dalnak, a megáhított tárgy elszállt egy ismeretlennel, tudni kell veszíteni is. Ám hazatérve kiderült, hogy ez a végül is hasznos semmiség vadonatújan, rengeteg példányban kapható több itthoni áruházban is. Ami még különbség, hogy egy kicsit olcsóbb is itt. Azt már csak szakképzett lélekbúvár tudja megfejteni, hogy miért nem vágtáztam még el legalább az egyiket megvenni.