Őfelsége vincellére voltam

Mezei szorgalom – Mathiász János mondta így: a szőlő nem ismer urat, csak alázatos szolgát.

Forrás: Pexels

Vasszorgalma és szakértelme bámulatos volt – s a legnehezebb kátyúkból is ki tudott jönni. Elég felidézni az 1911-es évet; 74 éves ekkor; júliusban hatalmas földrengés pusztít Kecskeméten; s majdnem minden ház sérülést szenvedett. Mathiász lakóépülete összedőlt, ahogy egyéb épületei is. Óriási a kár – késő őszig sátorban kellett laknia. És jég veri el a szőlőjét, és decemberben legsúlyosabb csapásként meghal 18 éves Józsa lánya.

Ha rá gondolok, és saját hegyem eldzsungelesedett domboldalait nézem, elő-előugranak Mathi­ász toposzai. Nem az a jó színész, aki az életben játszik, hanem akinek a játékában van az élet. És akkor tán nem látom annyira reménytelennek a „helyzetet”. És újra feltűnik az időben a horatiusi léttudásokat idéző bölcs vincellér figurája, aki Füst Milán bukolikus versében „a súlyos fürtöt” óvja, s akinek téli pincéjében „kotyogó hordók bora erjed”. De mindenekfelett „vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza / S tiszta bölcsességnek örül, amíg kinn hull a hó”.

Ám az élet teljességét képviselő egyszerű bölcsek, a szőlőművesek és vincellérek mára szinte nyomtalanul eltűntek. Leléptek a színről, kiléptek az időből. Az olyan „egyszerű” vincellérek is, akik seregestül bukkannak fel Krúdy műveiben; Krúdy tudta, hogy legendás szőlőmívesei ismerik a nagy élettudásokat; ismernek embert, növényvilági életet, a világ „kémiáját”, eget-földet és a csillagok járását is. Tudják, miféle életfájdalom lakik az ember lelkében. Akiket napestig elhallgathatnánk – ha volnának. Magam is, Lajos bácsit, Lórántffy Imrét, akikkel szerettem beszélgetni, meséiket hallgatni, és úgy jöttem el tőlük, szőlőből, pincéikből, hogy több lettem. És talán úgy, ahogy Márai is vágyott rá – „egy legyek közülük”; noha tudtam, nadrágos emberként ez aligha lehetséges, de törekedni kell rá. Akik, ha a hegyi pincéknél összejöttek, gazdák és családtagok, emlékeztek munkáról, szőlőről, szőlőhegyi ősökről; régi időkről, háborúról, meghurcoltatásról, kolhozról, kitelepítésekről, elbujdosásról, és mindig énekeltek. Az apámmal majd egykorú Vajda Lajos bátyám volt az, akivel legszívesebben múlattam az időt – öregkorában visszatérő refrénként mindig megkérdezte tőlem: mi lesz velünk? Mi lesz a heggyel? Kemenesaljával? Mi lesz a pusztuló, kiüresedő Árpád-kori falvakkal, amelyek csibeként ülik körül bazaltanyjukat, a Somlót, a Kis-Somlót és a Ságot? Már harminc éve is hallgattam, ahogy végítéletként fejből idézi a gólyához írt Tompa-verset: „Repülj, repülj és délen valahol / A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…” Mintha mindent előre látott volna – elvándorlást, kiürülést, mai világkáoszt.

Fotó: Pexels

Mathiász azonban mindenekelőtt reggeltől estig ügyködött a szőlőben. Benne járt-kelt. Minden tőkéjét személyesen ismerte (harminc hold szőlőnél nem kis teljesítmény); bakhátas, karós művelésűek homoki tőkéi mellett órákon át végezte minuciózus megfigyeléseit. Végül is azt mondta, nem az a jó szőlész, aki az életben sokat dolgozik és meggazdagszik, hanem aki az egész világnak hasznos és maradandó alkotásokat tud létrehozni. Ellenségei is akadtak – homokon világklasszis borokat készíteni? Álmodozónak, utópista rajongónak tartották. A folklorista Vikár Béla viszont szinte panegyricust írt halálára: „Mathiász, szőlők királya, / Elmultál, de él a hála / S hegyeinken síkjainkon / Nagy nevedre koszorút fon.”

Ha a sokszor perspektívátlan szőlőbeli jelenben jobb kedvre akarok derülni, valamelyik régi könyvben fellapozom a kecskeméti Mathiász-telep fekete-fehér fotóit. Nem okleveleket, nem plecsniket, nem jeles társasági fotókat keresek, hanem szőlőtelepének képeit. A hibátlanul művelt bakhátak katonás tőkéit: rend és fegyelem; szigorú, geometrikus zártságok ellenére is biztató távlatok. És tisztaság, átláthatóság, emberi arányok. És magam elé gondolom „őfelsége” örök vincellérének szikár alakját is – amint fontolva haladva eltűnik a szőlőlevelek harsogó zöldjében.