Őfelsége vincellére voltam

Mezei szorgalom – Mathiász János mondta így: a szőlő nem ismer urat, csak alázatos szolgát.

Forrás: Pexels

Mathiász János mondta így: a szőlő nem szereti a fél- vagy fertályembert [negyedember] – az egész embert jutalmazza. A szőlő nem ismer urat: csak alázatos szolgát. És egész élettel kell szeretni a szőlőt.

Mathiász János (1838–1921) világhírű magyar szőlőművész idén száz éve halt meg Kecskeméten.

Több oka is van teljesítménye emlékezetének – évtizedeken át Tokaj-Hegyalján, Szőlőskén, az Andrássyak szőlőjében a borok királyát termesztette és kezelte, Kecskemétre áttelepülve aztán olyan borokkal lepte meg a világot, amelyek íz, tűz, zamat dolgában sem maradnak el a pompás tokajiak mögött.

Megjegyzendő, hogy bár ötvenkét éves korában kezdett a homoki szőlők telepítésébe, hosszú élete során mégis sikeresen bizonyította, hogy a magyar Alföldön, sőt a homokon is lehet versenyképes borokat készíteni. De a legnagyobb magyar szőlőművész korszakalkotó teljesítménye mégis az volt, hogy egy egész életen át tartó kísérletei révén új és új fajtákkal lepte meg a világot – összesen több mint háromezer új fajtát hozott létre keresztezéseivel, amelyekből még ma is sokat telepítenek szerte a világban. Ma is mindenfelé termesztett fajtái: ezeréves Magyarország emléke (Amerikában Millennium néven fut), szőlőskertek királynője, Cegléd szépe és így tovább. A magyar szőlők kiválóságát bizonyítva a tudományos világ előtt; s közben fejedelmi udvarok és asztalok várták új és új minőségi gyümölcseinek érkeztét. Egész Magyarország tőle tanulta a szőlőművelést – Mathiászt 1921 decemberében Kecskeméten, katonatelepi házában érte a halál.

„Őfelsége vincellére”: Ferenc József vagy tizenöt-húsz éven át személyes használatára szőlőt rendelt tőle – a királyi udvartól sürgönyökkel bombázták:

„Kérjük, hogy a szőlő érésekor rögtön küldjön 5 kilót”. Csomagolt Bécsbe, a Hofburgba, Ischlbe és Gödöllőre – palotaorvosa szerint a király sokszor maga bontogatta ki a pompás fürtöket a kosárból, s „gyönyörködött szépségükben”. Augusztustól novemberig – volt év, hogy Mathiászné, aki első számú segítője volt férjének, naponta ragasztgatott rózsaszínű cédulákat a kosarakra: „Mathiász János mintaszőlő-telepe. Őfelsége részére. Válogatott csemegeszőlő.

Express. Vigyázat!” S a szőlőkön kis papírcsíkok jelezték az adott fürt fajtanevét. Csupa kimondhatatlan nevű magyar szőlőét – a sárga színekben ragyogó Muscat „Arany Jánost”, a megindító nevű Erzsébet királyné emlékét, az áttetszően sárga üvegfényű, kemény húsú Kecskemét gyöngyét és a bő levű, muskotályos „Vörösmarty Mihályt”. Für seine Majestät. És az egykori birodalom legelső hivatalnoka nemegyszer hivatali ablakába aggatta a fürtöket, amely a Burg udvarára nézett, s ahonnét egyenként csipegette ki az édes bogyókat.

Mathiász csak „egyszerű” vincellér volt, aki rendületlenül, még 83 éves koráig is, évi 10-15 új szőlőfajtát hozott létre.

Vasszorgalma és szakértelme bámulatos volt – s a legnehezebb kátyúkból is ki tudott jönni. Elég felidézni az 1911-es évet; 74 éves ekkor; júliusban hatalmas földrengés pusztít Kecskeméten; s majdnem minden ház sérülést szenvedett. Mathiász lakóépülete összedőlt, ahogy egyéb épületei is. Óriási a kár – késő őszig sátorban kellett laknia. És jég veri el a szőlőjét, és decemberben legsúlyosabb csapásként meghal 18 éves Józsa lánya.

Ha rá gondolok, és saját hegyem eldzsungelesedett domboldalait nézem, elő-előugranak Mathi­ász toposzai. Nem az a jó színész, aki az életben játszik, hanem akinek a játékában van az élet. És akkor tán nem látom annyira reménytelennek a „helyzetet”. És újra feltűnik az időben a horatiusi léttudásokat idéző bölcs vincellér figurája, aki Füst Milán bukolikus versében „a súlyos fürtöt” óvja, s akinek téli pincéjében „kotyogó hordók bora erjed”. De mindenekfelett „vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza / S tiszta bölcsességnek örül, amíg kinn hull a hó”.

Ám az élet teljességét képviselő egyszerű bölcsek, a szőlőművesek és vincellérek mára szinte nyomtalanul eltűntek. Leléptek a színről, kiléptek az időből. Az olyan „egyszerű” vincellérek is, akik seregestül bukkannak fel Krúdy műveiben; Krúdy tudta, hogy legendás szőlőmívesei ismerik a nagy élettudásokat; ismernek embert, növényvilági életet, a világ „kémiáját”, eget-földet és a csillagok járását is. Tudják, miféle életfájdalom lakik az ember lelkében. Akiket napestig elhallgathatnánk – ha volnának. Magam is, Lajos bácsit, Lórántffy Imrét, akikkel szerettem beszélgetni, meséiket hallgatni, és úgy jöttem el tőlük, szőlőből, pincéikből, hogy több lettem. És talán úgy, ahogy Márai is vágyott rá – „egy legyek közülük”; noha tudtam, nadrágos emberként ez aligha lehetséges, de törekedni kell rá. Akik, ha a hegyi pincéknél összejöttek, gazdák és családtagok, emlékeztek munkáról, szőlőről, szőlőhegyi ősökről; régi időkről, háborúról, meghurcoltatásról, kolhozról, kitelepítésekről, elbujdosásról, és mindig énekeltek. Az apámmal majd egykorú Vajda Lajos bátyám volt az, akivel legszívesebben múlattam az időt – öregkorában visszatérő refrénként mindig megkérdezte tőlem: mi lesz velünk? Mi lesz a heggyel? Kemenesaljával? Mi lesz a pusztuló, kiüresedő Árpád-kori falvakkal, amelyek csibeként ülik körül bazaltanyjukat, a Somlót, a Kis-Somlót és a Ságot? Már harminc éve is hallgattam, ahogy végítéletként fejből idézi a gólyához írt Tompa-verset: „Repülj, repülj és délen valahol / A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…” Mintha mindent előre látott volna – elvándorlást, kiürülést, mai világkáoszt.

Fotó: Pexels

Mathiász azonban mindenekelőtt reggeltől estig ügyködött a szőlőben. Benne járt-kelt. Minden tőkéjét személyesen ismerte (harminc hold szőlőnél nem kis teljesítmény); bakhátas, karós művelésűek homoki tőkéi mellett órákon át végezte minuciózus megfigyeléseit. Végül is azt mondta, nem az a jó szőlész, aki az életben sokat dolgozik és meggazdagszik, hanem aki az egész világnak hasznos és maradandó alkotásokat tud létrehozni. Ellenségei is akadtak – homokon világklasszis borokat készíteni? Álmodozónak, utópista rajongónak tartották. A folklorista Vikár Béla viszont szinte panegyricust írt halálára: „Mathiász, szőlők királya, / Elmultál, de él a hála / S hegyeinken síkjainkon / Nagy nevedre koszorút fon.”

Ha a sokszor perspektívátlan szőlőbeli jelenben jobb kedvre akarok derülni, valamelyik régi könyvben fellapozom a kecskeméti Mathiász-telep fekete-fehér fotóit. Nem okleveleket, nem plecsniket, nem jeles társasági fotókat keresek, hanem szőlőtelepének képeit. A hibátlanul művelt bakhátak katonás tőkéit: rend és fegyelem; szigorú, geometrikus zártságok ellenére is biztató távlatok. És tisztaság, átláthatóság, emberi arányok. És magam elé gondolom „őfelsége” örök vincellérének szikár alakját is – amint fontolva haladva eltűnik a szőlőlevelek harsogó zöldjében.