Tíz nanomol/liter

Férfias – pardon, férfiasnak bélyegzett – sportágakat eddig is űzhettek hölgyek. Laurel Hubbard azonban új távlatokat nyitott – a férfiak előtt. Ő az az új-zélandi súlyemelő, aki elsőként a sport történetében nemváltó műtétje után a nők között versenyezhet, s indulhat a tokiói olimpián is. Föltámadott a gender.

Laurel Hubbard. A NOB transznemű büszkesége Fotó: Alex Pantling Forrás: Getty Images

Laurel Hubbard jó sportolóhoz illően újabb célt tűzött ki maga elé. Az olimpiai részvételt, mi több, éremszerzést. A története ettől vált nemzetközileg is közismertté. Törekvéseiben sem hazája, sem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem akadályozta meg, megkapta a tokiói indulásra a lehetőséget.

– Amellett, hogy Laurel a világ legjobbjai közé tartozik a versenyszámában, teljesítette az IWF alkalmassági kritériumait, beleértve a NOB transznemű sportolókra vonatkozó irányelvein alapuló kritériumokat is. Elismerjük, hogy a nemi identitás a sportban rendkívül érzékeny és összetett kérdés, amely egyensúlyt igényel az emberi jogok és a játéktéren való tisztességes viselkedés között. Mint új-zélandi csapat erős kultúránk van a manaaki (tisztelet), a befogadás és a mindenki iránti tisztelet terén. Elkötelezettek vagyunk, hogy valamennyi arra jogosult új-zélandi sportoló megkapja a támogatást, és hogy az olimpiai játékokra való felkészülés és versenyzés során a mentális és fizikai jólétük, valamint a nagy teljesítményre vonatkozó igényeik teljesüljenek – kommentálta Laurel Hubbard olimpiai csapattagságát Kereyn Smith, az Új-zélandi Olimpiai Bizottság elnöke. Mondandóját akár az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatához csatolhatnánk függelékként…

Egy férfi a nők között? Jó reggelt! – fogalmazzunk meg földhözragadt gondolatot. Mert attól, hogy Gavin-Laurel nemváltó műtéten esett át – s ami azzal jár, amivel –, a genderbesorolás szerint ugyan változott a nemisége, biológiailag azonban férfi maradt.

Mielőtt továbblépnénk, dióhéjban elevenítsünk fel egy másik életutat. Caster Semenyáét. A dél-afrikai futó a nők között 800 méteren aranyérmet szerzett a londoni és a riói olimpián is. Miközben folyamatosan a bírálatok kereszttüzében volt, mert sokan azt sejtették – nem is alaptalanul –, hogy Semenya interszexuális, ami – csak a sportra korlátozott jelentőségét kiemelve – azzal is jár, hogy a nőkénél lényegesen magasabb a tesztoszteronszintje, azaz ab ovo előnyt élvez a nőkkel szemben. Mindezt korunk politikailag korrekt nyelvezetén úgy mondják, Semenya hiperandrogenizmussal küzd. Jegyezzük meg, nem egyedüliként az atlétika világában.

A megalapozott szóbeszéd szerint a londoni 800 méteres döntőben az első négy helyezett közül hárman is interszexuális jegyekkel rendelkeztek. Az pedig egyenesen a horror kategóriája, hogy állítólag akadnak, akadtak olyan menedzserek, akik ilyen biológiai alaptulajdonságú nőket (?) kutattak fel, hogy aztán sportpályafutásokat támogatva busás haszonra tegyenek szert.

A biológiailag vitathatatlanul nők táborában érthetően egyre csak növekedett a felzúdulás, s az elmérgesedett helyzet cselekvésre késztette a Nemzetközi Atlétikai Szövetséget (WA), hiszen a sportág léte került veszélybe. A szervezet 2018-ban meghozta precedensértékű verdiktjét, még ha csupán három futószámra (400, 800 és 1500 m) korlátozva is: az elsődleges és másodlagos nemi jelleget nem firtatva csak azok indulhatnak a nők között, akiknek a tesztoszteronszintje nem halad meg bizonyos mértéket.

A szintet tíz nanomol/liter mértékben határozták meg. S ezt nem elég egyszer, hanem folyamatosan egy éven át kell produkálni.

Semenyát hormonkezelésre utasították, amelynek először alávetette magát, de mert a teljesítménye látványosan visszaesett, idővel megtagadott, aztán több éven át tartó pereskedésbe kezdett. Először a WA-val szemben vesztett a nemzetközi sportdöntőbíróságnál (CAS), aztán a CAS-t perelte be a Svájci Szövetségi Bíróságon, de ezen a fórumon is alulmaradt.

Semenya nem adta fel a sportkarrierjét, hiszen még mindig csak harmincéves, s úgy döntött, más távokon folytatja a pályafutását. Bár ne tette volna. Mert hiábavaló kísérlete mutatott rá csak pontosan a korábbi igazságtalanságra: 200 és 5000 méteren még csak az olimpiai kiküldetési szintet sem tudta teljesíteni. A tesztoszteron hatalmas előny, de nem minden, a tehetséget nem minden esetben pótolhatja.

A tíz nanomol/liter vált mértékadóvá a Nemzetközi Súlyemelő-szövetség előtt is. Sőt úgy általában. Nem számít – nem vizsgálják –, hogy valakinek heréje vagy petefészke van, definíció szerint az számít nőnek napjaink sportéletében, akinek a tesztoszteronszintje nem haladja meg a tíz nanomol/liter mértéket.

Laurel Hubbard már a nemváltó műtét előtt alávetette magát a hormonkezelésnek, s azóta is megfelel a kívánalmaknak. A nevezési feltételnek tehát eleget tesz. S hogy egyesek szerint így is jogosulatlan előnyt élvez? Ez csupán akadékoskodás, amivel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sem foglalkozik. Az ügy egyéb, a tradi­cionális – normális – társadalmi berendezkedést romboló hatásának felemlegetése pedig genderközpontú világunkban maga a botrány.

Ezzel kell együtt élnünk, ha tetszik, ha nem.

A tenisztől az ökölvívásig

Az olimpiai mozgalom, kijelenthetjük, a kezdetektől fogva felkarolja a nők egyenjogúsági törekvését. Miközben az idő tájt a nők szerte a világon még nem rendelkeztek általános választói joggal sem, már a második újkori olimpián, az 1900-as párizsi játékokon is részt vehettek. Akkor még csak teniszben és golfban, de aztán idővel atlétikában, úszásban, valamennyi labdajátékban, s immár a férfiasnak tartott sportágakban is, 2012 óta például ökölvívásban. Ízlés dolga, de a jogot erre nehéz lenne elvitatni. Ám amiatt már van okunk berzenkedni, hogy miközben a „férfias” sportágakat a mai napig zömében férfiak űzik túlnyomó többségben, ez nem jelenik meg a kvótarendszerben, a legtöbb sportágban ugyanannyi versenyszámban ugyanannyi nő indulhat az olimpián, mint férfi. Ennek pedig már semmi köze sincs a joghoz, nemhogy az igaz­sághoz, ez bizony nem más, mint a globális genderlobbi diadala a sport, az olimpiai mozgalom berkeiben. Ha már az egyenjogúság mindent maga alá teper, érdemes lenne eljátszani a gondolattal, van-e értelme bármilyen megkülönböztetésnek. A ritmikus gimnasztika labdagyakorlatától a 100 méteres síkfutáson át az ökölvívásig korlátozásoktól mentes, nyílt versenyeket kellene kiírni. Nők, férfiak, transz- és interszexuálisok mindannyian együtt indulhatnának. S győzzön a jobb. Végül is ez a sport lényege.

Újra előveszik

„Sok kérdést felvet az új-zélandi sportoló ügye – beszélt a kérdéskörről az érdeklődésünkre Gyurta Dániel olimpiai bajnok úszó, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, azon belül a sportolói bizottság tagja. – A NOB 2003 óta engedélyezi transznemű sportolók indulását, ráadásul korábban még korlátozás sem volt érvényben. A közelmúltban a NOB lefektetett egy keretrendszert, amelybe beletartozik a 10 nmol/l-es szint is. A téma még nincs lezárva, az olimpiai kvalifikáció idején is zajlott konzultáció a témában, hiszen a kérdés sok feszültséget szült pró és kontra a sportolók körében is. A NOB úgy döntött, ennek eredményét is alapul véve a tokiói olimpia után véglegesíti a szabályrendszert. Ebbe beletartozik a kérdéses 10 nanomolos szint is, hiszen például a Nemzetközi Atlétikai Szövetség ezt újabban 5 nmol/literben maximalizálta. Hubbard indulása – és eredménye – biztosan szolgál majd tanulságokkal, s rávilágít az egyenlő esélyek alapvető fontosságára, ugyanakkor azt is le kell szögezni, hogy a tokiói olimpián részt vevő 11 ezer sportolóból eddigi tudomásunk szerint ő az egyetlen transznemű induló.”