(A makacs Keraban)
Igen, Kelet valaha volt keresztény metropoliszában így ér véget az egyik legjellegzetesebb iszlám vallási szokás, a nagy ramadán böjt. A mi Gárdonyink az Egri csillagokban az alig nyolcvan-kilencven évvel a megszállás utáni sztambuli magyar kiruccanáskor ekként idézi meg a várost: „a lenyugvó nap fényében aranyoszlopokként nyúltak a magasba a minaretek tornyai, s a templomok aranyozott kupolái meg éppenséggel ragyogtak. A tengerben mindez visszatükröződött. – Álomvilág ez! – ámuldozott Éva, amint ott ült Gergelynek a lábánál. – Álomnál is szebb – felelte Gergely. – De olyan ez, lelkem, mint a mesebeli kastély: kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják. – Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is.”
Alig harminc-egynéhány esztendővel azután, hogy Verne papírra vetette a fenti sorokat, és alig hússzal azt követően, hogy Gárdonyi megidézte az 1540-es évek második felének Konstantinápolyát: Verne Berthelot nevezetű hadfihonfitársa a magyarok legiszonyatosabb karácsonya után pár nappal, 1918 utolsó napjaiban Erdély fővárosában sétál. A környező, már évszázadok óta elrománosodott falvak becsődített lakosságát látva körbemutat a főtér csodaszép épületein, és érdeklődve kérdezi: ezekben a gyönyörű palotákban lakik ez a nép?
Majd nemsokára. Pár évtized múltán – válaszolhatta volna neki valamelyik őt kísérő, kirúzsozott-bepúderezett, fűzőt használó snájdig román tiszt. Mondjuk a huszadik század végén vagy a következő évszázad első két-három évtizedében.
Csoóri Sándor Duray Miklós könyvéhez, a Kutyaszorítóhoz írott, hatalmas botrányt kiváltó előszavában (Kapaszkodás a megmaradásért) 1983-ban ezt írja: „a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés, városfejlesztés, a munkaerő-mozgatás kényszere […]. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd hídfőnek bizonyultak […], ahonnan – a fejlődésre hivatkozva – végzetes támadást lehetett indítani az egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek.”
Így érünk el a mába. Sorsformáló változások hajnalán halhatlan szólásmondásokig.
A csereberevárosok, vidékek arculatának, lelkének kicserélése a magyar többséggel sohasem bíró Fiume esetében éppúgy megtörtént, mint az ősmagyar Nagyváraddal vagy Szabadkával, netán az eredetileg például magyar–német lakosságú Eperjessel, Pozsonnyal vagy Brassóval. És Wass Albert bölényesi Mezőségét, a tündérlakta-népmesei Csallóközt vagy a legeslegjobb borok magyar huszita földjét, a Szerémséget nem is említettem…
