Tündérvárosok

A csereberevárosok arculatának, lelkének cseréje a magyar többséggel sohasem bíró Fiume esetében éppúgy megtörtént, mint az ősmagyar Nagyváraddal, Szabadkával.

Szerényi Gábor rajza

(A makacs Keraban)

Igen, Kelet valaha volt keresztény metropoliszában így ér véget az egyik legjellegzetesebb iszlám vallási szokás, a nagy ramadán böjt. A mi Gárdonyink az Egri csillagokban az alig nyolcvan-kilencven évvel a megszállás utáni sztambuli magyar kiruccanáskor ekként idézi meg a várost: „a lenyugvó nap fényében aranyoszlopokként nyúltak a magasba a minaretek tornyai, s a templomok aranyozott kupolái meg éppenséggel ragyogtak. A tengerben mindez visszatükröződött. – Álomvilág ez! – ámuldozott Éva, amint ott ült Gergelynek a lábánál. – Álomnál is szebb – felelte Gergely. – De olyan ez, lelkem, mint a mesebeli kastély: kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják. – Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is.”

Alig harminc-egynéhány esztendővel azután, hogy Verne papírra vetette a fenti sorokat, és alig hússzal azt követően, hogy Gárdonyi megidézte az 1540-es évek második felének Konstantinápolyát: Verne Berthelot nevezetű hadfihonfitársa a magyarok legiszonyatosabb karácsonya után pár nappal, 1918 utolsó napjaiban Erdély fővárosában sétál. A környező, már évszázadok óta elrománosodott falvak becsődített lakosságát látva körbemutat a főtér csodaszép épületein, és érdeklődve kérdezi: ezekben a gyönyörű palotákban lakik ez a nép?

Majd nemsokára. Pár évtized múltán – válaszolhatta volna neki valamelyik őt kísérő, kirúzsozott-bepúderezett, fűzőt használó snájdig román tiszt. Mondjuk a huszadik század végén vagy a következő évszázad első két-három évtizedében.

Szerényi Gábor rajza

Csoóri Sándor Duray Miklós könyvéhez, a Kutyaszorítóhoz írott, hatalmas botrányt kiváltó előszavában (Kapaszkodás a megmaradásért) 1983-ban ezt írja: „a szocialista sovinizmusnak semmi sem jött úgy kapóra, mint a lendületes iparfejlesztés, városfejlesztés, a munkaerő-mozgatás kényszere […]. Ezek a gondosan telepített üzemek, gyárak szilárd hídfőnek bizonyultak […], ahonnan – a fejlődésre hivatkozva – végzetes támadást lehetett indítani az egy tömbben élő nemzetiségek szekértábora ellen. Egy-két évtized elég volt ahhoz, hogy az olyan történelmi hajzatú városok, mint például Kolozsvár, arcot és lelket cseréljenek.”

Így érünk el a mába. Sorsformáló változások hajnalán halhatlan szólásmondásokig.

A csereberevárosok, vidékek arculatának, lelkének kicserélése a magyar többséggel sohasem bíró Fiume esetében éppúgy megtörtént, mint az ősmagyar Nagyváraddal vagy Szabadkával, netán az eredetileg például magyar–német lakosságú Eperjessel, Pozsonnyal vagy Brassóval. És Wass Albert bölényesi Mezőségét, a tündérlakta-népmesei Csallóközt vagy a legeslegjobb borok magyar huszita földjét, a Szerémséget nem is említettem…

Az út Bizánctól Kolozsvárig, láss csodát, sokkal rövidebb, mint hinnénk. Berthelot tábornok és a fényességes padisah kurta-furcsa igaza valahol a müezzinek hosszan elnyújtott üvöltésének és a Mátyás-szobor körül csobogó újlatin beszédtengernek a köztes terében talál egymásra. Ehhez kellene tartanunk magunkat, a jövendő felé pislantva.

Bizánc iszlám világközpont Isztambullá cserélődhetett: a Herczeg Ferenc-színmű nagy megjelenítő erővel mutatja fel a város elestét megelőző állapotokat, a jellemtelenségek, az árulások, az önző korlátoltság és a már jóval korábban kialakult ilyen-amolyan – lelki, gazdasági, politikai – behódolás ronda bugyrait. Eszünkbe juthat Bánffy Miklós Dániel prófétát megidéző nagy regénytrilógiája is: Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol. Midőn Timbus, a román pópa fia elszólja magát („meg kell fizessünk… tízszeresen… százszorosan!”), a kis Kamuthy cimboráival éppen az ikszedik tivornya után rókázik önfeledten. És hangozzék bármily perfid-bizarr módra rettenetesen: Linder Béla, Károlyi Mihály, Pogány József, Bőhm Vilmos, Kun Béla és a többiek pedig mindeközben legalább annyira örökek, mint Juhász Gyula Annája.

És máris: cserebere, fogadom… A mondóka folytatását hagyjuk is. A folytatás távoli. Mint ugyancsak Juhász Gyulánál az ég.