Ugye te is partizán voltál?

Nagyapám véleménye mindezekkel kapcsolatban meglehetősen árnyaltnak volt tekinthető.

Ugye te is partizán voltál? Nagyapám meglehetősen higgadtan fogadta a kérdést, épp csak kicsit húzta fel ősz szemöldökét. Hogy mégis megütközött a kérdésen, arra az utalt csalhatatlanul, hogy megigazította svájcisapkáját az üstökén. Nem, felelte nyugodtan. Nem voltam partizán.

Megvallom, kicsit letört a hír, jó lett volna, ha úgy gondolhatok rá, miként a háborús filmek hőseire, akik titkos akciók során csapnak le a gonosz németekre, erdőkben, sikátorokban és mindenféle kellemetlen helyeken bujkálnak, kúsznak, másznak, kézigránátot hajigálnak, golyószóróval kaszálják a meglepően béna nácikat. Végtére is megszámlálhatatlan szovjet filmben láttuk, milyen rátermettek és rettenthetetlenek is ezek a partizánok.

Tudod, mondta pillanatnyi habozás után nagyapám, a partizánok nem a barátaink, hanem az ellenségeink voltak.

No, ez szíven ütött. Hiszen a filmekben a partizánok kétségtelenül a jóért, az igazságért, a szabadságért küzdöttek. Nagyapámnak markánsan más véleménye volt erről, miként az elsős olvasókönyvünkben szereplő szép, színes rajzról és a hozzá tartozó tanmeséről is, ahol egy derék szovjet katona ételt mert a bográcsból egy éhező magyar kisfiúnak. Merthogy az első osztályos olvasókönyvben Micó cica megható meséje mellett ez a történet is szerepelt: hogyan hoztak szabadságot, jólétet és biztonságot a felszabadító szovjet katonák szegény magyar népnek, és hogyan csillapították a szegény magyar kisfiúk és kislányok éhségét.

Nagyapám véleménye mindezekkel kapcsolatban meglehetősen árnyaltnak volt tekinthető. Úgy is mondhatnánk, a szöges ellentétét tapasztalta az olvasókönyvben leírtaknak, és mivel a saját szemének hitt, nem az olvasókönyv szerzőinek, kényszerűségből beszámolt arról, amit megélt, átélt 1944-ben és 45-ben. Beszélt a részeg ruszki (soha nem használta a szovjet szót) hordákról, a gyermekek és öregek megöléséről, a nők megerőszakolásáról, az oktalan pusztításról. Persze eleinte nem hittem neki. Aztán a kezdeti tiltakozást lassan felváltotta bennem a kétség. Nagyapám elég sokat látott ahhoz, hogy hozzátegye az elmondottakhoz: előfordult, hogy valóban enni adott egy-egy jobb érzésű ruszki a magyar gyerekeknek, de finoman szólva sem ez volt a jellemző. Meg aztán, tette hozzá, különben is mi támadtuk meg a ruszkikat, ami elég nagy őrültség volt.

A kétséget lassan felváltotta a bizonyosság. Érdekelt a háború, talán azért, mert felfoghatatlannak tartottam, hogyan tátonghat akkora szakadék a partizánfilmek, április 4-i ünnepségek emelkedett pátosza és különösen az elsős olvasókönyv szép rajza és az általam ismert valamennyi ember elmondása – lassan megbarátkoztam vele: a valóság – között.

Ahogy telt-múlt az idő, lassan összeállt a kép. Rokonok, családi ismerősök egymás közti beszélgetéseiből fokozatosan kiderült, hogy nagyapámnak tökéletesen igaza volt. A hős, igaz­ságért küzdő szovjet katona képe alapvetően hazug és hamis. A lakótelepen, ahol éltünk, a mellettünk álló négyemeletes panelbe szovjet tisztek és családtagjaik költöztek. A ruszki kölykök gyűlöltek minket, magyarokat. Szüleik sem csináltak abból titkot, hogy valójában megszállók egy ellenséges országban. Az első, amit megtanultunk oroszul, az volt: magyarszki fasiszti. Az ember nem erőlteti a barátságot, ha gyűlöletet és erőszakot tapasztal, pedig akkor még isten bizony volt bennünk némi nyitottság. A négyemeletesek közti játszótér így azonban hamar véres grunddá változott. Lehet, hogy napközben az iskolában a szovjet–magyar barátságról pofáztak nekünk, de délután a grundon honvédő háborút folytattunk minden egyes négyzetméterért. Már akkor is sejtettem, hogy a második világháború valami különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva még nem ért véget teljesen.

Néhány verekedésből elég nagy balhé lett, különösen, amikor valamelyik kis ruszki az apuka pisztolyával jelent meg a grundon, gondolván, lelövi az összes magyar fasisztát. Harcolnunk kellett, végtére is ez a mi játszóterünk, a mi városunk és a mi hazánk volt. Ha valaki partizánnak volt tekinthető a megszállók elleni harcban, akkor azok mi voltunk. De akkor már nem akartunk partizánok lenni. Honvédek voltunk. Szó mi szó, a dolognak az lett a vége, hogy megszereztük a pisztolyt, és kiűztük őket a játszótérről. Másnap tányérsapkás, kövér szovjet tisztek jöttek az iskolába, hogy a szovjet–magyar barátságról beszélgessenek egy kicsit velünk. Na, ezzel elkéstek, csesszék meg, gondoltuk magunkban.

A ruszkik valószínűleg a saját gyerekeikkel is elbeszélgettek, mert azok onnantól nem nagyon jöttek le a játszótérre. Csináltak nekik saját játszóteret valahol az egyik laktanyában. Úgy véltük, ez ugyan ideiglenesen elfogadható megoldás, noha tisztában voltunk vele, hogy az a laktanya is a mi városunkban van, a mi földünkön, de hát azt még egy gyerek is megérti, hogy bizonyos dolgokon nehéz változtatni.

Visszatérve nagyapámra: mindig leplezetlen ellenszenvvel beszélt a ruszkikról. Ezért erősen meglepett, ami egy hosszú, nyári nap kora estéjén történt. Kint voltunk egész nap a hobbitelken, nagyapám mókolt valamit a szőlővel vagy a gyümölcsfákkal, már nem emlékszem, mivel. Egyszer csak két koszos, félmeztelen, vékony férfi bukkant fel a kert végében. Nem volt kétséges: ruszkik. Elárulta ezt piszkos katonanadrágjuk, ormótlan csizmájuk és a jellegzetes ruszkiszag, ami áradt belőlük. Ijedtek voltak, kushadva közeledtek. Nagyapám nagyot sóhajtott, megragadta a fejszét, mert ő tényleg nem hitt a szovjet–magyar barátságban. De nem volt szükség a fejszére. A két fiú könyörögve, egymás szavába vágva magyarázott valamit oroszul, még a kezüket is összetették, mintha imádkoznának.

Odakünn, a poros földúton egy szovjet katonai dzsip közeledett. Nagyapám egy hosszú, feszült pillanatig elgondolkodott, utána intett a két fiúnak, hogy bújjanak be a kunyhónk mögötti lomhalom alá. A patrol őket kereste persze; megszöktek az egyik közeli laktanyából. Gyakran előfordult az ilyesmi, és pontosan tudtuk, hogy a Vörös Hadsereg nem ismer sem tréfát, sem kegyelmet az ilyesfajta függelemsértéssel kapcsolatban. A katonai rendészek parancsnoka oroszul kérdezte nagyapámat, aki a maga nyugodt módján megmutatta, merre futottak álláspontja szerint a szökevények. A hadnagy nem köszönte meg az információt, a dzsip már porzott is tovább.

A két orosz kiskatona csak jó fél óra múlva mert előbújni. Nagyapám megigazította üstökén a svájcisapkát, töltött nekik egy-egy pohár bort, és annyit mondott: Menjetek haza! És vigyétek magatokkal a többieket is! No, eriggyetek! – és mutatta, merre menjenek, vissza, keletnek.

Tudtuk, hogy nem juthatnak messzire, és hogy pláne nem visznek magukkal haza senkit. Valószínűleg éjfélre már holtra verik őket, és talán még rosszabb is történik velük. Nem tudtuk meg, mikor következett ez be, de biztosan bekövetkezett.

Ma is látom magam előtt a két, űzött vadra emlékeztető, remegő fiút, a hálás tekintetüket, hallom az elhadart orosz hálálkodásaikat, és érzem a kezemen izzadt kezük szorítását.

Sokáig kint voltunk aznap a szőlőben. Lement a nap, és nagyapám megivott egy pohár bort indulás előtt. A saját bora volt.