Ugye te is partizán voltál? Nagyapám meglehetősen higgadtan fogadta a kérdést, épp csak kicsit húzta fel ősz szemöldökét. Hogy mégis megütközött a kérdésen, arra az utalt csalhatatlanul, hogy megigazította svájcisapkáját az üstökén. Nem, felelte nyugodtan. Nem voltam partizán.
Megvallom, kicsit letört a hír, jó lett volna, ha úgy gondolhatok rá, miként a háborús filmek hőseire, akik titkos akciók során csapnak le a gonosz németekre, erdőkben, sikátorokban és mindenféle kellemetlen helyeken bujkálnak, kúsznak, másznak, kézigránátot hajigálnak, golyószóróval kaszálják a meglepően béna nácikat. Végtére is megszámlálhatatlan szovjet filmben láttuk, milyen rátermettek és rettenthetetlenek is ezek a partizánok.
Tudod, mondta pillanatnyi habozás után nagyapám, a partizánok nem a barátaink, hanem az ellenségeink voltak.
No, ez szíven ütött. Hiszen a filmekben a partizánok kétségtelenül a jóért, az igazságért, a szabadságért küzdöttek. Nagyapámnak markánsan más véleménye volt erről, miként az elsős olvasókönyvünkben szereplő szép, színes rajzról és a hozzá tartozó tanmeséről is, ahol egy derék szovjet katona ételt mert a bográcsból egy éhező magyar kisfiúnak. Merthogy az első osztályos olvasókönyvben Micó cica megható meséje mellett ez a történet is szerepelt: hogyan hoztak szabadságot, jólétet és biztonságot a felszabadító szovjet katonák szegény magyar népnek, és hogyan csillapították a szegény magyar kisfiúk és kislányok éhségét.
Nagyapám véleménye mindezekkel kapcsolatban meglehetősen árnyaltnak volt tekinthető. Úgy is mondhatnánk, a szöges ellentétét tapasztalta az olvasókönyvben leírtaknak, és mivel a saját szemének hitt, nem az olvasókönyv szerzőinek, kényszerűségből beszámolt arról, amit megélt, átélt 1944-ben és 45-ben. Beszélt a részeg ruszki (soha nem használta a szovjet szót) hordákról, a gyermekek és öregek megöléséről, a nők megerőszakolásáról, az oktalan pusztításról. Persze eleinte nem hittem neki. Aztán a kezdeti tiltakozást lassan felváltotta bennem a kétség. Nagyapám elég sokat látott ahhoz, hogy hozzátegye az elmondottakhoz: előfordult, hogy valóban enni adott egy-egy jobb érzésű ruszki a magyar gyerekeknek, de finoman szólva sem ez volt a jellemző. Meg aztán, tette hozzá, különben is mi támadtuk meg a ruszkikat, ami elég nagy őrültség volt.