– Szeptember elején egy hónapra az iraki Kurdisztánba utazik, hogy folytassák az évek óta tartó ásatást. Mikor kezdődött ez a misszió?
– ELTE-s kollégáim és egyetemi hallgatók, összesen 14-en már a helyszínen dolgoznak. 2014 óta járunk erre a területre, az idei már a tizedik utam. Harminc méter magas, tízezer év óta lakott településhalmot kutatunk. Ha elérjük az alját, a neolitikum emlékei kerülhetnek elő. Régészként, assziriológusként, az ókori Kelet kutatójaként szakmai szempontból számomra fantasztikus az a hely. Hadtörténészként a harctereket is járom. Először 2014 októberében voltam a fronton Kirkuknál – akkor az Iszlám Állam ereje teljében támadott, azzal fenyegette a kurdokat, hogy elfoglalja a várost. Eljutottam egy hídhoz, amelynek egyik oldala a kurdoké, a másik az iszlamistáké volt. Azóta annyiban változott a helyzet, hogy a frontvonalból demarkációs vonal lett. A bagdadi kormánycsapatok és a kurd pesmergák 1050 kilométer hosszú demarkációs vonalai közötti „senki földjén” jelenleg is háromezer felfegyverzett iszlamista tartózkodik. A kurdok emlékeznek arra, hogy kik segítették őket, amikor bajban voltak. Nagyon sok személyes, erős kapcsolatom származik ebből az időszakból. Széles körű a magyar segítség a térségben.
– A tudományos érdeklődés mindent felülír, például a félelmet a bizonytalan körülmények miatt?
– Ha betartjuk a biztonsági előírásokat, a frontra járáshoz kapcsolódó kockázat minimalizálható. Alkat kérdése, hogy ezt ki vállalja, s ki nem.
– Meghatározó élménye ez az életének?
– Természetesen, hiszen más az, amikor távolról, az otthon melegéből fogalmazunk meg bizonyos helyzetekkel kapcsolatban gondolatokat, vagy amikor személyes élményekre támaszkodik a vélemény. Érezni a lőpor szagát, beszélni a harcosokkal, látni a véres homokzsákokat és a lelőtt katonák laktanya falára kitett fényképeit – ez olyan tapasztalás, amely felülír mindent. Van olyan 2014-es csoportképem, amelynek szereplői közül sokan már nincsenek életben. Migrációkutatóként a háború logikája is érdekel. Szakmai szempontból különösen izgalmas, hogyan tudta négy éven keresztül tartani magát az Iszlám Állam Irakban. Annak ellenére kitartottak, hogy a szövetségesek 32 870 légi csapás során
98 263 bombát dobtak le állásaikra.
– Ez a logika ráhúzható a jelenlegi afgán állapotokra?
– Ott annyiban más a helyzet, hogy a reguláris erőket az irreguláris tálibok legyőzték.
– Mi várhat Európára az afgán események tükrében?
– Vélhetően létrejön egy iszlám fundamentalista állam annak minden következményével. Megjósolhatatlan, mi történik az elkövetkező időszakban, de nagyszámú menekült befogadására kell felkészülnie a nagyvilágnak. Az biztos, hogy akiket eddig migránsnak tekintettünk, azok a hatalomváltás nyomán menekültté váltak, így Nyugaton nem fogják őket kitoloncolni.
– A háború a civileket is meggyötri. Mit tapasztalt a menekülttáborokban?
– Elsősorban keresztényeket befogadó táborokba mentem, az ott élőket a magam szerény eszközeivel támogattam. Ezeken a helyeken azok élnek, akiknek nincs pénzük, akik nem tudják megfizetni az embercsempészeket. Moszulból 175 ezer keresztény menekült el, zömük a kurdoknál talált menedéket.
– Mit érez, amikor azt látja, hogy a harcoló felek szobrokat, épületeket pusztítanak el?
– Érdekes és fontos ez a kérdés. Az a legfájdalmasabb, amikor dokumentálatlan műtárgyakat, ha el nem pusztítanak is, de a feketepiacon értékesítenek. Az Iszlám Állam költségvetésében az olajkereskedelem mellett az illegális műkincs-kereskedelem is jelentős bevételi forrás volt. Az olajfúró tornyokat és vezetékeket a műholdak jól látják, de egy autó csomagtartójába bepakolt asszír palotadombormű-töredék – amelynek a kikiáltási ára félmillió dollár – könnyen eltűnhet a szakemberek szeme elől. 2016 szeptemberében Kecskeméten egy török kamionban ismeretlen műkincsszállítmányt kapcsoltak le a magyar pénzügyőrök. Az is hatalmas csapás az emberiség kultúrájára, ha ismert, megkutatott emléket pusztítanak el a vandálok, de ha olyan tűnik el, amelyet nem ismernek a szakemberek, az pótolhatatlan veszteség. Az Oszmán Birodalom bukásáig a törökök adtak engedélyt a feltárásokra. A XIX. század második felétől éppen ezeknek az ásatásoknak köszönhetően döbbent rá arra az emberiség, hogy a Biblia világa a Közel-Kelet világa. Az Oszmán Birodalom megengedte az előkerült kincsek elszállítását, az első világháború befejezése után azonban a brit közreműködéssel létrejött modern utódállamok megnehezítették, illetve megtiltották a leletek importját. Az elmúlt korok emlékeire kulturális és identitásépítő elemként tekintettek. Szaddám Huszein újjáépíttette Babilont és Ninivét. Politikai és marketingszempontból az egykori iraki diktátornak értékesek voltak a leletek. A Közel-Keleten élő népek büszkék a múltjukra, történelmüket visszavezetik az Asszír Birodalom idejére. Az előbbi gondolatnak megfelelően ásatásunkról nem tudunk, de nem is akarunk hazahozni műkincseket. A tárgyak a helyi múzeumokat gazdagítják.
– Gyerekkorában a százhalombattai Duna-parton régi érméket talált. A gyűjtés valósággal a szenvedélyévé vált, s ez vitte az ELTE Bölcsészettudományi Karára. De hogyan lett assziriológus?
– Humán érdeklődésem ellenére biológia szakos gimnáziumba mentem, mivel csak ott lehetett angolul tanulni. Történelem–magyar szakra felvételiztem, majd egyéves katonai szolgálat után 1982-ben kezdtem el az ELTE-t. A Bölcsészettudományi Kar kaput nyitott az engem érdeklő tudományágak felé. A magyar szakot régészetre, a történelmet assziriológiára cseréltem. Az assziriológia az asszír–babiloni műveltséggel, főleg e műveltségi körhöz tartozó népek nyelvével, irodalmával, történelmével foglalkozó tudományág. E hatalmas témakörön belül engem a régészet, a hadtörténelem érdekel – ezekből írtam tanulmányokat, könyveket.
– Két cikluson keresztül volt az ELTE BTK dékánja. Mit tart az akkori korszak legfontosabb eredményének?
– A Pázmány Péter által 1635-ben alapított Bölcsészettudományi Kar dékánjaként 2006-tól összesen kilenc éven át irányíthattam a kart. Óriási megtiszteltetés volt a 16 intézet, 64 tanszék hétszáz munkatársának munkáját koordinálni, nem beszélve a hozzánk járó nyolc-tízezer hallgatóról. Alapvető, hogy a Múzeum körútra sikerült összehozni a kar tanszékeit, hogy a HVG felsőoktatási rangsora szerint az ELTE Bölcsészettudományi Kara az ország abszolút első számú kara. Amit mi nem tanítunk bölcsészettudományból, azt – némi túlzással – nem is érdemes tanítani.
– Ez a kapcsolat máig tart, vagy a Migrációkutató Intézet igazgatói posztja elvitte az egyetemről?
– Főállású egyetemi oktatóként megtartom az előadásaimat, ahogy ezt megtettem dékánként is. Az ellenben igaz, hogy nehéz egyensúlyt tartani a különböző kötelezettségek között. Oktatni, igazgatni és még tudományos munkát is végezni olykor embert próbáló feladat.
– Ha nem volna elég teendője, 2018-ban elnökként csatlakozott a Batthyány Lajos Alapítvány kuratóriumához. Miért érezte, hogy ott a helye?
– Amikor leköszöntem a dékáni posztról, azt gondoltam, rengeteg szabadidőm lesz. Arra nem számítottam, hogy milyen sok megkeresés érkezik majd. Így lettem a Migrációkutató Intézet vezetője, majd felkértek az alapítvány kuratóriumi elnöki tisztének betöltésére. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hiszen az alapítványt 1991-ben hozta létre Antall József, a hosszú idő után első újra szabadon választott magyar miniszterelnök. A feladat világos: a keresztény-nemzeti-konzervatív gondolat őrzése, kulturális hátterének gondozása, valamint a politikai közbeszéd élénkítése ennek szellemében. Az elmúlt harminc évben sok kiváló ember megfordult nálunk, elég, ha a korábbi elnökökre, Granasztói Györgyre és Martonyi Jánosra gondolunk.
– Melyek az alapítvány legfontosabb feladatai?
– Évente harminc-negyven alapítványt, egyesületet segítünk, támogatunk. Olyanokat, amelyeknek az értékrendje harmonizál az alapítvány értékrendjével, küldetésével. Fontos missziónk a Granasztói György által 2013-ban alapított Danube Institute, vagyis a Duna Intézet, amely külföldön, idegen nyelven terjeszti azokat a gondolatokat, amelyek alapítványunk számára kiemelt jelentőséggel bírnak. Tavaly volt tízéves a Hungarian Review angol nyelvű, konzervatív kulturális közéleti folyóiratunk. 2019-ben átvettük a Magyar Krónika kiadását, amelyet megújítottunk formájában, frissítettünk tartalmában. Médiaportfóliónk harmadik eleme az idén alapított idegen nyelvű folyóiratunk, a Hungarian Conservative. Az alapítvány nemrég doktori ösztöndíjprogramot is indított – az egyetemi elköteleződésem tetten érhető ezen kezdeményezés hátterében. A humán tudományok művelőit segítjük ezzel, támogatjuk a pályán maradásukat. 2020 őszén a Batthyány Lajos Alapítvány közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány lett. Új székházat is kaptunk, a Lónyay–Hatvany-villát. Ez az épület nem csak az alapítványé lesz, szándékunk szerint élettel teli közösségi teret biztosít a magyar keresztény-nemzeti-konzervatív gondolkodásnak.
– Van még szabad kapacitása újabb feladatokra?
– Ennyi bőven elég. A meglévőket is csak azért tudom ellátni, mert kiváló munkatársakkal dolgozhatok együtt. Nekik köszönhetem, hogy szeptember elején kiutazhatok az iraki Kurdisztánba.
Névjegy
Dezső Tamás 1962-ben született Budapesten. A Migrációkutató Intézet igazgatója, történész, régész, assziriológus, az ELTE BTK egyetemi tanára. 1997-ben szerzett történettudományokból PhD-fokozatot, 2005-ben habilitált. 2006-tól 2015-ig az ELTE Bölcsészettudományi Karának dékánja. 2014 óta kilenc alkalommal járt az iraki Kurdisztánban, amelyek során régészeti és műemlékvédelmi kutatásokat folytatott, vizsgálta az üldözött keresztények helyzetét. Több elemzése jelent meg a közel-keleti népesedési és biztonsági helyzet migrációs vonatkozásairól. 2018-ban csatlakozott a Batthyány Lajos Alapítvány kuratóriumához, amelynek jelenleg elnöke.
Borítókép: Dezső Tamás ókorkutató (napszemüvegben) a kurdisztáni frontvonalon. Forrás: Dezső Tamás
