Épített örökségünkben élünk. Véleménye mindenkinek lehet erről az örökségről. Van is! Az elszánt őrzők minden követ megőriznének, hiszen mind múltunk velünk élő emléke. Az elkötelezett építők nagy újító elődökre hivatkozva hangoztatják, hogy ha nem szabadultunk volna meg az elavulttól, ma is földszintes városokban, salétromos falak között élnénk, és a budi ott állna az udvar végében. Épített emlékeinkről szóló vitáink úgy néznek ki, mintha a tudás, a hagyomány és az elvek elkötelezett óvói állnának szemben a mohó tulajdonosokkal, a felelőtlen politikusokkal és az őket kiszolgáló tág lelkiismeretű tervezőkkel. Az ellentmondást a füzéri vár sorsa tükrözi. Visszaépítése építészeti minőségét Pro Architectura díjjal jutalmazták, elhibázott műemléki helyreállításként viszont megkapta a műemlékes Citrom díjat.
Hogy jutottunk ide?
A magyar műemlékvédelem nagy korszaka volt az 1960–1990 közötti időszak. Emlékezetes helyreállítások születtek, a kutatást, tervezést, építést, engedélyezést összefogó Országos Műemléki Felügyelőség tette a dolgát. Születtek kiváló helyreállítások – főleg a kisebb és egyszerűbb emlékek –, amelyek munkáit erős kéz vezette, és nem voltak szem előtt, ám a romokkal, az erősen sérült építményekkel és a nagy összetett együttesekkel nem tudtak mit kezdeni. A velencei charta ajánlásait dogmaként kezelve súlyos és szigorú elveket állítottak fel önmaguknak az elpusztultak vissza nem építhetőségével, modern jelzéseivel és a hozzáépítések megkülönböztetésével.
A beépített új anyagok és szerkezetek – beton, műkő, U profilüveg… – korunkra utaló hangulati tartalmára nem voltak tekintettel. A térdig érő rom, a plexilappal pótolt román kori karzatmellvéd, az alumíniumcsíkokból barkácsolt gótikus főpárkány, a dróthálóból buherált középkori boltozat, a műkő pótlások kora volt ez, a folyamat csúcsán a kibelezett és elrontott budai várral. Ez az életidegen építészet azon a hiten alapult, amely szerint ha az elv helyes, akkor a rá támaszkodó építészeti megoldásnak is jónak kell lennie. Az elv jelenthette azt is, hogy egy elpusztult épületpár egymás felé forduló sarkait jelzik mai alumínium térrácsokkal – mert a két ház közötti „feszültség” megőrzendő érték. Pocsék építészet volt ez, amelyet senki sem kívánt.
E munkák mögött nagy tudású, önfeláldozó szakemberek álltak, akik életerejük javát ölték bele ezekbe a helyreállításokba. Tisztelet azoknak, akik ebben részt vettek, akik erre életüket tették! Ezek az építészeti megoldások nem azért lettek életidegenek, mert alkotóik nem értettek hozzá, vagy mert rosszat akartak, hanem azért nem sikerültek, mert kutatóknak és tervezőknek nemhogy feladatuk nem volt, de lehetőségük sem a társadalom igényeit felmérni. A tisztelt közönség szerepe az volt, hogy addig hunyorítson, amíg a kiegészítéseket, romokat és töredékeket fejben összerakva egészként képzeli el. Csak néhány szakági doktorátusa hiányzott ahhoz, hogy a copilitüvegbe beleképzelje a reneszánszt, a falból kikönyöklő töredékből előfantáziálja az ötszáz év előtti házat. Ez csak nálunk zajlott így. Európában 1945 után háborúban tönkrement épületek sorát állították vissza eredeti formájukban Varsótól Drezdáig, az 1950-es évektől napjainkig. Attalosz sztoáját Athénban a 267-es pusztulása után 1962–66-ban építették újjá.
A szétcsúszás az 1980-as években folytatódott; a nagyközönség a neoreneszánsz ízlésű eklektikát és a szecessziót egyre fontosabb értékként kezelte, és egyre nyomatékosabban kérte számon a védelmét. 1990 után a színre lépő magántulajdonos okozott gondot. Nem az állam feladatait könnyítő új szereplőt, hanem a személyes és a közösségi érdek konfliktusából fakadó erkölcsi és jogi problémák forrását látták benne.
A társadalom és a szakma szétcsúszásának központi kérdése azonban az építészeti megoldás maradt. A konzervált romfal, a korábbi faltöredékei miatt kibelezett barokk templom, a bombasérült trafóház-hangulatúvá restaurált régi kápolna nem kelt közfigyelmet. A változó társadalomban az a vágy állandó, hogy ne töredéket, jelzést, pótlást, hanem befejezett egészet lássunk. Olyasmit, amit megérthetünk, átélhetünk, amivel azonosulhatunk. És ami a legfontosabb: amire büszkék lehetünk. Büszkék elődeinkre – hogy milyen nagyszerű épületeket alkottak –, és büszkék magunkra is, hogy megbecsüljük ezeket, akár úgy is, hogy az elpusztult épületeket visszaállítjuk. A helyre- és visszaállítás nem politikai üzenet, hanem mély emberi gesztus, amellyel megtiszteljük elődeinket és önmagunkat is. És mindemellett közösségi érzésünk alapja.
Minden a helyére kerülhet, ha belátjuk, hogy a műemlékvédelem nem tudomány, hanem szolgáltatás, amelyet az állam nyújt polgárai részére. Mint ilyen, tudományokra – elsősorban az építészet műszaki tudomány részére, a régészetre stb. – támaszkodik. Az épített örökség védelmét igénylő társadalom értékítélete, ízlése, múltképe folyamatosan változik; ezt figyelembe kell venni.
A visszaállítás alapkérdése, hogy mennyire hiteles. Sokan a forma és a formát bemutató anyag viszonyát vizsgálják, pedig a jó válasz az, hogy az a hiteles, amit a társadalom annak fogad el, ami múltképünket tükrözi. Hitelesek a nagy nyugati katedrálisok, kastélyok, várak – akkor is, ha ismert alakjukat a XIX. században nyerték el. Elfogadjuk a Mátyás-templomot vagy a Buzogánytornyot múltunk tükreként – mert olyanok, amilyennek látni akarjuk őket.
Ha valaki úgy érti a fentieket, hogy én azt sugallom, a műemlékvédelem szervezetére és gyakorlatára nincs szükség, akkor nagyon téved. Szükség volna kiegyensúlyozott hatósági szervezetre, ezzel együtt a tervezés és a kutatás együttműködő fórumaira. Ezek azonban csak akkor működnének jól, ha a társadalom igényeihez igazodnának; nem vezetnének, hanem szolgálnának.
