Buborékban

Közönség nélkül az élő előadás varázsa elillan, a színház pedig nem maradhat fenn.

Actors Joy Maria Onotu (left) and Sarah Miele, stars of the Edinburgh Fringe show 'Valentina's Galaxy' take their first steps on what looks like a new planet but is in fact the Salisbury Crags in Holyrood Park above the city of Edinburgh. (Photo by Jane Barlow/PA Images via Getty Images) Fotó: Jane Barlow - PA Images

Skócia talán legkedveltebb városában, Edinburgh-ben az augusztus igazi kulturális ünnepnek számít, ugyanis egy hónapon át zajlik egyszerre az Edin­burgh-i Nemzetközi Fesztivál, a Fringe fesztivál, de közben belefuthatunk Nobel- és Booker-díjas írókat is felvonultató könyv- és néhány napos filmfesztiválba is. A város megtelik élettel, a kőfalak mögül színházi premierek, komolyzenei koncertek hangjai szűrődnek ki, a köztereken különféle nemzetiségű előadók szórakoztatják az ide zarándokló utazókat és helyi érdeklődőket. Így volt legalábbis 2019-ig, még a Covid–19 előtti békeidőkben. A tavalyi fesztiválokat lefújták, és szinte minden jelentős rendezvény elmaradt Skóciában, ezért is előzte meg óriási várakozás a 2021-es nyarat.

Mindig is szórakoztatott Skócia karakánsága – persze a lehető legjobb értelemben. Ez a kis ország a nagy országban speciális helyzeténél fogva különálló parlamenttel rendelkezik, de érvényesek rá a brit előírások is, külön indulhat a focicsapata az Európa-, illetve világbajnokságokon, de az olimpián nem. Fene se érti a logikát, az azonban biztos, hogy a skótok magukra különálló identitásként tekintenek, és vérig vannak sértve, ha valaki le meri angolozni őket. Lezárásokban olykor Nicola Sturgeon miniszter még Boris Johnsonnál is szigorúbb döntéseket hozott, így óriási fellélegzés volt az augusztusi enyhítés, leginkább persze úgy, hogy három héttel a briteket követően lehet újra kocsmába és étterembe járni, és hogy a legtöbb EU-országból be lehet utazni, bár tegyük hozzá, hogy azért nehezített pályán.

A reptéren feszülten szorongatom gondosan összefűzött kis mappámat: repülőjegyek, PCR-teszteredmény, igazolás a megrendelt, kinti PCR-tesztről és az elmaradhatatlan, majd tízoldalas nyomtatvány, amelyet mindenkinek ki kell töltenie, aki be meri tenni a lábát az Egyesült Királyságba. Kicsit talán túlzok, ha azt mondom, hogy a nagyanyám születési anyakönyvi kivonatára is kíváncsi a brit kormány, de majdnem: a beutazáshoz ugyanis „nyugati” oltás kell, ám az sem elég. Itthon, az utazás előtt negyvennyolc órán belül elvégzett teszt, kinti teszt potom 88 fontért, előre lefoglalva, valamint az említett, verbális testüregi motozásnak felérő papírok itthoni címmel, az utazás pontos céljával és ottani tartózkodási adatokkal. Karanténkötelezettség nincs, ami máris megkérdőjelezi a két teszt értelmét, az pedig csak hab a tortán, hogy a posta ki sem küldte a másodikat, és hogy a becsületesen összerakott papírokat senki emberfia nem ellenőrizte.

Nem baj, gondolja az ember, miután megérkezik az utánozhatatlan skót nyárutóba: tizennyolc fok és metsző szél, persze mindennap elszórtan némi záporral. Kevesebb előadás és jóval kisebb közönség a megszokottnál: a csendes nem olyan szó, amelyet augusztushoz köthetünk Edinburgh-ben, ahol a nemzetközi fesztivál és a nagyobb, populárisabb és több meglepetést ígérő Fringe általában inspiráló kulturális lendületet ígér, de a világjárvány itt is újraigazította a valóságot. A Fringe­ a világ legnagyobb művészeti fesztiválja, amely 2018-ban például 25 napig tartott, és több mint ötvenötezer előadást mutatott be 3548 különböző műsorból 319 helyszínen. 1947-ben alapították az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál alternatívájaként, és mindig augusztusban van, amikor a hőmérők higanyszála akár a döbbenetesen forró huszonhárom fokot is eléri néha – ilyenkor már a tengerpart is jobbára megtelik a skótoknál. Hogy óriási sikereket lehet innen indulva elérni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint például a Fringe-en bemutatott, akkor még egyszemélyes, lefordíthatatlan Fleabag című darab, amelyből aztán minisorozat lett, író-főszereplője, Phoebe Waller-Bridge Emmyt és Arany Glóbuszt is nyert vele.

Idén a több ezer helyett több száz program van, jóval kevesebb helyszínen, hiszen ezeknek is a kétharmadát online rendezik meg. Ami a legfájóbb, hogy a köztereken nincs semmi, ugyanis nem nagyon szabad: hiába működnek az éttermek teljes kapacitáson, az előadásokra szigorú korlátozások vannak érvényben, amelyeket be is tartatnak. Nem értettük például, hogy a vár alatt, szabadtéren játszódó, négy fiatal srác által előadott, remek Matsena című táncos színdarabra miért egy-egy „bubble”-t, azaz buborékot kellett foglalni, legyen az egy-, kettő- vagy négyszemélyes. Odaérve aztán kiderült: a székeket a betonra felrajzolt karikákra helyezték, persze egymástól tisztes távolságban, az előadás után pedig sebtiben kiterelték a közönséget, és serényen elkezdtek fertőtleníteni. Mintha a skót főváros az itt látható műsor címéből vette volna a mintát: Still, azaz: még mindig. Ami talán nem is csoda a negyedik hullám kezdetén.

Nemegyszer azon kaptam magam, hogy üres üléssorok vesznek körül: az említett Still például 67 embernek játszhat előadásonként a színház legnagyobb nézőterében, amely több mint kétszáz férőhelyes. A témák is alkalmazkodnak az elmúlt időszakhoz: Frances Poet színdarabja például a Traverse Színházban érdekes tanulmány öt olyan emberről, akiknek életét a kétségbeesés fűzi össze, és akik közül Mercy Ojelade kismamaként tűnik ki, de elviselhetetlen bánat gyötri. A nagy durranásnak számító, tavalyról áttolt Medicine (Orvosság) darab pedig Enda Walsh író abszurd elméjéből fakad, de valójában a mentális egészség kérdéskörét járja körbe a közönség által filmekből is ismert (Harry Potter-saga, Csillagok háborúja, Időről időre) Domhnall Gleeson ír színész tolmácsolásában.

Az Aye, Elvis Morna Young kedvesen szentimentális színdarabja egy női Elvis-imitátorról, a nézők egymástól messze, dobozokban ülnek a Traverse mögötti parkolóban. Máskor farönkön kaptam helyet az erdőben a Grid Iron színház társulatának egyébként rendkívül élvezetes Doppler-előadása mindössze harmincöt nézőjének egyikeként. Az erdőben ugyan nem volt fertőtlenítés,­ ám a városba visszaérve minduntalan az a gondolat kerülgetett, hogy amennyiben a Dead Funny­ (Halálosan vicces) című magánszám előadója, Myra DuBois csak egyes szám első személyben tudott a világra reflektálni, a színház sajnos nem így működik: közönség nélkül az élő előadás varázsa elillan, a színház pedig nem maradhat fenn.

(Borítókép: A 2019-es fesztivál művészei megteszik az első lépéseket az „új bolygón” az edinburgh-i vár fölött. Idén még több légmentesség. Fotó: Getty Images)