Gombsirató

Karinthy egy 1930-as tárcájában arról panaszkodik, hogy az utcai öltözék felvétele során ötven gombot kell begombolnia.

De vissza a gombhoz! Karinthy egy 1930-as tárcájában arról panaszkodik, hogy az utcai öltözék felvétele során kereken ötven gombot kell begombolnia, mielőtt kilépne az ajtón. Mennyit?! – ráncolta a homlokát Ábel.

Lássuk, miből is adódik össze ez a gombmennyiség! „Az ingemen, amit gyorsan felrántok, egy, kettő, három… jó is volna, csakhogy nem egy és nem kettő és nem három, hanem, a mandzsettát is beleszámítva, éppen tizenöt gomb van, amiket mind be kell gombolni […]” – siránkozik a szerző. Ezt követi a gallér, a maga három gombjával. A következő ruhadarabot diszkréten „izé”-nek nevezi (lám, a múlt század ma már hírből sem ismert szemérmessége!) – nyilván a rövid alsóról van szó, a maga négy gombjával. (Ábel azóta is próbálja kitalálni, hogy hol lehetett az a négy gomb. A sliccén? De oda meg minek?! Nem ismerték a vészhelyzetet?) Aztán következett a harisnyatartó (!) négy gumigombbal, majd az utcai nadrág mindösszesen tizenhét (!) gombbal. Na jó, ebben a nadrágtartó, a „hózentróger” is ludas a maga öt gombjával, de akkor is! És máris negyvenháromnál tartunk.

Végül a kabát csak hét gombbal szerénykedik a sorban, de cserébe tizenegy zsebet kell különféle tárgyakkal megtölteni. Szóval: „aki fürdéssel és tisztálkodással együtt az egész dolgot meg tudja csinálni egy órán belül, az vagy csaló, vagy nem úriember” – írja Karinthy.

És mi a helyzet manapság? Hány gombbal kell bíbelődnie egy férfiembernek, ha télen ki akar lépni az utcára? Ábel számolni kezdett. Atlétatrikó (székelyül: majó) – nulla gomb. Rövid alsó, hosszú alsó – dettó.  Az ing – nyilván hosszú ujjú – nyolc gomb, beleértve a mandzsetta gombjait is. Cserélhető gallér? Harisnya? Ma már írmagjuk sincs! Most nem pulóvert húzunk, nem lenne fair, hanem zakót veszünk – két gomb. Zárásként belebújunk a fekete nagykabátba, ami további négy gombot jelent. Ez mindösszesen tizennégy. Ha a nadrág történetesen gombos, és nadrágtartót is használunk, akkor is csak huszonháromnál tartunk.

Látható tehát, hogy az utóbbi kilenc évtizedben a férfiöltözék gombjainak száma kevesebb mint felére csökkent. Ez bizony meredek ív, és az a baj, hogy könnyen negatív spirálba sodorhatja a gombközösséget. Ábel a baj okát az olyan élősködők megjelenésében látja, mint a cipzár és a tépőzár. Sajnos ma már az is előfordulhat, hogy egyetlen gombbal lépünk utcára: nyáron – cipzáras farmer és póló. Télen – cipzáras farmer, pulcsi és tépőzáras téli dzseki. És ez nem jó.

A gombbal múltunk egy darabkája tűnik el jóvátehetetlenül. Bár hungarikummá nem avathatjuk, mert más lovas nomád népek is használták, mégiscsak ázsiai (jobbik) felünk egy darabkájáról van szó, amelyhez mindannyiunkat meghitt érzelmek fűznek. Valamit lépnünk kell.

De mit? Hívjunk életre gombvédő mozgalmat? Szorgalmazzuk, hogy vessenek ki különadót a cipzárakra és tépőzárakra, mert hagyományos, hazai terméket szorítanak ki a piacról? Ábelnek ekkor felcsillant a szeme: használjuk ki az unió divat­trendjeinek farvizét! Például térjünk vissza az eredeti csont-, bőr- és fagombokhoz. Mondjuk el, hogy ez mennyire „bio”, s hogy mennyire pici az ökológiai gomblyuka. Nem kell hozzá se fém, se műanyag! S mivel enni mindig kell, a csont és a bőr folyamatosan újratermelődik a konyhán, tehát az előállítási folyamat fenntartható! S ha ez nem lenne elég, hangoztassuk, hogy a gombok, ellentétben a masszívan szigetelő cip- és tépőzárakkal, jó szellőzést biztosítanak, így egészségesek is!

Végső, de tényleg csak a legvégső esetben azzal is előállhatunk, hogy egy elnyomott (nem nemzeti!) kisebbségről van szó, amelyet a versenytársak kirekesztenek, diszkriminálnak a ruhatartozékok piacán. Vonjuk be a harcba a nagy multicégeket, s ha lehet – a szintén kihalásra ítélt hungarikum, a gombfoci ürügyén – az UEFA-t is! Respect the button!

Nem érhet itt véget a gomb története! Gomboljuk újra!

(Borítókép: Pixabay)