Hamupipőke és a herceg hercege

Megszaporodtak a nem heteroszexuális karaktereket bemutató zenés darabok, most fordul elő azonban először, hogy a teljes West End megmentése egy klasszikus mese LMBTQI- (leszbikus, meleg, biszexuális, trasznemű, queer és intszex) verziójától függ. Akármilyen is Andrew Lloyd Webber Hamupipőkéje, a pénzügyi célokat segíti az újraértelmezés.

Közkedvelt felvetés, hogy az LMBTQI-közösség tagjaiból verbuválódnak a musicalek első számú rajongói, a heteroszexuális férfiak viszont sikítva menekülnek a színházból, ha esetleg jobbik felüknek sikerül is becsalogatni őket. Az egyik magyarázat szerint a közösség a darabok készítői miatt kedveli a műfajt, hiszen a színházi emberek között felülreprezentáltak a szexuális kisebbségek tagjai. A negyvenes-ötvenes években a homoszexuális dalszövegírók gyakorta kacsintottak össze apró nyelvi finomságokkal a közösséghez tartozó nézősereggel. Cole Porter Csókolj meg, Katám! című musicaljének 1948-as Broadway-változatában a Too Darn Hot című női számot még férfi adta elő, 1953-ban a vásznon azonban már Ann Miller énekelte.

Más vélemények szerint Hollywood aranykorának sablonos, biodíszletként való nőábrázolásával ellentétben a musicalekben karakán, cserfes női karakterek szerepelnek, akiket rajongva táncol körül a férfi- (és női) tánckar. Ez a megközelítés közelebb áll a LMBTQI-közösség ízlésvilágához, mint a XX. század közepének férfiideálja. Azonban mivel a kétezres évek óta jóval változatosabb férfikaraktereket vonultat fel a mozivilág is, a harmadik, pszichológiai jellegű magyarázat tűnik valószínűnek, amely a tánc és az éneklés feszültséglevezető hatását látja a háttérben.

Mindezek után érdekes, hogy a homoszexua­litás egyértelmű ábrázolása a hetvenes évekig váratott magára. Jean Poiret 1973-ban írta az Őrült nők ketrecét, amelyből öt évvel később francia–olasz mozifilm, tíz évvel később Broadway-musical készült. A darab nyomán a kilencszázkilencvenes, kétezres években számos ilyen karaktert felvonultató mű született. A legsikeresebb Pucci­ni Bohéméletének átirataként készült 1996-os Rent, illetve annak 2005-ös filmváltozata lett.

A musicalvilág keresztapjának tartott Andrew Lloyd Webber épp a Rent sikerén felbuzdulva írta meg legújabb darabját. Webber az elmúlt években mérsékelt sikert tudhatott magáénak. A közepesen sikerült Óz, a nagy varázsló felújított verziója, illetve a 2015-ös Rocksuli sem tudta visszahozni a zeneszerző rajongóit, akik kifejezetten dühöngtek a nyolcvanas évek legnagyobb sikerének, Az operaház fantomjának folytatásaként beharangozott Love Never Dies 2010-es bemutatója után. A darab története ugyanis alapjaiban rombolja le a világot, amelyet a Fantom felépített. Az önmagukból kifordult karaktereket és az értelmetlen logikai bakugrásokat nem tudták a kellemes, de messze nem kiemelkedő dallamok feledtetni.

A pandémia előtt ezért Webber kénytelen volt valami olyanhoz nyúlni, ami igazán divatos és valószínűleg visszahozza megtépázott hírnevét. Így dolgozta fel Hamupipőke történetét, amelyben bár benne van minden mesés elem, tehát a gonosz mostoha, a ragyogó cipő és a happy end, a végeredmény mégis XXI. századi mese. A történet szerint Hamupipőke nem visszahúzódó, mindenkivel jót tevő lány, hanem nagyszájú, vagány kisasszony, akinek nincs szüksége hercegre a boldoguláshoz. Így nem is probléma, hogy a szőke herceg valójában másik hercegbe szerelmes, sőt el is tűnik a színről szíve választottjával, Hamupipőke pedig rájöhet arra, hogy mindvégig gyerekkori barátjába volt szerelmes, aki történetesen az eredeti herceg öccse, és aki ily módon megörökli a trónt.

A darabot a pandémia előtt látta a tesztközönség. A koronavírus a West End lezárását is okozta, így a jelenlegi tervek szerint augusztus 13-tól februárig játsszák majd a Hamupipőkét a teljes közönségnek. A jegyek folyamatosan fogynak, mivel az előzetes kritikák alapján úgy tűnik, Webber visszatért a nyolcvanas-kilencvenes évek zenei alapjaihoz. David Zippel a Herkules könnyed, beszélgetős dalszövegeit mentette át a kilencvenes évekből, Emerald Fennell pedig szatirikus librettót írt, amely a szakértők szerint áthidalja a Hamupipőke-feldolgozások XXI. században észrevett „hibáját”: hogyan szerethet egymásba egy pillanat alatt Hamupipőke és hercege.

A hatmillió fontos darab tehát – úgy tűnik – a pénzügyi elvárásokat teljesíti, és ezt a botrányfaktor csak erősíti. Annak ellenére kíváncsiak sokan, hogy a delta variáns terjedése miatt a West End teljes újranyitását még mindig többen ellenzik. A kritikusabb hangok azonban figyelmeztetnek arra, hogy a Love Never Dies már bebizonyította, Webber történetvezetése komoly godokkal küzdhet. A hasonló mesékkel az a baj, hogy nem adnak a gyerekek számára egyszerűen felfogható sémákat, amelyeket idősebb korban nyugodtan lehet árnyalni. A Hamupipőke klasszikus mese, amelyen nemzedékek nőttek fel, Oscar Hammerstein és Julie Andrews 1953-as musicalváltozatát is rendszeresen vetítik. Olyan alapvető értékeket és alapfogalmakat közvetít, mint az önfeláldozás vagy a méltó jutalom elnyerése. Az új Hamupipőke az egyik fő dallammotívumot bevezető Bad Cinderella szövege alapján azonban nem kedves azokkal, akik nem kedvesek vele, nem érdekli, mi történik másokkal, sőt nem is bánja, ha megbántja a másikat. Bár az önelfogadás és a bátorság fontos üzenet a közösségi média generálta művilágban, nem szabad feláldozni a régi értékeket az újak oltárán. Webber Hamupipőkéje viszont, úgy tűnik, megteszi ezt.