Ház egy euróért

Nyugat-Európa számos településén veszélyes ütemben csökken a lakók száma. Összeállításunkból kiderül, hogy az illetékesek milyen intézkedésekkel próbálják megállítani – vagy legalább lassítani – a folyamatot, ahogy az is, mi a különbség a skót és az olasz megoldások között.

De nem csak Ulván látnák szívesen a betelepülőket. A szintén a Belső-Hebridák részének számító Cannán már megpróbálkoztak azzal, hogy lakókat édesgessenek a helyszínre. Ami a tizenegy négyzetkilométeres földdarab látogatóinak számát illeti, nincs miért szégyenkezni – évente tizenötezer turista keresi fel –, ami viszont a helyi lakosságét, az már aggasztó: 2006-ban mindössze tizenhat embernek adott otthont, ezért tulajdonosa, a National Trust Scotland nevű társaság hirdetést tett közzé: betelepülő családokat keresnek. A felhívásra több mint háromszázan ­jelentkeztek, ám az érdeklődők jó része hamarosan tovább is állt. A Dailymail.co.uk cikke szerint döntésüket azzal indokolták, hogy a körülmények nem megfelelők a gazdálkodáshoz, valamint azzal, hogy a helyi szabályok túlságosan szigorúak: nemcsak azt nem teszik lehetővé, hogy az újonnan érkezők földet birtokolhassanak a szigeten, de azt sem, hogy házat építsenek rajta.

Canna lakói valós képet tártak a világ elé. Felhívásukban nem titkolták, hogy a komp hetente háromszor jár, a szigeten nincs óvoda és általános iskola, ahogy orvos sincs: a betegeket mentőhelikopter szállítja a legközelebbi – légi úton negyedóra alatt elérhető – kórházba. A lakosság létszáma 2018-ra meg is emelkedett – tizennyolc főre.

Olaszországban is könnyen találni biztos ütemben fogyatkozó kis közösségekre. A déli Calabria – ahol a városok háromnegyedé­ben ötezernél kevesebb ember él, és a népesség egyre fogy – külön programot dolgozott ki a folyamat tempójának mér­séklésére. Az „aktív lakóhelyi jövedelem” néven emlegetett projekt a következő hetekben indul. Azt célozza, hogy a jelentkezők – pályázati anyaguk sikeres elbírálása esetén – helyben regisztrált vállalkozást indítsanak a programba bekapcsolódó, kétezer főnél alacsonyabb lélekszámú települések valamelyikén. Vagy a semmiből indulva, vagy pedig úgy, hogy elfogadják a szóban forgó falvak és kisvárosok által felkínált állások valamelyikét, amelynek ellátására végzettségük, szakképzettségük alkalmassá teszi őket. Ezért cserébe – maximum három éven keresztül, összesen legfeljebb 28 ezer euró erejéig – juttatást kapnak a programra elkülönített hétszázezer eurós keretből.

A feltételek viszonylag egyszerűek: negyvenévesnél idősebbek, valamint nem uniós állampolgárok nem jelentkezhetnek. Az aspiránsok ugyanakkor tudomásul veszik, hogy – amennyiben pályázatuk eredményesnek bizonyul – a döntést követő három hónapon belül Calabriába kell költözniük. Olaszország egyéb vidékein az „egy euró – egy lakás” néven emlegetett kezdeményezéssel szeretnék ösztönözni a betelepülést. A tucatnyi városban alkalmazott megoldás lényege: a település egy euróért – vagy egy dollárért – értékesíti a területén található elhagyott ingatlanokat.

A vevők így jelképes összegért juthatnak hozzá egy-egy – jellemzően leromlott, nemegyszer romos állapotú, tehát alapos felújításra szoruló – lakáshoz, a vezetés viszont elvárhatja tőlük, hogy rendben tartsák azokat, és befizessék utánuk az adót a falu vagy város kasszájába. Ezáltal az önkormányzat bevételhez jut, amelytől korábban elesett – hiszen a korábbi tulajdonosok gyakran elérhetetlennek bizonyultak a hatóságok számára –, a régi épületek új életre kelnek, az utcakép rendezettebbé válik, a helyi közösségek új lakókkal gyarapodnak.

Látszólag tehát mindenki jól jár az ügylettel, csakhogy ennek is megvannak a hátulütői. A Cnn.com szerint például a kanadai Niagara Fallsban élő Josie Faccini meghökkenve értesült arról, hogy a házat, amelyet Olaszországból kivándorolt nagyanyja hagyott hátra a Castropignano nevű – jelenleg mintegy kilencszáz lakosú – kisvárosban, az önkormányzat lefoglalta, és az egy dollárért értékesíthető épületek közé sorolta. Az asszony és a városvezető között jogvita kezdődött arról, mi számít az értesítés megfelelő formájának.

A Cserehát ékszerdoboza

Idehaza is akadnak példák az elnéptelenedés miatt a megszűnés szélére sodródó, aztán új életre kelő településekre. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei – közigazgatásilag Abaújlakhoz tartozó –Szanticskán a nyolcvanas évek elején még kéttucatnyian éltek, 1989-re viszont egyetlen lakosa maradt: a Völgy utcába bejelentett Pál István. A polgári védelemnél dolgozó férfi azért szeretett volna elköltözni addigi lakhelyéről, Tiszaújvárosból (1991-ig Leninváros), mert ottani otthona szűkösnek bizonyult családtagjai és egyre gyarapodó néprajzi gyűjteménye számára. A fejlesztési koncepció, amelynek kidolgozásában része volt, 1992-ben európai díjat nyert, és a falu kezdett benépesülni. Szanticska ma a Cserehát egyik ékszerdobozának számít: gyermektáborok szervezéséből, vendégházak üzemeltetéséből tartja fenn magát; tizenkilenc háza, két temploma és hét állandó lakosa van – no meg különleges hangulata.

Borítókép: Ünnepi felvonulás a szicíliai Gangiban, ahová ugyancsak csalogatják az új lakókat. Fotó: Getty Images