Kötött sapka a Főkukacon

Ungváron kezdődött, mára Európa megannyi pontján megjelentek a gerillaszobrászként emlegetett művész alkotásai. Vallja, hogy a kicsinység önmagában nem érték, nem művészet. A többletet az egyéni látásmód adja, amelyre sokan gondolunk, csak nem tudjuk formába önteni azt. Kolodko Mihály megteszi helyettünk.

– Mit tehet a szobrász, ha nincs pénze, sem megrendelése, sem engedélye arra, amit igazán szeretne megformázni? Mit tehet, ha olyanra kap felkérést, ami őt nem érdekli, tehát a majdani alkotás sem az ő szellemi terméke? Mit tehet, ha neki nem az a fontos, hogy műhelyekben, kevesek által látogatott galériákban tűnjenek fel alkotásai, hanem minél több érdeklődőhöz eljussanak? – sorolja akkori kétségeit az ungvári születésű művész.

Fotó: Denis Sosnovskiy / Kolodkoart.com

Kolodko Mihály a szűk ajtót úgy tárta nagyra, hogy a szobrait kicsinyítette. Ami önmagában nem elég, attól nem érdekes az ötlet, hogy nem eredeti a nagyság. Meghatározó eszköze a humor, a nevettetés, a mintázandó alak újragondolása. Nem kigúnyol, nem lenéz, hanem a megszokottól eltérő helyzetben mutatja hőseit.

Egyik első apró alkotását az egykoron az ungvári királyi főgimnáziumban tanuló Csontváry Kosztka Tivadar festőművészről mintázta. A történet érdekes és jellemző. A művész leült, és végiggondolta, vajon melyik ungvári intézmény rendelne tőle vagy bárkitől egész alakos Csontváry-szobrot. Némi töprengés után rájött: senki. De ő akart ilyen alkotást. Amit saját zsebből létrehoz, amit odatehet, ahol sokan látják, és olyan hatásos, mint egy egész alakos mű. Ebből született a korcsolyázó Csontváry – aki valóban szeretett korcsolyázni. Majd jött sorban a többi, ma már kultikus mű. Gyerekkorának fontos szereplőjét, A nagy ho-ho-ho horgász című rajzfilmsorozatból ismert Főkukacot először Ungváron, majd Budapesten állította ki. A fővárosi alkotást egy hónap után fedezték fel, majd amikor összekötötték a kárpátaljai művel, lebukott. Mert nem szerette, ha kiderül, hogy ő áll a művek mögött. A gerillaszobrász maradjon inkognitóban.

Fotó: Penovác Károly / Veszprém Megyei Napló

Kárpátalján is megjelentek szobrok, amelyeket olyanok tiszteletére emeltek, akik sosem jártak ott. Fontosnak érezte, hogy bemutassa, milyen nagy alkotók kötődnek valójában ehhez a vidékhez. Például Andy Warhol, akinek szobra háttal áll az ungvári múzeumnak – mert hiába az egyik közeli településről vándoroltak ki a különös művész szülei az Egyesült Államokba, alkotásai közül egyet sem őriznek ott. Megformázta, mert érezte, Ungvárnak szüksége van Andy Warholra. Azt is mondja, nem tud rendelésre dolgozni; éreznie kell a belső késztetést, és hogy szükség van a szobraira. Ha a megrendelővel közös a cél, és értik egymást, ha érti művészetének lényegét (és nem ragaszkodik az ünnepélyes avatáshoz, táblaállításhoz), akkor működhet a dolog. Egyetlen kivételt tett eddig. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér névadójáról készült alkotását annak rendje és módja szerint felavatták.

Az Országházzal szemközti Szomorú tank születése egy fotóra vezethető vissza. 1956-ban orosz tank állt szemben a Parlamenttel a budai oldalon. Épp itt állt a világháborúban felrobbantott első ideiglenes Duna-híd. Úgy érezte, hogy ezen a helyen emlékeztetni kellene a háború szörnyűségére. Ezért készült a kis tank lehorgadt ágyúcsővel, mert ha a tábornokok nem is, de a harckocsi szégyelli, amire használják őt az emberek embertársaik ellen. A tankot négy éve tette ki. Nem mindenkinek tetszett. Valaki elszántan feszegette a kis szobrot, de végül talán nem volt elég ideje vagy türelme, hogy a rögzítőket kitépje. Két éve kicsit erősített a tartószerkezeten – remélve, hogy sokáig a helyén marad.

Fotó: Móricz István / Bors

Tavaly decemberben Alfred Nobelről mintázott miniszobra került Stockholmba, a magyar nagykövetség elé. Amikor azt mondom, hogy ebben nincs sok humor, attól eltekintve, hogy a fej aránytalanul nagy a testhez viszonyítva, mintha kicsit megbántanám. Hogy oldjam a helyzetet, mentegetőzöm, esetleg ha dinamitrudat tett volna a hóna alá, hiszen a robbanóanyag feltalálásából és gyártásából gazdagodott meg a svéd… Kolodko azt mondja, minden egyes alkotását a helyszínhez kell igazítani. A környezet meghatározza a lehetőséget, a svéd fővárosban vaskerítéshez kellett rögzíteni a szobrocskát. Talán, ha kőtalapzatról lett volna szó.

Budapesten gyerekkorában járt először rokonlátogatáson, de amikor 2000 körül visszatért, más szemmel nézte a várost. Azt érezte, Budapest úgy változik, hogy közben nem veszíti el önmagát – ellentétben a szülővárosával. Budapest azért inspirálja, mert sok ember értékeli és őrzi a mű­veit. A Főkukacra télen apró kis kötött sapkát adtak, nehogy megfázzon, Mekk mesternek karácsonykor pici feldíszített fenyőfát tett valaki a kezébe, a Zöld Béka pedig piros-fehér csíkos sálat kapott a hideg ellen.

– Kárpátalján megtanultuk, ha el akarunk érni valamit, akkor nem másokra, megbízásokra, csodára kell várnunk, hanem magunknak kell megvalósítanunk az álmainkat. Ezért több helyre is saját magam készítettem el a kicsi szobrokat – nyilatkozta a főtér.ro portálnak korábban. Nem pazarolta az időt hatósági engedélyek vagy hasonlók beszerzésével, egyszerűen oda tette a szobrot, ahol annak a legjobb helye volt, és kíváncsian várta, hogyan reagálnak rá az emberek. Megalkotta a Mikulást, Švejket, a derék katonát, a Rubik-kockát, Napóleont, a szabadulóművész Houdinit, Budapesten függőágyba tette Ferenc József császárt és királyt. Álma, hogy a Marsra kerüljön alkotása – korábban a Holdat emlegette célpontként.

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Három éve avatták fel Fedák Sári egész alakos szobrát a színésznő születésnapján szülővárosa, a kárpátaljai Beregszász főterén. A szoborkompozíció négy méter magas mészkő oszlopból és rajta a fehér márványpadon ülő művésznő életnagyságú bronzalakjából áll. Ez a munka ritka visszatérés volt a „rendes” köztéri szobrokhoz.

Vácra azért költöztek, mert nagyon hasonlít a hangulata Ungvár korábbi légkörére, de Ungvárral ellentétben ez őrzi a múltját. Évek óta éltek a településen, és azt érezte, hogy az embereket, a várost nem érdekli a művészete. Ismerték, de nem akartak tudomást venni róla. Majd megmozdult valami. Először a Mária Terézia eksztázisa című alkotása került a diadalív vagy a Kőkapu néven is ismert emlékmű közvetlen közelébe. A váci építményt a császárnő tiszteletére emelték, aki állítólag – félve a magyarok mesterkedésétől – nem mert áthaladni alatta. Illetve csak hazafelé távoztában. Négy éve forgatta magában a témát a szobrász. Hogy miért az eksztázis? Talán mert a szobor az alkotó kocsijában biztosan és baj nélkül átment a diadalív alatt.

– Nagyobbik lányom a váci Árpád Fejedelem Általános Iskolába jár. Ahogy a többi magyar iskolában, gondolom, itt is az első megismert versek egyike Petőfi Sándornak Az anyám tyúkja című költeménye. Petőfi 1848 februárjában írta ezt a verset Vácon. Ennek is emléket akartam állítani – avat be a Morzsa kutya és tyúkanyó kend szobrának történetébe, amelyet a helyi vasútállomás előtt állított fel. Kodolko Mihály elmagyarázza még, hogy direkt nem pulinak formázta Morzsát, és direkt lett a tyúk­anyó butácska.

Azt mondja, a lányai időnként megkérdezik, miért Magyarországon élnek, és nem Kárpátalján, ahol a rokonok laknak. Szerintük olyan kicsi a különbség a két hely között. Ilyenkor azt mondja, hogy ez a kicsinység számára óriási dolog, mert ettől élhet szabadon szárnyaló művészként.

Borítókép: Maszkban A nagy ho-ho-ho horgász mesefigurája, Budapest. Fotó: Ripost–Sulyok László.