Kötött sapka a Főkukacon

Ungváron kezdődött, mára Európa megannyi pontján megjelentek a gerillaszobrászként emlegetett művész alkotásai. Vallja, hogy a kicsinység önmagában nem érték, nem művészet. A többletet az egyéni látásmód adja, amelyre sokan gondolunk, csak nem tudjuk formába önteni azt. Kolodko Mihály megteszi helyettünk.

Pár sarokra lakunk egymástól, mit sem tudva a másikról. Gondoltam, ha már három szobrot állított ki Vácon, beszélhetnénk. Vácon, de egy gerillaszobrász nem a szokványos mederben gondolkodik. Felajánlotta a budapesti műtermét, de azt elöntötte az özönvíz, méter vastagon. Vészmegoldás a budai presszó. Beszélgethetnénk, de inkább kiabálunk, mert az utca túloldalán hatalmas markológép a múlt századelőn épült ház falát bontja.

– Ungváron ugyanez történik. Lebontják a múltat, hogy valami olyat húzzanak fel, aminek semmi köze a történelméhez. Az a város nem az a város, ahol én felnőttem, amelyet szerettünk a feleségemmel. Itt is bontanak, de él a remény, hogy olyasmi épül, ami kötődik a múlthoz – mereng Kolodko Mihály szobrász, akinek édesapja ukrán, édesanyja magyar, de otthon az ukrán nyelvet használták. Csak a nagymamával beszélt magyarul.

Fotó: Knap Zoltán / Bors

Pályája elején a képzőművészet megannyi ágát kipróbálta, a rajzolást, a festést, az agyagozást. A fafaragás állt hozzá a legközelebb, egészen addig, amíg el nem kezdték oktatni. A kötelezőtől zsigerből irtózó fiatalember a fát fémre cserélve szobrásznak állt. Lembergben felsőfokon adagolta magának a szakmai ismereteket a monumentális szobrászat szakon. Gyorsan ráérzett arra, hogy számára a szobrászat a művészi kiteljesedés legjobb eszköze. Szavakban képtelen megfogalmazni úgy a gondolatait, ahogy azok bronzba öntve megjelennek. Öten kerültek a monumentális tagozatra, de nem egyforma előképzettséggel. A négy másik évek óta gyakorolta álmai megformázását, az ungvári pályakezdő a lemaradását próbálta behozni. Éjjel-nappal a műteremben dolgozott, a hét minden napján. Megtalálta azt a világot, ahol jól érzi magát.

Fotó: Móricz István / Bors

Az akadémiáról kikerülve készített néhány hagyományos léptékű szobrot, de érezte, hogy azokból megélni nem, csak túlélni lehet. Előfordult, hogy nem adtak elég időt az alkotásra, vagy nem kapta meg az előre megbeszélt díjat. Levegő után kapkodott. Az nem út, hogy a megrendelő megmondja, mit akar. Az nem út, hogy néhány téma jöhet csupán szóba, hiszen az élet sokrétűbb a hivatalok, intézmények által belátott világnál. Erőteljesen kereste a kiutat ebből a helyzetből.

– Mit tehet a szobrász, ha nincs pénze, sem megrendelése, sem engedélye arra, amit igazán szeretne megformázni? Mit tehet, ha olyanra kap felkérést, ami őt nem érdekli, tehát a majdani alkotás sem az ő szellemi terméke? Mit tehet, ha neki nem az a fontos, hogy műhelyekben, kevesek által látogatott galériákban tűnjenek fel alkotásai, hanem minél több érdeklődőhöz eljussanak? – sorolja akkori kétségeit az ungvári születésű művész.

Fotó: Denis Sosnovskiy / Kolodkoart.com

Kolodko Mihály a szűk ajtót úgy tárta nagyra, hogy a szobrait kicsinyítette. Ami önmagában nem elég, attól nem érdekes az ötlet, hogy nem eredeti a nagyság. Meghatározó eszköze a humor, a nevettetés, a mintázandó alak újragondolása. Nem kigúnyol, nem lenéz, hanem a megszokottól eltérő helyzetben mutatja hőseit.

Egyik első apró alkotását az egykoron az ungvári királyi főgimnáziumban tanuló Csontváry Kosztka Tivadar festőművészről mintázta. A történet érdekes és jellemző. A művész leült, és végiggondolta, vajon melyik ungvári intézmény rendelne tőle vagy bárkitől egész alakos Csontváry-szobrot. Némi töprengés után rájött: senki. De ő akart ilyen alkotást. Amit saját zsebből létrehoz, amit odatehet, ahol sokan látják, és olyan hatásos, mint egy egész alakos mű. Ebből született a korcsolyázó Csontváry – aki valóban szeretett korcsolyázni. Majd jött sorban a többi, ma már kultikus mű. Gyerekkorának fontos szereplőjét, A nagy ho-ho-ho horgász című rajzfilmsorozatból ismert Főkukacot először Ungváron, majd Budapesten állította ki. A fővárosi alkotást egy hónap után fedezték fel, majd amikor összekötötték a kárpátaljai művel, lebukott. Mert nem szerette, ha kiderül, hogy ő áll a művek mögött. A gerillaszobrász maradjon inkognitóban.

Fotó: Penovác Károly / Veszprém Megyei Napló

Kárpátalján is megjelentek szobrok, amelyeket olyanok tiszteletére emeltek, akik sosem jártak ott. Fontosnak érezte, hogy bemutassa, milyen nagy alkotók kötődnek valójában ehhez a vidékhez. Például Andy Warhol, akinek szobra háttal áll az ungvári múzeumnak – mert hiába az egyik közeli településről vándoroltak ki a különös művész szülei az Egyesült Államokba, alkotásai közül egyet sem őriznek ott. Megformázta, mert érezte, Ungvárnak szüksége van Andy Warholra. Azt is mondja, nem tud rendelésre dolgozni; éreznie kell a belső késztetést, és hogy szükség van a szobraira. Ha a megrendelővel közös a cél, és értik egymást, ha érti művészetének lényegét (és nem ragaszkodik az ünnepélyes avatáshoz, táblaállításhoz), akkor működhet a dolog. Egyetlen kivételt tett eddig. A Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér névadójáról készült alkotását annak rendje és módja szerint felavatták.

Az Országházzal szemközti Szomorú tank születése egy fotóra vezethető vissza. 1956-ban orosz tank állt szemben a Parlamenttel a budai oldalon. Épp itt állt a világháborúban felrobbantott első ideiglenes Duna-híd. Úgy érezte, hogy ezen a helyen emlékeztetni kellene a háború szörnyűségére. Ezért készült a kis tank lehorgadt ágyúcsővel, mert ha a tábornokok nem is, de a harckocsi szégyelli, amire használják őt az emberek embertársaik ellen. A tankot négy éve tette ki. Nem mindenkinek tetszett. Valaki elszántan feszegette a kis szobrot, de végül talán nem volt elég ideje vagy türelme, hogy a rögzítőket kitépje. Két éve kicsit erősített a tartószerkezeten – remélve, hogy sokáig a helyén marad.

Fotó: Móricz István / Bors

Tavaly decemberben Alfred Nobelről mintázott miniszobra került Stockholmba, a magyar nagykövetség elé. Amikor azt mondom, hogy ebben nincs sok humor, attól eltekintve, hogy a fej aránytalanul nagy a testhez viszonyítva, mintha kicsit megbántanám. Hogy oldjam a helyzetet, mentegetőzöm, esetleg ha dinamitrudat tett volna a hóna alá, hiszen a robbanóanyag feltalálásából és gyártásából gazdagodott meg a svéd… Kolodko azt mondja, minden egyes alkotását a helyszínhez kell igazítani. A környezet meghatározza a lehetőséget, a svéd fővárosban vaskerítéshez kellett rögzíteni a szobrocskát. Talán, ha kőtalapzatról lett volna szó.

Budapesten gyerekkorában járt először rokonlátogatáson, de amikor 2000 körül visszatért, más szemmel nézte a várost. Azt érezte, Budapest úgy változik, hogy közben nem veszíti el önmagát – ellentétben a szülővárosával. Budapest azért inspirálja, mert sok ember értékeli és őrzi a mű­veit. A Főkukacra télen apró kis kötött sapkát adtak, nehogy megfázzon, Mekk mesternek karácsonykor pici feldíszített fenyőfát tett valaki a kezébe, a Zöld Béka pedig piros-fehér csíkos sálat kapott a hideg ellen.

– Kárpátalján megtanultuk, ha el akarunk érni valamit, akkor nem másokra, megbízásokra, csodára kell várnunk, hanem magunknak kell megvalósítanunk az álmainkat. Ezért több helyre is saját magam készítettem el a kicsi szobrokat – nyilatkozta a főtér.ro portálnak korábban. Nem pazarolta az időt hatósági engedélyek vagy hasonlók beszerzésével, egyszerűen oda tette a szobrot, ahol annak a legjobb helye volt, és kíváncsian várta, hogyan reagálnak rá az emberek. Megalkotta a Mikulást, Švejket, a derék katonát, a Rubik-kockát, Napóleont, a szabadulóművész Houdinit, Budapesten függőágyba tette Ferenc József császárt és királyt. Álma, hogy a Marsra kerüljön alkotása – korábban a Holdat emlegette célpontként.

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Három éve avatták fel Fedák Sári egész alakos szobrát a színésznő születésnapján szülővárosa, a kárpátaljai Beregszász főterén. A szoborkompozíció négy méter magas mészkő oszlopból és rajta a fehér márványpadon ülő művésznő életnagyságú bronzalakjából áll. Ez a munka ritka visszatérés volt a „rendes” köztéri szobrokhoz.

Vácra azért költöztek, mert nagyon hasonlít a hangulata Ungvár korábbi légkörére, de Ungvárral ellentétben ez őrzi a múltját. Évek óta éltek a településen, és azt érezte, hogy az embereket, a várost nem érdekli a művészete. Ismerték, de nem akartak tudomást venni róla. Majd megmozdult valami. Először a Mária Terézia eksztázisa című alkotása került a diadalív vagy a Kőkapu néven is ismert emlékmű közvetlen közelébe. A váci építményt a császárnő tiszteletére emelték, aki állítólag – félve a magyarok mesterkedésétől – nem mert áthaladni alatta. Illetve csak hazafelé távoztában. Négy éve forgatta magában a témát a szobrász. Hogy miért az eksztázis? Talán mert a szobor az alkotó kocsijában biztosan és baj nélkül átment a diadalív alatt.

– Nagyobbik lányom a váci Árpád Fejedelem Általános Iskolába jár. Ahogy a többi magyar iskolában, gondolom, itt is az első megismert versek egyike Petőfi Sándornak Az anyám tyúkja című költeménye. Petőfi 1848 februárjában írta ezt a verset Vácon. Ennek is emléket akartam állítani – avat be a Morzsa kutya és tyúkanyó kend szobrának történetébe, amelyet a helyi vasútállomás előtt állított fel. Kodolko Mihály elmagyarázza még, hogy direkt nem pulinak formázta Morzsát, és direkt lett a tyúk­anyó butácska.

Azt mondja, a lányai időnként megkérdezik, miért Magyarországon élnek, és nem Kárpátalján, ahol a rokonok laknak. Szerintük olyan kicsi a különbség a két hely között. Ilyenkor azt mondja, hogy ez a kicsinység számára óriási dolog, mert ettől élhet szabadon szárnyaló művészként.

Borítókép: Maszkban A nagy ho-ho-ho horgász mesefigurája, Budapest. Fotó: Ripost–Sulyok László.