Semmiségekből állnak össze napjaink. Persze jut minden napra terv és esemény is, ám ha reggel megkérdeznék, mi is fog velünk történni, csak a vállunkat vonogatnánk: majd lesz valahogy. Ezt válaszolta Bódy Gergő, a Momentán Társulat műsorvezetője, ceremóniamestere is, amikor a színházi világosító az esti előadásról kérdezte őt. Majd lesz valahogy. Elkerekedett a szeme a technikai munkatársnak, aki azóta már megszokhatta, hogy az improvizációs színház tényleg ilyen. Meghirdetett esemény, a tér és a szereplők szintén a belátható keretrendszer részei, de hogy milyen témát dob fel a közönség, egyáltalán kik, milyen előfeltevésekkel és motivációkkal ülnek be egy előadásra, annak csak a jóisten a megmondhatója.
Az viszont egészen pontosan látszik, hogy a koronavírus miatt streamelt, online produkciók után újra telt ház van az Ó utcai Impróban. Tizennyolc éves a társulat, a 2500., ünnepi előadás pedig a legnépszerűbb, egyben legrégebbi műsorra, a RögvEstre esett. Momentán úgy érzem, lehetetlen, de talán nem is érdemes pontról pontra feleleveníteni a fordulatos est eseményeit, hiszen – nomen est omen – a lényeg a pillanatban van. A momentum mozzanatot, mozdulatot is jelent, legerősebb élményem a társulatról éppen ez: tagjai egymást erősítve mozdulnak, a szituációkra reagálnak, pillanatok alatt átélik és megélik szerepeiket. Természetes módon hangolódnak rá a közönségre is. Jó nézni a figyelmet, az odafordulást és az örömöt, amikor megérzik: a pillanatból éppen alkotás születik.
A Momentán baráti közösségből alakult.
A társulat tagjai köré mára vendégművészek, tanítványok szerveződtek, akik hisznek az improvizáció közösségszervező erejében. Pirisi László, az „ezerujjú zenemágus” spontán módon megemeli, zenévé varázsolja a színpadon játszódó jeleneteket. A 2500. előadáson fellépett Boldoghy Borbála, Kiskovács Attila, Káli Kata, Molnár Levente és Harsányi Bence, akit társulatvezetőként is a kapcsolódás, a játékosság foglalkoztat: meghallani és megérteni egymást, közösen építkezni, örömmel elfogadni a másik ötleteit, felismerni és elismerni a bennünk rejlő erősségeket. Hitvallása szerint „a nevetés, a felszabadult játék megmutatja a legjobb arcunkat, amivel meglephetjük magunkat és a környezetünket is”.
A meglepetés, akár örömteli, akár kellemetlen, kimozdít a megszokott és begyakorolt magatartásformákból. Hogyan reagálunk váratlan helyzetekre, mit közvetítünk eközben magunkról? Azt, amilyenek valójában vagyunk. Ösztönös, reflektálatlan énünk, jellemvonásaink, alapállásaink is hamar megmutatkoznak a hétköznapokban. Miért késünk rendszeresen a hivatalból? Az együttérző kolléga igyekszik elhitetni a főnökkel, s aztán a lihegve érkező munkatársnak is elmutogatni – a főnök háta mögött –, hogy milyen sztorival szerelte le ideges munkaadóját. Az még csak átélhető, hogy felsővezeték-szakadás miatt momentán nem közlekedik a troli, esetleg hihető történet, hogy a szétszórt munkatárs azt hitte: szombat van, na de hogy a házi Triceratops lenyelte a csörgőórát?! Ezt kitalálni, elmutogatni, illetve felismerni, aztán hitelesen képviselni a főnök előtt, folyamatában is kacagtató. Érdekes tapasztalat, mekkora a közönség felelőssége abban, hogy végül milyen fordulatot vesz egy-egy történet. És mekkora az öröme, ha a megoldás felfelé mutat, értéket közvetít! A felelős gondolkodásmód megtapasztalása – hogy egy könnyedén odavetett szónak, farzsebből kihúzott tárgynak is döntő szerepe lehet – teszi, hogy a közönség tagjai hamar ismerős ismeretlenként tekintenek egymásra, közös kérdések és tapasztalatok birtokosaként. Érdemes például szülőként beleengedni a gyereket egy felnőttes szerepbe? A szemléletformáló helyzetek megerősítik a közösségi alapállást, s ez az Impró falain kívülre is magunkkal vihető.
Az improvizáció szemlélet: figyelemre és a pillanat megélésére tanít. A Momentán társulat alkalmazott formában is használja eszköztárát, rendszeresen tart imprókurzusokat, tréningeket. Piacképessége megerősíti, hogy a színházi forma közvetlen lehetőséget teremt a személyiségfejlődésre. A kultúra erre tanít évezredek óta.
Borítókép: Molnár Levente és Penke Bence. Egymást erősítve mozdulnak (Eisenberger Ági)
