A korfa árnyékában

Csaknem napra pontosan hetven évvel ezelőtt – 1951. szeptember 2-án – vált várossá a Pécstől alig húsz kilométerre fekvő Komló.

Csaknem napra pontosan hetven évvel ezelőtt – 1951. szeptember 2-án – vált várossá a Pécstől alig húsz kilométerre fekvő Komló. A település sokáig a feketeszén-bányászat hazai büszkesége volt, ám annak immár két évtizede vége. A kisvárosnak tehát új utakat kellett találnia, s kialakítania új arculatát. De vajon hogyan kerültek magyar bányászok Spanyolországba? Milyen feladatot lehet adni ezerháromszáz közmunkásnak? Nagyjából mennyi egy aktív korában kiemelt fizetést kapó bányász nyugdíja? 

A Mecsekben és környékén a XIX. században kezdődött a feketeszén-bányászat. Komlón először 1812-ben bukkantak e rendkívül értékes, zsíros csillogású anyagra a jobbágyok – ekkor még a felszínen. A föld alatti fejtés csak 1898-ban kezdődött. Komló 1947-ben egyszerű baranyai faluból – négyezer fő alatti lakossággal – nagyközség lett, majd 1951-ben városi rangot kapott.

– A bányászok védőszentje Szent Borbála. Napját minden év december negyedikén ünnepli a város, ám 1951-től kezdve – egy törvényi szabályozás következtében – a szeptember első vasárnapján zajló bányásznap került előtérbe. Komló az ország első bányásznapján emelkedett városi rangú településsé, 1951. szeptember másodikán – mondja Steinerbrunner Győzőné, a helytörténeti gyűjteményt is magában foglaló könyvtár igazgatója.

A település az ötvenes években a hazai szénbányászat fellegvárává, a szocialista rendszer büszkeségévé, továbbá a munkaverseny kiemelt helyszínévé vált. 1956-tól a komlói tárnákból felhozott szén táplálta a Dunai Vasművet. Mivel a bánya gyakorlatilag mindenkit felvett, aki hajlandó volt dolgozni, a település lakossága gyors gyarapodásnak indult, a beáramló munkaerő lakás­éhségének csillapítására új városrészek épültek. 

A hatvanas évekre tehető aranykort azonban a kijózanodás kora követte: a szénkészlet kitermelése a hetvenes évek közepétől veszteségessé vált, a Mecseki Szénbányák Vállalat a nyolcvanas évek közepére csődközelbe került, és a kilencvenes években elkezdődött a komlói tárnák bezárása. 

Az utolsó megrakott csille 2000. január 31-én gördült ki Zobák-aknából. E mozzanat volt az összesen 66 millió tonna szén felszínre hozását eredményező helyi termelés záróakkordja.

– A rendszerváltás környékén és az azt követő években nyolc-tízezer embert érintett közvetlenül a bánya bezárása. Jó részük már elérte a nyugdíjkorhatárt, vagy a korkedvezményes nyugdíjat választotta, ám aki vállalta, külföldön folytathatta: a Mecseki Szénbányák által létrehozott kft. munkaerő-kölcsönzéssel is foglalkozott, így esett, hogy Spanyolországban – közelebbről La Roblában, a Hullera Vasco-Leonesa társaság tárnáiban – több száz magyar bányász dolgozott, jó tizenöt éven át – tudjuk meg Kőszegi Ernőtől, a Komlói Nyugdíjas Bányász Szakszervezet vezetőjétől.

A kétezres évek elejére a komlói tárnákat betömedékelték, vagyis törmelékkel töltötték fel, nehogy az üres járatokban összegyűljön és a felszínre szökjön a föld mélyéből felszivárgó metángáz.

A szénosztályozót felrobbantották – helyén ma autómosó áll –, a rendező pályaudvar területén pedig parkolót és bevásárlóközpontot alakítottak ki.

A városban ma a bánya kiszolgálóegységeiből alakult – jellemzően fémmegmunkálással foglalkozó – gazdasági társaságok a legfőbb munkaadók, de az egykori berendezkedés más területen is érezteti hatását: annak idején a bányászfeleségek a Carbon Könnyűipari Vállalatnál varrtak ruhákat és cipőket, ma  több kisebb cég foglalkozik ruha- és textilnemű készítésével – olyan termékeket kínálva, mint  például a hajókon használt mentőmellény. 

Az arányok persze nem mellékesek: míg a bánya – fénykorában – 15-16 ezer embernek biztosított munkát, egy mai foglalkoztató már azzal is a város legnagyobbjai között van, ha kétszáznak ad kenyeret. 

– A 2010-es évek elején 1300 közmunkásunk volt. Kisebb részük a szokásosnak mondható feladatokat végezte – a közterületek karbantartását, csinosítását –, 16 brigád viszont támfalakat, utakat, járdákat, parkolóhelyeket épített – idézi fel Polics József polgármester, aki immár tizenegyedik éve tölti be ezt a posztot.

Ma 215 közmunkást foglalkoztat az önkormányzat, a munkanélküliségi ráta pedig 10,9 százalék. Aki helyben szeretne dolgozni – nem közmunkásként –, akár a helyi tésztaüzemben, savanyítóüzemben, kertészetben is megteheti – bár a bérek nem akkorák, mint az ország gazdagabb régióiban.

De nem is a munkaerőpiaci helyzetre vagy a bérszínvonalra vonatkozó adatokból olvasható ki a város egyik legsúlyosabb problémája: a lakosság az 1987-es évet jellemző – csúcsnak számító – 33 ezer főről 2020-ra 25 ezer főre fogyott, és bár jelenleg nyolc óvoda, öt általános iskola, három középfokú oktatási intézmény található a területén, a rendszerváltás óta két-két óvodát és általános iskolát kellett bezárni. A korfa tehát nem a leg­egészségesebb: a fiatalok száma csökken, az időseké pedig magas. A nyugdíjas réteget túlnyomórészt azok alkotják, akik a bánya fénykorában itt dolgoztak, s kiemelt fizetést kaptak, így nyugdíjuk nemritkán nettó háromszázezer forint felett van.

– A nagy fizikai terheléssel járó munka fokozott egészségügyi kockázattal járt. Az egykori bányászok ötven-hatvan százaléka küszködik valamilyen munkahelyi betegséggel, jellemzően szilikózissal – mutat rá Kőszegi Ernő, mi van a mérleg másik serpenyőjében.
Komló 2009-es városfejlesztési stratégiájából kiderül, akkoriban három szegregátummal számolt a városvezetés. Ebből az egyik – a Fő utca középső szakasza Mecsekjánosi városrészben – még 2010 előtt integrálódott, ám a fennmaradó kettőben – főleg a nyugati városrészben, különösen annak Kenderföld nevű részén – változatlanul szükség van a szegregáció csökkentését célzó intézkedésekre.

– Az előre fizetős, kártyás mérőórák bevezetése meggátolta a közüzemi tartozások felhalmozódását, különösen azután, hogy már a szociális támogatás összegét is fel lehet használni e célra. Az önkormányzati bérlakásokból pedig – 14 hónap elteltével – ki lehet tenni azt a bérlőt, aki nem tartja be a társas együttélés szabályait, de alig tíz százalékukat kellett elküldeni emiatt – említ két eredményt a polgármester.

– A bányászkorszak – melynek sokat köszönhet a város – mára végérvényesen lezárult. Ha valamilyen oknál fogva újra szeretnénk kezdeni, újra ki kellene ásni az aknákat, felépíteni a kiszolgálóépületeket, az aknatornyokat, a rendező pályaudvart, a szénosztályozót. Vagyis a nulláról kellene indulnunk. Arról nem is beszélve, hogy 2000 óta felnőtt majdnem két nemzedék, amelyik már elfogadta a váltást, és nem kötődik olyan szorosan a múlthoz – összegzi az elmúlt húsz év legfontosabb változásait a könyvtár vezetője.

A kisváros kellemes zöldövezeti jellegű, saját arborétuma van, az utcáin olyan magasra nőttek a fák, hogy a három-négyszintes lakóházak elbújhatnak az árnyékukban. A turisták pedig a nyaralóövezetben találhatnak szállást és kikapcsolódási lehetőséget: Sikondán horgásztavak, kemping és üdülőházak várják őket – és a közelmúltban újranyílott, többcsillagos wellness-szálló.

Örkény, Kodály, Moldova

A település több irodalom- és művészettörténeti érdekességgel büszkélkedhet: Örkény István a településről írta a Komló, az új város című novelláját (amely az 1952-es, Koránkelő emberek című kötetében jelent meg). Kodály Zoltán a helyi belvárosi iskolának ajánlotta a Harasztosi legények című művét, mert miután meghallgatta az itteni gyerekkórust, lenyűgözte a teljesítmény. Kezdeményezésére az iskola – amely ma is a nevét viseli – ének-zene tagozatos intézményként folytatta működését. Moldova György 1971-ben jelentkezett a Tisztelet Komlónak című riportkötetével, amelyben pontos képet rajzolt a szénbányászat akkori viszonyairól. Az utolsó töltény – Önéletrajzi töredékek sorozatának 2005-ben megjelent, negyedik része szintén a várossal foglalkozik.

Borítókép: Flickr