Az Egyesült Államokban az iskolával együtt elkezdődött a focibajnokság is. Ez az a sport, amelyben hatalmas emberek beöltözve rohangálnak, egy akció tíz másodperc, az utána való tanakodás tíz perc, a hangulat fantasztikus, igazi amerikai ünnep minden hétvégén. Ehhez persze hozzátartozik a himnusz is, feláll a stadion közönsége, és elénekli vagy inkább meghallgatja a Csillagos-sávos lobogót. Idén viszont nem így lesz. A fociliga közölte, a faji megkülönböztetés elleni harc jegyében a Lift Every Voice and Sing (körülbelül: Hadd halljunk minden hangot) című dal is elhangozhat a nagy meccsek előtt a nemzeti himnusz mellett. Ugyanis ezt a dalt hagyományosan a fekete himnusznak tartják azok, akik beleásták magukat a polgárjogi mozgalmak történelmébe, ugyanakkor nem mondható, hogy az átlag focirajongó ilyen irányultságú volna.
Ez viszont nyilvánvalóan nem az átlagrajongóról szól, s még nem is a többségében feketék alkotta játékosközösségről. Ez egy politikai üzenet. Természetesen az optimista nézet szerint a feketék így egyenjogúnak érezhetik magukat, hiszen az ő daluk is elhangozhat, és ezzel összefog majd a fehér a feketével, s lesznek egy nemzet egyenrangú gyermekei. De ennél sokkal valószínűbb, hogy a dal is csak egy újabb szög az egységes állam koporsójában. Az országok ugyanis nem úgy halnak meg, esnek szét, szűnnek meg, hogy egy szigorú és erős ellenfél szétveri a hadsereget, majd a népet rabszolgasorba taszítja. Az országnak először saját lakói mutatnak fel sárga lapot, majd rossz esetben pirosat is. Hiszen egyértelműen kijelentik ebben a helyzetben, hogy a Csillagos-sávos lobogó az nem egy olyan himnusz, amelyet minden amerikai szurkoló a magáénak érezhetne. Miről is dalolnak benne?
A zászlóról, amely, bármennyire is folyik a harc odakinn, végig fenn lobog, s bár rakéták robbannak és festik vörösre az eget, a zászló ott fog állni a szabadság hazája és a bátrak otthona fölött. Nem nehéz értelmezni, nem a zászlóról van szó, hanem az emberekről, akik azt a zászlót odaállították. Dugovics Titusz is a hazáért vágta le a törököt, mielőtt az kitehette volna a saját lobogóját a toronyra, s vetette magát a mélybe vele együtt, nem a textília mintája zavarta. Persze a jól értesültek jelezhetik, hohó, a sztori a hős várvédőről csak késői legenda, nem is létezett ilyen vitéz. Talán valóban. De a legenda létezik, hiszen a tett fontos. A zászló megvédése annyira jelentős esemény, hogy legenda születik belőle, amelyet később igazként tanítanak az iskolában.
Az amerikai zászló is nagyjából ennyire fontos. Ahogy a róla szóló himnusz is. Mert ez az a szimbólum, amelyre minden amerikai fel tud nézni, ezzel különbözteti meg önmagát a többi ország gyermekétől. Ha viszont a hagyományos himnusz mellett alternatív változat jelenik meg, s ugyanolyan helyet kap, anélkül, hogy erről lenne valamiféle közmegegyezés (mint van például a mi Szózatunk esetén), akkor
lesznek a morgó fehérek, akik unják a felállást a sose hallott, új himnusz kapcsán, s a dühös feketék, hogy miért szól másodikként az övék, miért van egyáltalán a régi, s kapd le a sapkádat, fehér, ha ezt a dalt hallod.
Azaz tökéletesen megágyaz a lépés az új harcnak, ahol fehérek és feketék vannak, de amerikaiak nincsenek.
Amikor valamely ország megtagadja saját nemzeti szimbólumait, az ritkán fordítható vissza. Szükség van valami kötőanyagra, amely összekovácsolja a hatalmas, nagyon sokszínű, soknyelvű, sokvallású és sokkultúrájú embertömeget nemzetté. Az Egyesült Államok különleges hely, hiszen nem tudnak ősi múltra hivatkozni, esetleg közös vallásra vagy sajátos nyelvre. Csak a zászlóra, amely amerikaivá teszi őket. Ennek megszűnésével a társadalmi szerződés is kicsit érvényét veszti. Ezt láttuk a Capitolium ostrománál és azóta is, hiszen az amerikaiak cseppet se fogták fel könnyedén az afganisztáni fiaskót, de a szeptember 11-i megemlékezés se sikerült különösen acélosra. Egyszerűen azért, mert a huszadik évforduló idején az Egyesült Államok nincs olyan stabil formában, mint mondjuk öt éve volt. A válságjelenségek nagyon látványosak, de borzasztó nehéz belülről változtatni a folyamatokon, főleg ha konkrétan vannak erők, amelyeknek az a céljuk, hogy az a csillagos-sávos lobogó a múlt része legyen.
Európában ugyanez a jelenség létezik, a britek élen járnak a múlt eltörlésének igényével. Semmi sem szent, a BBC hagyományos komolyzenei fesztiválja évek óta a baloldali sajtó kedvence, ugyanis rendszeresen felcsendül az Uralkodj, Britannia! című dal, valamint Elgar Pomp and Circumstance című darabja, amelyet egykor még nemzeti himnuszként is fontolóra vettek. Ezek a darabok ma már egyszerűen politikailag nem fogadhatóak el Nagy-Britanniában, hiszen a dicső múltra utalnak. A The Guardian baloldali napilap össze is gyűjtött egy tucatnyi, komolyzenében fontosnak tekinthető személyiséget, akik elmondták, túl kell lépni a múlton, új dalokat kell írni, hogy a soknemzetiségű és sokkultúrájú Nagy-Britannia minden lakója együtt énekelhesse azokat. Pedig teljesen valószínűtlen, hogy egy népet így lehetne mozgatni, a régi dalok helyébe újakat tenni, kilúgozni az eredeti értelmüket, s egy általános, senkihez sem szóló szózatot népszerűvé tenni. Ezt a Szovjetunió megpróbálta, a homlokukat ráncoló tanárok azt nézték, a kórus tagjai ne énekeljenek „békát” ott, ahol „béke” van a szövegben. Ennyire futotta. Nem lettek divatosak ezek a mozgalmi dalok, ahogy az áhított új, semmiről se szóló, az általános toleranciát dicsérő zenék se lehetnek azok.
A bírálatok arról szólnak, nem szabad a régmúlt dicsőségéről énekelni, mikor a britek szisztematikus rasszizmust hoztak létre, és inkább azzal kellene foglalkozni, pontosabban annak lebontásával. Feltehetően ez ugyanolyan jól fog sikerülni, mint az amerikaiaknak. Persze csak akkor, ha bárki is komolyan gondolja ezt a nagy víz két oldalán. Ami azért nem annyira biztos.
Borítókép: Getty Images
