Az amerikai zászló is nagyjából ennyire fontos. Ahogy a róla szóló himnusz is. Mert ez az a szimbólum, amelyre minden amerikai fel tud nézni, ezzel különbözteti meg önmagát a többi ország gyermekétől. Ha viszont a hagyományos himnusz mellett alternatív változat jelenik meg, s ugyanolyan helyet kap, anélkül, hogy erről lenne valamiféle közmegegyezés (mint van például a mi Szózatunk esetén), akkor
lesznek a morgó fehérek, akik unják a felállást a sose hallott, új himnusz kapcsán, s a dühös feketék, hogy miért szól másodikként az övék, miért van egyáltalán a régi, s kapd le a sapkádat, fehér, ha ezt a dalt hallod.
Azaz tökéletesen megágyaz a lépés az új harcnak, ahol fehérek és feketék vannak, de amerikaiak nincsenek.
Amikor valamely ország megtagadja saját nemzeti szimbólumait, az ritkán fordítható vissza. Szükség van valami kötőanyagra, amely összekovácsolja a hatalmas, nagyon sokszínű, soknyelvű, sokvallású és sokkultúrájú embertömeget nemzetté. Az Egyesült Államok különleges hely, hiszen nem tudnak ősi múltra hivatkozni, esetleg közös vallásra vagy sajátos nyelvre. Csak a zászlóra, amely amerikaivá teszi őket. Ennek megszűnésével a társadalmi szerződés is kicsit érvényét veszti. Ezt láttuk a Capitolium ostrománál és azóta is, hiszen az amerikaiak cseppet se fogták fel könnyedén az afganisztáni fiaskót, de a szeptember 11-i megemlékezés se sikerült különösen acélosra. Egyszerűen azért, mert a huszadik évforduló idején az Egyesült Államok nincs olyan stabil formában, mint mondjuk öt éve volt. A válságjelenségek nagyon látványosak, de borzasztó nehéz belülről változtatni a folyamatokon, főleg ha konkrétan vannak erők, amelyeknek az a céljuk, hogy az a csillagos-sávos lobogó a múlt része legyen.
Európában ugyanez a jelenség létezik, a britek élen járnak a múlt eltörlésének igényével. Semmi sem szent, a BBC hagyományos komolyzenei fesztiválja évek óta a baloldali sajtó kedvence, ugyanis rendszeresen felcsendül az Uralkodj, Britannia! című dal, valamint Elgar Pomp and Circumstance című darabja, amelyet egykor még nemzeti himnuszként is fontolóra vettek. Ezek a darabok ma már egyszerűen politikailag nem fogadhatóak el Nagy-Britanniában, hiszen a dicső múltra utalnak. A The Guardian baloldali napilap össze is gyűjtött egy tucatnyi, komolyzenében fontosnak tekinthető személyiséget, akik elmondták, túl kell lépni a múlton, új dalokat kell írni, hogy a soknemzetiségű és sokkultúrájú Nagy-Britannia minden lakója együtt énekelhesse azokat. Pedig teljesen valószínűtlen, hogy egy népet így lehetne mozgatni, a régi dalok helyébe újakat tenni, kilúgozni az eredeti értelmüket, s egy általános, senkihez sem szóló szózatot népszerűvé tenni. Ezt a Szovjetunió megpróbálta, a homlokukat ráncoló tanárok azt nézték, a kórus tagjai ne énekeljenek „békát” ott, ahol „béke” van a szövegben. Ennyire futotta. Nem lettek divatosak ezek a mozgalmi dalok, ahogy az áhított új, semmiről se szóló, az általános toleranciát dicsérő zenék se lehetnek azok.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!