A nagy játszma folytatódik

Olyan történelmi változások zajlottak le 1990–91-ben a Duna-medencétől Szibéria csendes-óceáni partvidékéig,­ amelyek egész Eurázsiában új politikai viszonyokat teremtettek. Magyarország szabad lett, de vele együtt ­számos olyan nép is, amely régi idők óta alávetettségben élt. Azerbajdzsán lett először szabad 1991. augusztus 30-án,­­ Kirgizisztán augusztus 31-én, Özbekisztán szeptember 1-jén, Kazaksztán pedig december 16-án. Az új államok számos gonddal indultak, harminc év alatt felépítették erős nemzetállamaikat, komoly gazdasági eredményeket értek el, és átformálták társadalmaikat.

Jellegzetes vonalú felhőkarcolók a lakótelepek védvonalában és óvárosi hangulat a mintegy ötmilliós azerbajdzsáni főváros, Baku „védjegye”. A Forma–1 csak ráadás Fotó: Reuters/Maxim Shemetov

A Szovjetunió felbomlása 1991-ben az elmúlt fél évszázad sorsfordulói közül az egyik legfontosabb világtörténelmi esemény volt. Nemcsak Kelet-Közép-Európa kezdhetett ezekben az években új életet, mert semmis lett a jaltai paktum, hanem Kelet-Európa és Közép-Ázsia is. A Kaukázus és a Pamír közötti hatalmas térségben történelmi népek nyerték vissza rég elveszett szabadságukat. Azerbajdzsán és más transzkaukáziai államok az 1918–20 közötti függetlenségüket szerezték vissza. Kazahsztán (magyarul helyesen Kazaksztán) és Üzbegisztán (magyarul helyesen Özbekisztán) a közép-ázsiai térség legnagyobb önálló államai lettek a terület és a lakosság tekintetében. A független Kirgizisztán és Türkmenisztán két további türk államtársuk lett az új világban. Az iráni nyelvet beszélő tádzsikok és államuk Közép-Ázsia keleti végvidékeit jelentik manapság. Egykoron Afganisztán, Ujgurföld és Észak-Irán is része volt a történelmi Közép-Ázsiának, a valamikori történelmi földrajzi és szellemtörténeti Turánnak. 

Ez a térség a XIX. század közepén olyan világpolitikai ütközések középpontjába került, amelyek napjainkig hatnak. A nagy játszma/Great Game – ahogyan a történetírás nevezi a brit és orosz hódító politikák egymásnak feszüléseit – kegyetlen volt az ott élő népekkel. Számukra ez egyszerre jelentette a hagyományaik megkérdőjelezéseit s vele együtt az alávetettséget, amely ellen keményen harcoltak nem csupán Afganisztánban, hanem mindenütt, ahol erre lehetőségük volt. Ebben nem volt különbség a bég és a pásztor vagy a tanító és a földműves között. Nem kétséges, hogy a nagy és sui generis Közép-Ázsia feldarabolása, egyes nagy régióinak leszakítása különböző hódító érdekek alapján napjaink térségbeli ütközéseinek is forrása. De a történelem ilyen: a geopolitikai erő előbb-utóbb mindenütt megmutatkozik, s azt legfeljebb csak látszatra érdeklik a valós helyi érdekek és értékek.

Egzotikus elit

Oroszország a XVIII. századtól a XIX. század középső harmadáig fokozatosan terjesztette ki hatalmát Transzkaukáziára és Közép-Ázsiára az oszmán-török, az iráni és leginkább a brit érdekszféra határáig. A cári katonák ellenőrzési pontjaik felállítása mellett az uralmuk alá kényszerített kánoktól, bégektől és emírektől kezdetben csak a kincseket gyűjtötték össze, amelyek napjainkban az Ermitázs csillogó látványosságai. Majd az egzotikus elit tagjainak maguknak is meg kellett jelenniük a szentpétervári palotákban, és rácsodálkozniuk az oroszos nyugatosodásra, s dönteniük arról, vállalják-e saját népük alávetett sorsát, vagy a birodalom szolgálatába állnak. A nagyobb városokban orosz és más kereskedők telepedtek le, akik a kolonizációval együtt gazdasági dinamizmust is hoztak, és a selyemutat szentpétervári/moszkvai érdekek alapján rendezték át. Ezzel egyidejűleg alaposan meg is ismerték e vidék földrajzi és gazdasági viszonyait. A térség lakói milliós nagyságrendben adtak katonákat a cárok és a pártfőtitkárok hadseregeibe.

Férfiak hagyományos viseletben Kirgizisztánban
Fotó: Reuters/Vladimir Pirogov

Az első világháború végén­ a türk világ számos vezetője bízott a bolsevikokban (különösen a dzsadidisták). Úgy vélték, hogy szovjet keretek között nemzeti életet élhetnek, és megkezdődhet a – Baku kivételével elmaradott – hatalmas földrajzi térség modernizációja. De nem ez történt, mert a szovjetizáció idővel nem erről szólt, és a Lenin mellé­ álló türk vezetőket az 1930-as években koncepciós perekben elítélték; volt, akit kivégeztek, volt, akit Gulágra küldtek, akinek szerencséje volt, az külföldre szökött.

A kollektivizálás (kolhozosítás és szovhozosítás) felszámolta azokat a hagyományos életformákat, amelyek sajátos együttélésben voltak a cári adminisztrációval mind a folyó menti, ősi örökségű mezőgazdasági területeken, mind a steppe (sztyepp) hatalmas kiterjedésű nomadizáló állattartásában. Különösen a kazakokra nézve volt végzetes a központi helyekre összeterelt állatok járványos elhullása, s ennek nyomában az ukrajnaihoz (a holodomorhoz) hasonló éhség tört ki, amelyet a kazakok asarsiliknek hívnak. Milliók menekültek el szülőföldjükről Mongóliába és Kínába. A második világháború némi engedményeket hozott, de a háborús hátországi élet következtében nagy orosz etnikai tömbök jöttek létre a térségben. Berlin elfoglalása után hadirokkantak tömege érkezett haza, azok pedig, akik német fogságba estek – miként ezt Csingiz Ajtmatov remekül megírta –, a KGB látókörébe kerültek. A hruscsovi olvadást maga alá söpörte Leonyid Brezsnyev és tanácsadói természetpusztító elképzelése: a steppei szűzföldek feltörése máig ható természeti károkat okozott. A szovjet vezetésről elmondható, hogy igyekezett a regionális gazdasági egyenlőtlenségek kialakulásának elejét venni. A nyersanyagokban gazdag területek és a gyapot-monokultúrára kényszerített özbekek fizették meg a szegényebb közép-ázsiai vidékek fejlesztésének költségeit, de jelentős befizetői voltak a szovjet birodalom költségvetésének is. 

A kései Szovjetunió válságát az azerbajdzsán és közép-ázsiai vezetők jól látták, hiszen közülük többen szolgáltak korábban magas beosztásokban Moszkvában. A gorbacsovi nyitási politikával együtt megjelentek a regionális és a nemzeti törekvések szerte a Szovjetunióban. Ezek Közép-Ázsiában korántsem voltak olyan erősek, mint a Baltikumban vagy Transzkaukáziában. De már az 1980-as években nyilvánvaló volt azoknak, akik ismerték a térséget – s ilyenek sokan voltak a nemzetközi turkológia tudósai között –, hogy Bakutól Biskekig (amelyet akkor Frunzének hívtak) a helyi nyelvi és népi hagyományokra támaszkodó új nemzeti értelmiség született, amely előbb-utóbb hallatni fogja a hangját. Az ősi hagyományok, igaz, kissé megkopottan, de új erővel és mögötte komoly demográfiai tényekkel kezdték el olvasztani a megrepedezett szovjet jégpáncélt.

Gennagyij Janajev puccskísérlete 1991. augusztus 19–22. között, hogy a Szovjetunió változási folyamatát feltartóztassa és a retrográd erők ismét hatalomra kerüljenek, szinte kényszerhelyzetbe hozta a térség egészét. A tagköztársasági vezetések határozott nemzeti fordulatokat hajtottak végre, és sorra jelentették be a Szovjetunióból való kiválásukat, miként ezt ­Borisz Jelcin is meghirdette Moszkvában. A türk népek közül legelőször az azerbajdzsánok váltak ki a Szovjetunióból 1991. augusztus 30-án, majd a kirgizek augusztus 31-én. Őket az özbekek követték szeptember 1-jén. A türkmen függetlenség napja szeptember 27., a kazaké pedig december 16. 

Erős nemzetállamok

Az elmúlt harminc év Azerbajdzsán és Közép-Ázsia történelmében nagy változásokat hozott. Erős nemzetállamok alakultak ki annak ellenére is, hogy sok helyütt a szovjet torzulások és megkésettség okán ennek számos feltétele hiányzott. Azerbajdzsán területi egysége csak 2020-ban állt helyre, s jelenleg nemzetközi összefogással zajlik Karabah újjáépítése.

A nemzeti törvényhozások átalakították a jogrendszert markáns modernizációs törekvésekkel, és új alkotmányokat fogadtak el. A nemzeti nyelvek helyzetének megerősítése és azok szókincsének kibővítése az állami és a szellemi élet minden területén sikeresen megtörtént. A legtöbb ország latin betűs ábécét vezetett be. Az orosz megőrizte sajátos közvetítő jellegét a térség egészében, s általa megmaradt egy bizonyos hasznos és észszerű tájékozottság a Szentpétervártól a Csendes-óceánig nyúló orosz világról. 

Muszlim férfiak imája Üzbegisztán függetlenségének ünnepe előtt Taskentben
Fotó: Reuters/Shamil Zhumatov

Az elmúlt évtizedekben megerősödött minden állam oktatási szerkezete. Szinte minden országban a fiatalok a legnagyobb társadalmi réteget teszik ki. Minden regionális központban egyetem nyílt, s ezáltal a felsőfokú oktatás létszámkeretei és keresztmetszetei is alaposan megváltoztak. Az egyes kormányok – különösen a kazakok – rengeteg fiatalt küldtek külföldre tanulni az Egyesült Államokba, Törökországba, Nagy-Britanniába és az utóbbi években Magyarországra is. Az új közép-ázsiai és azerbajdzsáni értelmiség jól tudja, mi van a világban, és tisztában van a modernizációs utak különbözőségeivel, de hazájuk lehetőségeivel és természetesen ellentmondásaival is: különösen a „nyugatitól” eltérő társadalmi szerkezet okozta politikai és gazdasági sajátságokkal, de az iszlám térségbeli szerepével is. Az óvatos és átgondolt jövőtervezés az ő feladatuk lesz a magától értetődő nemzedékváltás közepette olyan helyzetben, amikor a térség lakossága gyarapszik, a fiataloknak új munkahelyeket kell biztosítani, az életszínvonalat pedig emelni kell. Ennek forrásait Kirgizisztán kivételével az egyes államok nyersanyagkészletei többé-kevésbé biztosítani tudják. De szükség van új, versenyképes iparágak megteremtésére és a klímaváltozás következtében a szárazsággal és aszállyal küzdő mezőgazdaságban új technológiák meghonosítására is. Ez emberformáló folyamat, amelyben a negyedik ipari forradalom kihívásainak és az ezzel járó globális geostratégiai hatások ismeretére, valamint a megkésettségben lévő társadalmak politikai támogatásának megszerzésére egyaránt szükség lesz. Bakuban és a közép-ázsiai fővárosokban jól tudják, hogy a kelet-közép-európai modellek – s benne a magyar – számukra referencia, s ezért is szükséges, hogy minél több fiatal tanuljon közülük Budapesten, Prágában, Varsóban, valamint a térség többi egyetemein. 

Azerbajdzsánnak és Közép-Ázsiának a hagyományok és a földrajzi evidenciák okán Oroszország különleges partnere. De ugyanilyen Törökország is a közös nyelvi és kulturális gyökerek következtében: sajátos türk geokulturális erők hatnak a térségben. Ankara a világban elsőként üdvözölte az új államok függetlenségét, s az átmeneti időszakban amiben tudott, segített. Így az elmúlt évtizedekben sajátos türk együttműködés jött létre Isztambultól Biskekig. Ennek rendkívül fontos mechanizmusa a 2009-ben létrehozott kormányközi együttműködés: a Türk Nyelvű Országok Együttműködési Tanácsa, röviden a Türk Tanács, amelynek Azerbajdzsán, Kazaksztán, Kirgizisztán és Törökország alapító államai. Özbekisztán 2019-ben csatlakozott a szervezethez. Magyarország 2018 óta megfigyelő állam a nemzetközi együttműködésben. Hazánk meghívására a tagállamok tettek javaslatot a Magyarországhoz fűződő történelmi, valamint aktuális gazdasági és kulturális szálaik okán.

A türkközi kapcsolatok az elmúlt harminc évben jelentősen változtak. Az egymásra való rácsodálkozást tartalmas kétoldalú viszonyrendszerek váltották fel, s legalább egy évtizedes átfogó kormányközi együttműködés kezdődött.

A továbblépés útja azonban az integráció. E fordulat megvalósítása nem könnyű, mert a Türk Tanács országai közül többen eltérő gazdasági és biztonsági együttműködések tagállamai. De a folyamatot elősegíti, sőt amolyan szükségszerűséget teremtett meg az a helyzet, hogy a türk világ az elmúlt évtizedben szervesült geopolitikai egységgé vált. A Tien-santól az Égei-tengerig nyúló térség hasonló modernizációs és biztonságpolitikai kihívások rendszerében él. Az a tény, hogy Kína és Oroszország geostraté­giai vektorai a türk világban találkoznak, ezt az eurázsiai övezetet globális összefüggésekben is rendkívül felértékeli. Az elmúlt évtized óta olyan kontinentális közlekedési és gazdasági folyosó épül Nyugat-Kína és Európa között, amely egyes tengeri útvonalak riválisa kíván lenni. Ez eddig soha nem látott változásokat hoz létre a térség egészében, s amely Ankarát, Bakut, Biskeket, Nur-Szultánt és Taskentet új tartalmú és átfogó együttműködésekre kényszeríti. A Türk Tanács mára már nem csupán a közös nyelvi és kulturális gyökerekről szól, hanem egy 150 milliós, hatalmas kiterjedésű geopolitikai térség új szempontok szerinti épüléséről. 

Az Egyesült Államok afganisztáni kudarca olyan folyamatokat indított el a sok mindent átélt és kemény ellenállásairól híres országban, amely érzékenyen érinti a közép-ázsiai államokat. Olyan ideológiai, biztonságpolitikai és kriminalisztikai kihívásokra kell már most megfelelő választ adniuk, amelyekre történelmük során még nem volt példa. Ebben a helyzetben a Türk Tanács számukra olyan első együttműködési gyűrű, amelyet az EU-nak és számos globális nemzetközi tényezőnek fokozottan segítenie kell, mert a térségbeli geopolitikai nagy játszma folytatódik.

Amikor az azerbajdzsánok, a kirgizek, az özbekek és a kazakok függetlenségének harmincadik évfordulója kapcsán visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, meg kell állapítanunk, hogy jól működő államok jöttek létre igazodva a sajátos társadalmi szerkezethez és a posztszovjet politikai gondolkodáshoz, amelyek stabilitást teremtettek már a Szovjetunióból való kiszakadás rendkívül nehéz és megpróbáltatásokkal teljes korszakában is. Létrejöttek a piacgazdaságok, s a legtöbb államban a földtulajdonlás kérdését is rendezni tudták. Az egyes államokban élő nagy létszámú orosz lakossággal minden kormányzatnak jó kapcsolatai vannak, közösségeik részét képezik az állami-társadalmi életnek. Az egyes államokban természetesen vannak regionális ellentétek, amelyek az egykori törzsi viszonyoknak sajátos továbbélései. Ez különösen Kirgizisztánban vezetett többször kormányválsághoz. A modernizációs lépéseket sok esetben elbátortalanította az, hogy ennek vesztesei is lehetnek, és a változások a régi érdekcsoportokat leértékelhetik. A legtöbb térségbeli ország óvatos reformpolitikát folytat. Taskentben a kormányzat átfogó strukturális reformprogramot hirdetett meg. Ennek sikere az ország 35 milliós népessége okán a térség egészét illetően is életbevágóan fontos. 

„Vártak bennünket”

Amikor az 1970-es években török szakos egyetemi hallgatóként néhány tanáromtól azt hallottam a közép-ázsiai népekről tartott szemináriumokon, hogy eljön az idő, amikor visszanyerik függetlenségüket, rendkívül kétkedtem. De akkoriban a magyarországi szovjet uralom is végtelennek tűnt. Amikor 1988 táján már látszódott a moszkvai világ megrázkódása, és szabadságunkhoz mi is egyre közelebb kerültünk, felsejlett a Szovjetunió felbomlásának lehetősége is. Egyre több könyv jelent meg a nyugati világban a szovjet uralom alatti népekről: az elfelejtett történelem új életet kezdett. 1991 karácsonyán turkológusként levelet írtam Jeszenszky Géza külügyminiszternek, hogy Magyarország az első államok között legyen, amelyek elismerik az új államok függetlenségét.

Hamarosan megtudtam, hogy magyar diplomaták ekkorra már jártak a közép-ázsiai fővárosokban, és Bakuban is megtették az első lépéseket. 1992 nyarán külügyi szolgálatba léptem: nekem lett a feladatom a közép-ázsiai és a transzkaukáziai államokkal való diplomáciai kapcsolatok megteremtése, s ezekről az országokról az első háttéranyagok megírása is, amelyek azóta már levéltári anyagok. 1992–1993-ban szinte minden fővárosba eljutottam. Már működtek a külügyminisztériumok pár kollégával, akik vagy volt szovjet diplomaták, vagy nyugati nyelveket beszélő értelmiségiek voltak. Nekünk, magyaroknak nagyon örültek. Elmondhatom: vártak bennünket. 1993 áprilisában Kelemen András külügyi politikai államtitkár vezetésével népes küldöttség látogatott el az új államokba. Megnyitottuk első nagykövetségünket a kazaksztáni Almatiban. Azóta sok idő telt el. A térségbeli külügyminisztériumokban ma már sok százan dolgoznak. Azerbajdzsán és a közép-ázsiai országok megbecsült tagjai a nemzetközi közösségnek, zászlójuk ott lobog az ENSZ különböző intézményei előtt. Örömmel tölt el, hogy a türk térség legtöbb országában nagykövetségünk működik, s Budapesten is remélhetőleg tovább nő a térség misszióinak száma: jelenleg Törökország történelmi nagykövetsége mellett Kazaksztán és Azerbajdzsán rendelkezik hazánkban képviselettel.

A magyar név Azerbajdzsánban és Közép-Ázsiában régen is jól csengett, és ma is jól cseng. De a diplomácia nem csupán az országimázsról, hanem sokkal inkább a tartalmakról szól. Ezek a XXI. században a gazdasági kapcsolatok bővítését, az innovációs képességek összekapcsolását, a közös egyetemi képzéseket és a biztonságpolitikai együttműködéseket jelentik. A Türk Tanáccsal való kapcsolataink is erről szólnak 2018 óta: a jövőépítésről egy számunkra sok tekintetben felfedezendő térségben. Másként szólva: a faültetésekről, annak tudatában is, hogy ezek ágai csak évek múlva teremnek majd gyümölcsöt. De ezt teszik türk világbeli barátaink is, akik Magyarország-tudásukat most léptetik át a legendák szép világából a gyakorlati és a jövőbe mutató mindennapi életbe és a jövőfejlesztés egyes tervezési szektoraiba. Ebben a barátság, a személyes szimpátia és az érdekek sajátos egyveleget alkotnak a modernizációs globális kihívások szinte kényszerítő rendszerében.

A szerző Hóvári János történész, turkológus, nagykövet; a Türk Tanács Budapesti Képviseleti Irodájának vezetője

Borítókép: Jellegzetes vonalú felhőkarcolók a lakótelepek védvonalában és óvárosi hangulat a mintegy ötmilliós azerbajdzsáni főváros, Baku „védjegye”. A Forma–1 csak ráadás. Fotó: Reuters